Mámorban

Összes megtekintés: 167 

Halk beszélgetésre ébredt. Szemeit alig tudta kinyitni. Fáradt volt, és az esti forraltbor-adagok hatását is keményen érezte még. Alig néhány órája mentek el a barátai. Mióta egyedül élt, csak ők maradtak neki. Két vén csont, akikkel valamikor az ősidőkben ismerkedett meg, még a főiskolán. Hosszú évtizedek sem szakították el őket. Szerelmek, civódások, házasságok, tragédiák mind-mind csak még jobban összekovácsolták őket.
Újra megpróbálta kinyitni a szemét, ezúttal sikeresen. Az óra világító számlapját kereste. 23 óra 15 perc…
Hallgatózni kezdett. A duruzsolásból lassan érthető szavak formálódtak. Még a lélegzetét is visszafojtotta, amíg koncentrált.
– Van még abból a fűszeres italból? – kérdezte egy vékonyka hang.
– Tessék! – dörmögte egy másik. – Ezt már nem fogja keresni reggel. Úgy elázott, hogy arra sem emlékszik mi volt ma este – folytatta a mélyebb hangú.
– Kösz, Toby, de most már mennünk kellene!
– Ne parázz annyira, Zorró! Még csak most jön a java. A sütit is le kell meózni, vagy azt itt hagynád?
– Az fincsi, én már elcsentem egyet – szólalt meg egy újabb hang.
A férfi szeméből az álom már eltűnt, de a feje kóválygott és elsőre nem sikerült felülnie az ágyon. Szuszogott egy kicsit, majd nagy levegőt vett és újra próbálkozott.
A lába földet ért. Puha szőnyeget érzett a talpa alatt. Hajtotta a kíváncsiság, de ezzel vegyült egy kis félelem is. Egyedül három ellen nincs sok esélye és fegyver sem volt kéznél, amit használhatna. Óvatos léptekkel elindult a konyha felé. A beszélgetés abbamaradt, csak csámcsogást hallott.
Már csak pár lépésre volt az ajtótól, amikor valaki újra megszólalt:
– Muki! Önts még egy kis italt nekem!
Poharak halk csilingelése, ital csordogálás hallatszott, és egy elégedett csettintés.
– Ez jól esett. Egész évben erre vártam.
– Nem látszik rajtad, jó húsban vagy – jött a válasz, amit nevetés követett, majd hirtelen csend.
– Csitt! Valaki jön! Nincs már idő eltűnni, lapulás! Eldőlni!
A férfi ekkor lépett be az ajtón. Csak egy gyertya világított az asztalon, ennek a halvány fényénél próbált meg először tájékozódni, nem sok sikerrel.
Pislogott néhányat, koncentrált, és lassan a körvonalakból formák alakultak. Az asztalt körülálló székeken puha, barna bundás rénszarvas figurák ültek, még unokája, Zsófi hagyta itt őket, hogy vigyázzanak rá, a magányos öregre. Sokszor meg is látogatja őket, figyeli, hogy rendesen vigyáz-e rájuk.
Kezébe vette egyiküket, és furcsa, szinte vallató tekintettel figyelte a szőrmés arcot, de az nem mozdult. Ezután leültette őket sorban az asztalra, összeszedte a poharakat, betette a mosogatóba és ő is helyet foglalt, éppen velük szemben. Kezébe vett egy süteményt és kicsit unottan rágcsálni kezdte, majd amikor érezte az ízeket, egyre nagyobb élvezettel majszolta a csokis finomságokat.
– Na jó, én ezt nem nézem tovább! – hallotta újra hirtelen a vékonyka hangot. – Nekünk is hagyhatnál!
Szájában megállt a falat és meredten nézte az asztalon megmozduló rénszarvas figurát.
– Mit bámulsz? Éhes vagyok, és kész!
A férfi automatikusan felé nyújtotta a kezében tartott süteményt és érezte amint kiveszi ujjai közül egy puha mancs. Az asztalon a többiek is fészkelődni kezdtek, majd szép sorban vettek a tányéron pihenő süteményekből.
– Ti meg…? Hogyhogy…? – próbált kinyögni egy értelmes mondatot.
– Jaj, ne már! – dörmögte Toby. – Karácsony van! Ilyenkor minden megtörténhet, nem tudtad? A gyerekek sokkal okosabbak nálatok, felnőtteknél. Többet tudnak a világról, mint ti. Beszűkültök amikor megnőttök, már „gyerekesek” a régi jó dolgok, félredobjátok a játékokat, régi barátokat és csak güriztek a semmiért. Szép kocsi, nagy ház, gyerekek, hogy kipipálhassátok a szükséges pontokat, drága nyaralások, ahol csak az okostelefonokat nyaggatjátok, nem a tájat nézitek, vagy egymással foglalkoztok. Ez az élet szerinted jó? Te is így élted le a nagy részét. Habár, benned még maradt remény arra, hogy változz. Egész jó fej vagy! – nézett rá nagy barna szemeivel a kis szőrmók.
– Kösz! – préselte ki fogai között a férfi. – Szóval, ti mindig hallotok minket?
Kuncogás volt a válasz, és a negyedik vette át a szót.
– Hát, Tamás bátyó, ne legyen Tappancs a nevem, ha tudsz olyat kérdezni, amiről ne tudnánk.
– És… és mindig tudtok beszélni, mozogni? – kérdezte.
– Sajnos nem – válaszolt Muki. Csak szenteste, egy napig. Az év többi napján csak hallunk és figyelünk. Ez is bulis, de néha fáj, hogy nem segíthetünk. Neked is kellene. Ne legyél magányos, unalmas így az élet. A barátaid jó fejek, de ők nem lehetnek mindig itt veled. Ugye tudod, hogy értem? – nézett kérdőn a szemébe.
A férfi csendesen bólintott, miközben az órára pillantott. Még kérdezett volna, de a csengő megszólalt. „Ki lehet ilyen későn?” – kérdezte suttogva, alig hallhatóan, és felállt, hogy ajtót nyisson.
Mosolygós, kék szemű, csinos nő állt az ajtóban.
– Szia, Tamás! Láttam, hogy még fent vagy, ezért úgy gondoltam benézek. Sütöttem egy kis beiglit, hoztam belőle, remélem, szereted.
– Igen, nagyon – válaszolta és le sem vette tekintetét a kék szemekről, megbűvölve nyúlt a tányérért, és jóleső érzés volt érinteni a nő puha kezét.
Apró mozdulatot érzékelt szeme sarkából. Négy puha szőrgombóc mosolygott, egymás mellé kucorodva az asztalon, egyikük magasra emelte az ujját, mintha azt üzenné: „Oké, sínen vagy, húzz bele! Jöhet a szerelem”. A konyhai régi falióra éjfélt ütött. A mozdulatok megmerevedtek, de a szemek csillogása megmaradt. „Figyelünk!” – súgták a tekintetek.
– Nem is zavarlak, biztosan fáradt vagy – hallotta ismét a nő hangját.
Tamás már sokszor elképzelte ezt a jelenetet, de gyáva volt lépni, nyitni a nő felé. Egy óvatos mozdulattal átölelte, egyik kezében egyensúlyozva a tányért, és két puszit adott a halványan pirosítóval puhított arcra.
– Nem, gyere csak beljebb, éppen karácsonyi partit tartunk! – mutatott az asztaltársaságra. A nő vidáman nevetett, amikor meglátta a szőrgombócokat felsorakoztatva az asztalon. Egyikük szőrén még árulkodtak a morzsák.
– Ilyen társasághoz szívesen csatlakozom – mondta mosolyogva, és leült Tamással együtt, miközben ujjai játékosan cirógatták a puha bundákat. Közben arra gondolt: „Ki tudja, talán ezen a Karácsonyon elkezdődhet valami, amit mindketten régóta szerettek volna már…”

“Mámorban” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Kedves Rita, Mária, Rozika, Rafael!
    Köszönöm, hogy olvastátok a történetet.
    Valóban jó lenne ha senki sem lenne egyedül.
    Kellemes ünnepeket mindenkinek.
    József

Szólj hozzá!