Az utolsó kézfogás

Összes megtekintés: 499 

Korán keltünk akkor is 6 órakor ,mint mindig ,,csak ketten Apa meg én,
néztük egymást szótlanul,talán utoljára ,huncutul mosolyogtál ,
mikor mondtam jó reggelt ,rekedtes hangon válaszoltál álmosan , mondtad meghűltél valahol
és én csak szomorúan néztem rád – szegény Apa,mert sohasem láttam betegnek.

Akkor már 18 evés voltam ,úgy gondoltam sokat tudok,de nem tudtam semmit .
Elkészítettem Apának és magamnak a reggelit ,sietve bekaptuk magunkba és
mint mindig együtt indultunk ki a házból a többiek még aludtak mélyen otthon,én beléd karoltam .
Csendben lépkedtünk,nehogy megzavarjuk őket. A Nagymamám betegeskedett , egy idő óta nálunk lakott, eladta ingóságait a falusi családi házból és hozzánk költözött ,hogy nagy – nagy szeretettel babusgassa az unokáit .

Az utcán mindig Apuba karoltam , együtt lépkedtünk szinte monotonon.Szinte megszoktuk az együtt járást.
Kissé messze laktunk a város központjától,elég sokat gyalogoltunk .
Ahogy útjaink elváltak egy futó puszi majd mindketten mentünk útjainkra ,én a suliba
Apukámnak pedig a központban volt az irodája mint városi tisztiorvos ,nagy felelősséget vállalt
amellett bedolgozott az orvosi egyetemre,mint előadó,még az egészségügyi felsőfokú intézetbe is
tanított , általában este felé jött haza különben nagy tiszteletben tartották,szinte az egész város ismerte .
Sokszor gondolkoztam hogy hol is ebédel Apu,de sohasem tudtam meg nálunk minden tabu volt
csak a vacsoránál találkozott a család,akkor mindannyian otthon voltunk.
A vacsoráról nem volt szabad hiányoznia senkinek.Csendben ,szó nélkül fogyasztottuk vacsoránkat
majd engedélyt kérve szép lassan elhagytuk a konyhai illatokat és nekifogtunk hogy
még elvégezzük a leendő tennivalónkat:fürdés ,lefekvés.
Apa meg Nagymami még sokat csevegtek a konyhában néha mi lányok szerettük volna tudni miket beszélnek,de hiába füleltünk mert németül folytatták a megkezdett szöveget aminek az elejét
nagy ritkán mi is hallottuk,de aztán intettek,,hogy tessék lefeküdni, sosem értettem meg,hogy minket miért nem tanítottak meg a német nyelvre,ez is különben egy tabu volt .
Nagyon szigorúan neveltek,amúgy csendes családi élet folyt nálunk,szüleim nem vitatkoztak
nem lehetett hangoskodni vagy veszekedni ,még mi testvérek sem egymás között.
Aznap másként történt a dolog,a suliból hazajövet ,ledobtam magamról
a nagykabátot ,sálat ,meg sapkát és alighogy kezet mossak ebédhez készülődve
kopogtak az ajtón,hamar futottam ,hogy ajtót nyissak ,gondolván ,hogy apuka jön hamarabb haza de csak a a másik utcában lakó szomszéd néni jött be feldúlt arccal és egyből minden kertelés nélkül
ennyit mondott :szervusz drágám ,hát hogy van a drága doktor úr ?

Én azt hittem viccelődik és szinte mérgesen válaszoltam ,köszönőm szépen jól,de miért tetszik kérdezni?
Hát maguk nem tudják,hogy a drága doktor úr ma délelőtt összeesett az irodájában
és a kórházba szállították agyvérzéssel.Egy pillanatig megállt a szívverésem
csak utána ocsúdtam fel ,hogy milyen tragédia történt :az én drága Apukám halálán van.

A szomszéd asszony eltávozott miután bedobta a mai napig sem tudom milyen forrásból értesült hírt
én pedig sírások közepette mondtam el a Nagyinak ,hogy mi történt.
Mintha most is látnám a Nagymamám , ö volt a legnormálisabb ember a Világon,akit ismertem
miután már egy fiát elvesztette ,most az utolsó is a halálán van.
Megsimogatta a fejemet és csak ennyit mondott :ne búsulj kincsem ,hisz nincs a Világ vége ,majd helyre jön,de közben láttam a remegö szemei pirosak voltak .
De közben sietve öltözködtünk ,hogy a kórházba menjünk .Anyuka mint rendesen sehol sem volt .
Időközben ketten a Nagyival ,aki beteg is volt felsiettünk az idegklinikára ahol nem valami szép látványban volt részünk.
;Az orvosok mindent megtesznek;–mondták ők,de csodákat ne várjunk.
Én berohantam a kórterembe,ahol feküdt Apukám,és csak sírtam meghatódva és néztem az én ;mindig egészséges; Apukámat ,a sápadt szenvedő arcát.
Beszélni nem tudott és a bal fele megbénult.Becsukott szemekkel feküdt mozdulatlan ,
mint aki semmiről sem tud semmit ,de utólag rájöttem hogy mindent hallott ami körülötte történt.
Szeretettel megpusziltam az arcát és a kezeit kezdtem simogatni remegő kezeimmel
akkor éreztem hogy ö megszorította a kezemet a jobb kezével keményen mint régen ,ez a volt a mi a búcsúnk ,mert másnap hajnalban itt hagyott minket örökre .
Ez a kézfogás ott maradt a szivemben a mai napig is,nem tudom elfelejteni,nehéz perceimben mindig erre gondolok,hogy ma is fogja a kezemet.

“Az utolsó kézfogás” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Kata.
    Valóban nagyon szerettem és több versemeben is
    megörökitettem kedves emlékét.Ez az elsö próza ahol irtam Róla.
    Köszönöm ,hogy olvastad!
    Szeretettel….Babu

  2. Kedves Babu!

    Szomorú történet! De érezni belőle a családod felé a tiszteletet és apukád felé a szeretetet. Ha valakire emlékeznek és jó szívvel, akkor az csak fizikálisan hagyott itt minket. Apukad biztos büszke lenne rá ha tudná, milyen szeretettel írtál róla!

    Köszönöm, hogy olvashattam!
    Szeretettel:
    Kata

  3. Drága Rózsa!
    Nagyon szépen köszönöm megtiszteló hozzászólásodat.
    A sors nem válogat,sajnos azt szokák mondani ;
    "Mindig a jók mennek el hamarább"
    Baráti ölelésem. Babu(l)

  4. Kedves Margaréta!

    Egy ilyen történet olvasása után nem írom, hogy Babu. Igen, ez az élet…. A mi családunk is ilyen innen-onnan összeverődött nemzetiségi. A felvidékről érkezett nagymama szokta mondani volt, hogy bizony nem az megy el aki koros, hanem aki soros…. De míg ez bekövetkezik addig annyi-de annyi emlék marad velünk, hogy mindig is érezni fogjuk az eltávozott szerettünk jelenlétét.

    Babukám! Szép írásodhoz szeretettel gratulálok: Jártó Róza /mami/

Szólj hozzá!