Ó Kapitány! Kapitányom!
Ki vagyok én?
Tettem fel a kérdést egy csodálatos, hétköznapi napon.
S, hogy mitől volt csodás?
Attól csupán, hogy hosszú borongós évek után.
Magamra találtam azon a hűvös késői délután.
Épp egy papírlapot néztem.
Fejemben száz meg száz gondolat.
Még se fogalmazódott meg más bennem, csak a harag!
Elnyomtam magamban mindent, mi szívem színházában játszódott.
Helyette elő adtam mást, ami igazából nem is én vagyok.
Ez nagyon fájt nekem, hisz falak ezrei állták az utam.
Most viszont kitörni látszok.
Érzem magamban, hogy már nincs bennem az a mély harag.
Most már újra nyitott szemmel járok.
S hagyom, hogy újra elragadjon a képzelet.
Hisz gyerekként is ez jelentette az igazi ments várat nekem.
Álltam színpadon, voltam ünnepelt sztár.
Igazából mindegy volt, csak magam nem akartam lenni már.
Voltam színész ki eljátszott ezer darabot.
De nem találtam azt az egyet, ami a szívembe ragyogást hozott.
Féltem, sírtam és elepesztett a magány.
Azt hittem soha nem leszek az, aki a saját lábán megáll.
Tudtam, mit érek én, még is hagytam, hogy elnyomjanak mások.
Így volt ez addig, míg egy alakítás ki nem nyitotta számomra az egész világot!
Köszönöm, hogy szívemnek hangot adtál!
Ó kapitány! Kapitányom!