Mi lenne, ha…

A megállóban felnéztem az utas-tájékoztatóra, negyedóra múlva érkezik csak a busz. Késő volt, színházból tartottam hazafelé. Egy érdekes előadást láttam, ;mi lenne, ha;témában, és még azon jártak a gondolataim. Tanulmányozni kezdtem a váró egyik érdekes pályázati hirdetését, ;Novellákat a buszmegállókba!;. Összekeveredtek a fejemben a dolgok.

Bepattantam a megállóban várakozó kabrióba. Megköszöntem a sofőrömnek, hogy megvárt, Ő egy laza ;nincs mit, Szivi!; után, már ki is lőtt hazafelé. Kedvesen érdeklődött a plakát tartalma iránt, én pedig szórakozottan válaszoltam. Nem szerettem, ha szivinek szólított, ahogy a lehajtott tetővel menőzést sem. De Őt szerettem. A figyelmessége, kedvessége mindig kárpótolt a kevésbé jóért. Ráadásul, megvolt hozzá az anyagi fedezete, hogy a tenyerén hordozzon. De nem voltam teljesen boldog, valami hiányzott.

A ház előtt kiszálltam az öreg csotrogányból, gyorsan kinyitottam a kertkaput, hogy Ő beállhasson az udvarba. Hálás voltam, hogy értem jött a színházhoz, annak ellenére, hogy következő nap mindketten korán keltünk, mert munkás hétköznap volt kilátásban. Külön szerettem az ilyen lovagiasságért, egy csókkal meg is köszöntem. De a következő pillanatban, már elkezdte a szokásos kesergést, hogy biztos jobban érezném magam az exem mellett, aki a csoda-autóján repített volna haza. Én már belefáradtam, hogy mindig bizonygatnom kellett, hogy szívesen vagyok vele, hiszen Ő a párom.

A rövid alvás után, reggel zavarodottan ébredtem. Eszembe jutott a színház, és a lefekvés előtti telefonbeszélgetés távolban lévő kedvesemmel. Nehezen viseltem a magányos estéket. Meg kellett becsülni a havi két közös hétvégét. Azok jelentették a feltöltődést mindkettőnknek, élveztük a rövid együtt töltött időt, és kihasználtuk minden pillanatát, mert utána következtek az egymás nélkülözése miatt nehezen vánszorgó hétköznapok. De még küzdöttünk, mert szerettük egymást, és a másik állandó hiánya rosszabb kilátás volt, mint a rövidebb ideig tartó kellemetlen érzés.

Ez így nem az igazi. Talán érdekesebb lenne úgy, hogy a ;mi lenne, ha; játékot, híres emberek vonatkozásában gondolnám végig a pályázatra szánt novellához. Nem régen a kezembe került Radnóti Miklós egyik olyan verse, amely egy gyönyörű életképet festett le, és nem érződött rajta az a sok fájdalom, amely más írásaiból szinte mellbe vágja az embert. Már akkor eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, a huszonegyedik századba születik. Az orvostudomány fejlettebb, így édesanyja és ikertestvére is életben marad, nem mardossa a bűntudat a haláluk miatt. Nincsen háború, munkaszolgálat. ;Nem tudhatom;, hogy feltételezett hosszabb élete miatt még gazdagabb lenne irodalmi öröksége, vagy a meg nem élt fájdalmak miatt meg sem született versek miatt szegényebb.

Még ez sem a nyertes ötlet. Lehet, hogy ki kellene szakadni, a ;mi lenne, ha; gondolatvilágból. Egy láthatatlan kalap-emelést mindenesetre megérdemel a színházi előadás, mert értékes az a téma, amely ennyire beférkőzik az ember bőre alá. Még egy utolsó játékra volt idő, amíg vártam az ihletet, és a buszt. Mi lenne ha, egy igazán jó novellával sikerülne pályáznom, és a buszmegállókban mindenki elolvashatná az én írásomat. Biztos felemelő, örömteli, izgalmas érzés lenne.
Annyira elmerültem az ötletelésben, és a plakát tanulmányozásában, hogy nem vettem észre, hogy társam akadt, az addig magányos álldogálásban. Egy fiatal srác lépett mellém. Megnyugtatott, hogy nincsenek rossz szándékai, csak érdeklődik, mert először utazik azzal a busszal, a segítségemet kérte. Miután megvitattuk, hogy ugyanaz a megálló az úti célunk, mellém szegődött beszélgetni. Oda tévedt a pillantása a hirdetőtáblára, amelyet én böngésztem, mielőtt megszólított, és észrevette a fényképet, majd felkiáltott: ;de hiszen, ez Te vagy!; Szégyenlősen mosolyogtam, de azért kihúztam magam, és kíváncsian figyeltem, ahogyan a novellámat olvasta.
Felemelő, örömteli és izgalmas érzés volt.

Az Orlai Produkció Second Life, avagy Kétéletem előadása adta az ötletet.

“Mi lenne, ha…” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!