Írunk – vallomás az irodalomról

Összes megtekintés: 108 

Írunk. Elvonulok a másik sarokba, belemerülök a gondolataimba, mert akadnak, bármennyire azt mondtam neked pár perccel ezelőtt, hogy ma nem vagyok irodalmár kedvemben. Nem találom a helyem, amióta azt kaptam, hogy haszontalan dolgokról fecsegek, mert ugyan szépek a verseim, de a jelenlegi világhelyzetben nem erre kellene pocsékolnom az értékes szavakat, hanem csupa hasznos, közéleti eszmefuttatásra, véleménynyilvánításra, buzdításra vagy odamondogatásra. Elment a kedvem emiatt, hiszen egyetlen ilyen versem van és egy prózám, mely felháborodásom, hirtelen felindulásom eredményeként született.
Belőlem inkább líra árad, ettől érzem jól magam. Nem titkolom, szeretek színes életet festeni mindazoknak, akiknek nem jutott – nekünk is –, érzéseket, érzelmeket közvetíteni.
A papír mindent elbír, szabadon rendelkezem vele, nem beszél vissza, nem követeli jussát, megengedi, hogy úgy vezessem a tollat, ahogy nekem tetszik. Nekem leginkább az tetszik, ha örömet szerezhetek másoknak, kiszáradt szemekből könnyeket csalhatok elő. Szeretem, amikor az olvasók úgy érzik, néhány pillanatig újra élnek. A visszajelzések ösztönöznek arra, hogy folytassam a megkezdett irányt, ne térjek le a kitaposott útról, közben szórjak színeket, illatokat, szólaltassak meg dallamokat, zenéljenek a verseim.
Emiatt is folyamodtam a kötött formákhoz, bár először nem volt tudatos, zenei elköteleződésem ösztönösen segített megtalálni a ritmusokat, melyek eleinte botladoztak itt-ott, azonban később harmonikus hangsorokká kezdtek alakulni.
Nálam minden forma személyhez kötött. Amikor írok, arcokat látok magam előtt, gesztusokat, segítő intelmeket, útmutatást, soha nem egyedül, magányosan írok, gondolatban mindig fogja valaki a kezem, simogat, ösztönöz, vagy éppen megállít, amikor elvétem az ütemet, a rímeket, túl kacifántos kifejezéseket használok, vagy bonyolultan fejezem ki magam.
A szonett áll hozzám legközelebb – életem végéig kötődni fogok hozzá –, mert a költészet területén eddig a legmaradandóbb nyomot hagyta bennem. Ez egy csodálatos világ, ahova nem juthat el akárki. Kivételezett vagyok, hiszen tíz éve lépkedhetek egy gondosan elém terített bársonyszőnyegen, napról napra tudatosabban. Hatalmas szabadság uralkodik el rajtam – hiába kötnek szigorú szabályok –, amikor késztetést érzek, akadály nélkül áramlanak az érzések, valami megfoghatatlan varázslatba kerülök, ez irányítja a tollam, nem én. Az utóbbi időben szinte öntudatlanul születtek szonettjeim.
Két kedvencem – Shakespeare és Petrarca – képes volt olyan hatást gyakorolni rám, hogy beleszerettem a szonettbe és abba, amit képvisel. Számomra ennek a versformának szimbolikus jelentése is van, személyként gondolok rá, egészen közelről hallom a hangját, látom alakját, arcát, mimikáját, mozdulatait, még a gondolatait is. Olykor úgy éreztem, hogy a szonett viszontszeret, de mindig ott volt a „talán”, ami elbizonytalanított, majd új erőre kaptam, és akkor születtek a legmélyebb szonettjeim, amikor már csaknem lemondtam róla. Az irodalomban eddig ez a legszebb bejárt utam, vétek lenne letérni róla.
Mosolygok. Te a másik sarokban rendületlenül kopogsz a billentyűzeten. Nem kellene megzavarnom, de képtelen vagyok türtőztetni magam, kezembe veszem a mobilom, küldök neked egy jelentőségteljes szépmosolyt. A másik sarokból hallom a pittyenést, ám nem várom meg válaszod, inkább a hátad mögé settenkedek, átölellek, beleszuszogok a nyakadba, orrom hegyével cirógatlak. Egyáltalán nem ellenkezel, félbeszakítod a megkezdett mondatot, megfordulsz, és határozott mozdulattal az öledbe ültetsz. Semmi szóbeli kommunikáció, csak finom testbeszéd, szemvillanás, ajkaink önfeledt játéka, gyorsuló szívritmus, összefonódás.
– Így nem lehet gondolkodni, boszorkány – súgod, ujjaiddal hajam babrálod, tovább élvezem csókod ízét, nem akarom abbahagyni.
– Nem hát, sipirceljünk írni! – s egy pimasz nyelvnyújtás után – nem kis erőfeszítés árán – kiszabadulok ölelésedből.

Ilyen elterelő hadmozdulat után nehéz visszatérni a betűk birodalmába, ám temérdek mondanivalóm van.
Kattog a fejemben az a fránya mondat, amely e vallomás megírására késztet. Hogy haszontalan lennék? Eddig sem volt önbizalmam, most adott egy pofont annak a kevésnek is jóakaróm.
Az irodalom valóban nem lehet öncélú, elsősorban mégis az. Úgy születik egy mű, hogy önmagunknak írjuk, bár általában van előttünk kitűzött cél, mégis később döntjük el, megmutatjuk-e nagyközönségnek. Számos alkotás lapul – nem csak nálam – fiók mélyére száműzve, némelyik hiába várja szabadulását. Talán unokáink valamikor rátalálnak, kikerekedett szemmel olvasgatják, majd eldöntik, hogy tűzre való, vagy érdemes megőrizni, esetleg nyilvánosságra hozni, ám addig ezek a féltve őrzött titkok meghúzónak egy csöndes zugban, senki nem háborgatja őket.
Én nem vagyok elég bátor. Ha le mernék írni mindent, amit valójában gondolok, megdöbbentő lenyomatok születnének, ám még nem érzem magam kellőképpen érettnek ehhez, bár formálódom, egyre inkább felszabadít a nyílás öröme.
„Népet taníts, mint József Attila” – mondod, de először érzéseket kell tanítani, mert anélkül nem ember az ember, csupán gép, robot. Amíg nem éreznek, hiába tanítok nekik bármit, ám a következő harminc évbe belefér, hogy felnőjek a feladathoz, vagy elhagyjam az irodalmi színteret, és inkább a boszorkánykonyhában töltsem szabadidőmet. Az utóbbit nem tartom valószínűnek, hiszen nem vagyok megfutamodó típus, nem ijedek meg a kihívásoktól, de szükségem van támogatásra, és tőled mindezt megkapom. Ilyen háttér mellett el is dőlnek a továbbiak, hiszen szeretek írni; leginkább gondolkodtató írásokat, hogy ne legyen egyszerű a megfejtés, hanem dolgozzon meg vele az olvasó, élje át velem azokat az érzéseket, melyeket műveimben közvetítek. Színeket, gondolatokat, kimondott, kimondatlan szavakat, melyeket a sorokba és sorok közé írok, hogy aztán megelevenedjenek, utat találjanak, később felszínre törjenek. Egyfajta belső irodalmi nyelv, mely beszéd, írás nélkül is kommunikálható; gondolatátvitel és olyan közvetítési képesség, hogy át tudja venni a másik ember. Egyetlen és több is. Az egyetlennek más jelentéssel bírnak a szavak, egyedi módon fűzi gondolatai közé.
A szabad verselést is megkedveltem. Számos lehetőséget kínál önkifejezésre, közvetítésre. Már az első lépések megtétele után többletenergiához jutottam, mert élveztem, hogy más formában is képes vagyok kiteljesedni. Hamar észrevettem, hogy a kötött formák ismerete előnyt jelent ezeknél a verseknél; ritmusok kerülhetnek bele, melyek nem erőltetettek, szabadon áramlanak a sorokban, hiszen rutinból jönnek. Ez a felfedezés vitt közelebb a szabad versekhez, néha jólesik elkalandozni, kísérletezni.
Különleges élmény a prózák világában is barangolni. Izgalmakkal teli ez a világ, bármi lehetséges, és vég nélkül lehet beszélni, senki nem állít meg, nem szól közbe, akadálytalanul telhetnek a sorok, olyan dolgokat is kimondhatok, melyeket egyébként képtelen lennék szavakba önteni. Az írás felszabadít, nyugodttá, elégedetté tesz, és valami végtelen harmónia uralkodik el rajtam, amikor – minden terhet ledobva – átengedem magam a billentyűzetnek, olyankor a hétköznapokat ünnepi hangulat járja át. Számomra menedék, biztonságos sziget. Olyan terület, ahol komfortosan érzem magam, ki tudok kapcsolódni. A levegővételhez hasonlítom, vagy betűk, szavak harmonikus dalához.
Aki komolyan írásba kezd, végigjárja azt a lépcsőt, mely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy élvezhető művek szülessenek. Ehhez először meg kell ízlelni az alkotás örömét, s ha tetszik, fejlődni akarunk, mert az újabb sikerélményekhez vezet.
Ennek első lépcsőfoka, hogy sok klasszikus irodalmat olvassunk és kortárs szerzőket is. Én gyerekkoromtól kezdve faltam a könyveket, mindig bele tudtam bújni valamelyik szereplő bőrébe, velük éreztem – örültem vagy szenvedtem –, és állandóan szerelmes voltam. Soha nem a királyok, úri fiúk vonzottak, mindig a szegények, az elesettek „élvezték kegyeimet”, szívesen megoldottam volna gondjaikat, hogy könnyebb legyen nekik, mert ettől jól éreztem magam. Olyan világokba csöppentem, ahol boldogan élnék, kamatoztathatnám problémamegoldó képességemet, ám gyakran fordult elő, hogy csalódtam, mert az olvasott történetek nem úgy alakultak, ahogy én szerettem volna látni az események folyását. Később sikerült ezen felülemelkednem, elfogadtam, hogy a regényekben nem én szövöm a cselekményt, valaki már megírta. Egy ilyen elmélkedés közben jutott eszembe, hogy nekem is kellene, akkor azt teszek, amit csak akarok, enyém az irányítás.
Gyermekkori körülményeim nem segítettek a fejlődésben, nem tudtam kihasználni az élet adta lehetőségeket, csak vágy maradt az írás, ám ha nagyon akarunk valamit, előbb-utóbb valósággá válik.
Mesékbe menekültem, olyankor eltűntek a felhők, csak a zárt világ maradt; bezárkóztam, magam mögött hagytam a külső zavaró ingereket, nem törődtem bántásokkal, kirekesztettem azokat, el is hittem, hogy nem léteznek.
Andersen meséin nőttem fel; mindegyik emlékezetes, több szereplőjével tudtam azonosulni. Egyik kedvencem a kis hableány története; én is olyan szerelmet akartam magamnak, és meghalni egyetlen boldog pillanatért.
Az élet másképp írja történeteit, bár még mindig hiszek a mesékben, a valóság azonban távol áll tőlük, néha olyan rút, hogy megrettenek tőle.
Ha mindent lejegyeztem volna, amit gondolok, számtalan prózai művem lenne, de nem tettem, inkább mások írásait elemezgettem, amíg nem kezdtél ösztönözni, hogy legyek merészebb. Nem egyszerű teljesíteni ezt a kérést, hiszen nem álnéven publikálok – nevemet és arcomat adom mindenhez, ami tőlem olvasható. Olykor pirulok, hogy miket gondolhatnak rólam az olvasók, emiatt nem merem megmutatni magam. Hiába „csak egy novella”, mindenki sejti, hogy „nyomokban” tartalmaz valóságos elemeket, azonosítanak egy-egy szereplővel, és ettől már előre megrémülök.

Összerezzenek, mert nagyon belemerültem az írásba, váratlanul a hátamon érzem érintésed. Rám teríted a kabátom, kézen fogsz, vezetsz az udvar felé.
– Szellőztessük ki a fejünket, boszorkány, majd utána folytatjuk – mondod mosolyogva, és én engedelmesen követlek, mert elgémberedtek az ujjaim, szükségem van mozgásra, friss levegőre.
A táj csodálatos, az esti sötétben huncut hópelyhek járják libbenő táncukat, az utcai lámpa fényétől fehérből aranyszínbe öltöznek. Egyikük orrod hegyére telepedik, s még mielőtt lesimogatnám, el is tűnik bőröd melegén. Ez a kép felébreszti szonettes énemet, máris verssorok kelnek életre, majd lejegyzetelem, amikor újra a laptop előtt ülök. Most inkább engedem hatni a vérpezsdítő hideget, hozzád bújok melegedni, töltődöm rövid sétánk alatt. Valóban gyönyörű az élet, csak élni kell minden pillanatát, az apró varázslatokat, melyek most épp a széparcú télben kelletik magukat.
A séta veled és az idilli táj felerősíti bennem a lírát, érzem, nehéz lesz visszazökkennem, éppen emiatt írok ritkábban prózákat. Talán nincs bennem elég kitartás, vagy nem hiszem el, hogy lesz belőle valami.
Ezt is tanulnom kell. Picivel jobban hinni önmagamban. A bizonytalanság nem szül újabb műveket, jól tudom, hiszen többször előfordul, hogy analizálom magam. Gyakran akadok el egy témánál, s amíg ki nem bogozom a szálakat, nem tudok továbblépni. Most például a „haszontalan dolgokra pocsékolom a szavakat” foglalkoztat. Még az is meglehet, hogy van ebben a vádban igazság.
Az írás mindenkor felelősséggel jár, egyáltalán nem mindegy, hogyan és mit fogalmaz meg, akit sokan olvasnak, hiszen egy-egy mű képes befolyásolni az emberek gondolkodásmódját, cselekedeteit. Lehet gyilkos tőr és orvosság, hatásos fegyver vagy hűsítő balzsam. Élénkít vagy nyugtat, cselekvésre késztet vagy megállít. Aki komolyan foglalkozik vele, hatalomhoz jut, ám ezzel a hatalommal megbocsáthatatlan bűn visszaélni.
Az írott szónak ereje van, mely maradandó, hiszen az olvasás bármikor ismételhető, akkor még nagyobb hatást gyakorol.
Mindig céltudatos voltam, olyan területen, ahol biztonsággal mozogtam, ám szeretem a kihívásokat, ez az élet minden színterére, így az irodalomra is vonatkozik. Mindig emeltem a lécen, soha nem álltam meg elégedettséggel, hátratett kézzel, hogy lám, már mindent elértem; nem, soha nem érünk fel legmagasabbra, mindig van feljebb. Nem elég, hogy van egy jól fogó tollunk, az írás minősége nem ezen múlik, sokkal inkább meghatározója, hogy mennyire vagyunk képesek kívülről látni magunkat, más szemével nézni műveinket, az olvasók szemszögéből is megközelíteni; érdemes figyelni a nálunk magasabb szinten álló költőkre, írókra, átgondolni megjegyzéseiket, tanácsaikat, hiszen ők elkötelezettjei az irodalomnak, nem ártani akarnak, hanem alázattal szolgálni. Nekünk is akarni kell a fejlődést, így egyre több élményhez juthatunk. Ezek a meghatározó élmények segítenek bennünket az egyre mélyebb, tudatosabb íráshoz. Engem ez vitt előre. Maximalista vagyok önmagammal és másokkal szemben is.
Azt hiszem, én arra születtem, hogy széppé tegyem az emberek életét, más szemnyitogatásra hivatott. Ez nem jelenti a líra elkerülését, hiányát, csak markánsabban vannak jelen a tudatot jó irányba befolyásoló gondolatok.
Én nem tudok hitelesen nyitogatni, de hitelesen tudok szépre szeretni, ha akad olyan, aki befogadja ezt a képességemet.
Későn érő típus vagyok, a szemnyitogatást még gyakorolnom kell, hiszen van véleményem a világ folyásáról.
A szavak arra születtek, hogy jó dolgokra használjuk őket, ne éljünk vissza azzal a hatalommal, mely általuk birtokunkba került. Hiszem, hogy nem haszontalan, amit művelek, hiszen műveim üzenete, hogy minden szakadékból van kiút. Így szolgál építésre az, amit a sorokba és sorok közé írok.
Amíg komolyan veszi valaki a minőséget, az értékeket és embertársainak örömet szerez, addig nem haszontalanok a szavak.
Egyszer minden írásból emlék lesz. Vagy a fiók mélyén porosodnak, vagy nyilvánosság elé, könyvtárakba, könyvespolcokra kerülnek. Az idő dönti el sorsukat.
Azt mondtad, az ember az emlékeket őrzi, az életet éli, és való igaz, mennyire fontos, hogy ez a két ige megfelelő helyre kerüljön a szóösszetételben.
Az életet élni kell, hogy az irodalom is éljen.

“Írunk – vallomás az irodalomról” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Szia Melinda! 🙂

    Szerencsésnek mondhatom magam, mert az irodalmat több oldalról közelíthetem meg, hiszen évtizedek óta tanítom, és zenei dolgaim is hozzájárulnak, hogy egyedi megvilágításba helyezzem.
    A tanításban fontosnak tartom, hogy élményt nyújtsak a diákoknak, mert abban látom jelentőségét, hogy mennyire képesek továbbvinni és felhasználni felnőtt korukban. Előnyben részesítem az érzések tanítását, hiszen adatokhoz – a rendelkezésünkre álló technika segítségével – bármikor hozzá lehet jutni.
    Az írás valóban felelősséggel jár, ezért mindeninek érdemes – lehetőségei szerint – maximalizmusra törekedni. Természetesen ez személyre szabott, de mindig lehet emelni a színvonalon. A támogatás lényeges – nemcsak a dicséretek, hanem a kritikus útmutatás is, mert annak tükrében láthatjuk meg igazán önmagunkat.
    Örülök, hogy tetszett, amit megfogalmaztam.
    Köszönöm, hogy gondolatokat hagytál itt. 🙂

    Szeretettel: Kankalin 🌺

  2. Szia Mária! 🙂

    Valóban fontosnak tartom, hogy aki jól fogó tollal rendelkezik, adjon a minőségre is.
    Örülök, hogy találtál ebben az írásban neked tetsző gondolatokat.
    Köszönöm, hogy érdeklődve olvastad! 🙂

    Szeretettel: Kankalin 🌺

  3. Kedves Andrea!
    Hosszú eszmefuttatásod akár “ars poetica”-d is lehetne. Lenyűgözött, hogy mennyi mindent tudsz az irodalomról és a “széppé szeretésről”. Valóban van mindig feljebb és ezt a “feljebbet” csak a maximalisták tudják megérinteni.
    Szonettet már én is próbáltam írni, megkínlódtam vele, erre valóban születni kell. Az írás közreadása valóban nagy felelősség, hiszen amikor eldöntjük, hogy írásunkat közzétesszük, azzal formáljuk az olvasók gondolatait is.
    Szívből örülök, hogy van olyan “lélek” aki támogatja szellemi munkádat.
    Örülök, hogy elolvastam gondolataid az irodalomról és annak csínjáról-bínjáról.
    Melinda

  4. Kedves Kankalin! Érdeklődéssel olvastam írásodat. Sok gondolatod
    megfogott. Ahogy írod, nem elég egy jól fogó toll, a minőséget sem
    szabad szem elől téveszteni. Gratulálok, szeretettel.

    Boldog Új esztendőt kívánok, jó egészségben.
    Mária

  5. Szia Rita! 🙂

    Megörvendeztettél a véleményeddel, könnyes lett a szemem. Örülök, hogy átgondoltad ennek az írásnak a lényegét, mely az én szemszögemből született.
    Nehezen vettem rá magam, hogy nyilvánosságra hozzam, mert elég személyes, de úgy gondoltam, fel kell vállalnom – az irodalomért.
    Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és megerősítést is küldtél! 🙂

    Szeretettel: Kankalin 🌺

  6. Kedves Kankalin!

    Megörültem annak, hogy megláttam a neved. Minden szavad a helyén volt, tetszéssel olvastam gondolataid. Amit pedig a versekről írtál az bizonyítottan igaz. Én is megpróbáltam már szonettet írni és éppen ezért rájöttem arra, hogy nem tudok, aztán arra is, hogy nem az az én műfajom. Viszont Te remekműveket alkotsz és ahogy írod is “Ez egy csodálatos világ, ahova nem juthat el akárki.” Éppen ezért felelősség, hogy műveld, hiszen akárki nem képes rá. A szabad verseiden is átjött a tudás “Hamar észrevettem, hogy a kötött formák ismerete előnyt jelent ezeknél a verseknél; ritmusok kerülhetnek bele,” ez az, ami azoknál hiányzik, akik azt gondolják szabad versnek, hogy nem kell semmihez se igazodniuk, egyszerűen leírnak mindent, ami csak eszükbe jut.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!