Suttogók

Kedves ismerősei voltak egymásnak, mondhatni úgy is, barátok, bár Ők ezen nem gondolkoztak el még sohasem. Egyszerűen csak ott éltek hármasban, a város széli kis lakónegyedben. Egészen az utolsó házaknál, amelyek kertjei egy kedves kis pataknál végződtek. Sekély vizével, kövek közt kanyargó, szinte táncoló, gyors folyásával, mindenkit elbűvölt. Arra járó boldog szerelmeseket, magányosan sétálókat, játszó gyermekeket, munkába, vagy bármerre igyekvő embereket egyaránt. Főleg, hogy felette ívelt át egy kis híd is.
A túloldalon még ott volt egy apró megmaradt erdő, még fel nem fedezett, nem bántott, csendes nyugalmával.
Jó rég elmúlt már az a nap, amikor ide kerültek. Azután csupán, csak úgy egyszerűen egymásra találtak Ők, hárman. De kezdettől fogva megértették egymást. Nem ragaszkodva csupán ahhoz, hogy maguk legyenek, mégis egyéniségek – egyediek tudtak maradni…
Igy teltek-múltak el felettük hetek, hónapok, évek. Évszakoknak örökös változásaiban. Naggyá válni, amennyire csak lehet ebben a világban. Megtárgyalva maguk közt mindent, amit csak láttak, vagy tapasztaltak. Akármikor, ha úgy adódott, halkan, szinte alig hallhatóan „beszélgettek.”
Ilyenkor egymáshoz egészen közel hajolva, néha meg-megérintve a másikat.
Ezen az éppen születő hajnalon, melyből lassan később, majd a mai nap lesz. Lényegtelen melyik hónap, hányadika. Évszámok helyett mindössze örülve egymás társaságának, mindenben keresve, s megtalálva a jót, mert az a legfontosabb. Hiszen örökkön kapunk valamit, csak tudni kell azt elfogadni…
Akik itt éltek körülöttük, velük, nem voltak gazdagok, sem szegények. Dolgos, egyszerű emberek. Mind a jövőért küzdve, vágyaik – álmaik megvalósításaiért. Bízva rendíthetetlen az újabb és újabb holnapokban.
Azoknak tisztaságában…

Fújt a szél, finoman, mondhatni kedvesen. Körülöttük járva, hozzájuk közel osonva, hallgatódzva. S Ők fogadták érkezését. Egyesülve vele, élve az életet. Visszaemlékezve azzal az egykori gondolattal, mely bennük élt „lelkükben.” Amióta csak valóra váltak a fényben, egyszer csak lenni együtt mindennel.
Nem egy perc alatt, ám nem is hosszasan. De csak apró parányai eme folyamatnak. Amely e „kék bolygón”; A Földön zajlik azóta is.
Szerették Őket, s így azok is szeretetté váltak kik így éreztek irántuk…
Egy pillanat, s a szél most néha nagyobb „leheletével” a patak vizét permetezte rájuk. Amely közös létük – létünknek alapeleme.
Suttogtak. És voltak dolgok, amikről illőn, vagy nem, de beszélni kellett.
Mert megnyilvánulásokban lehetünk csak egészek…
Tetszett ez is nekik. Boldogok voltak, „lelkükből mosolyogtak.” Így mindenkivel együtt egészen magasra emelkedve. Örültek az összes percnek, azoknak mindenkori történéseinek…

A lány, barna hosszú hajával, nagy tágra nyílt szemekkel, szemüvegét egészen az arcához nyomva jelent meg.
Kezében táskája, kis vászoncipőjében szinte hangtalan tipegett az aszfaltúton. Fehér, egyrészes szoknyaruhában, egyszer csak feltűnt a túlsó ház sarkánál. Kezdetben még fel sem figyeltek rá. De aztán hallani lehetett a hangját. Hangosan beszélt, sőt olykor-olykor, kiabált is.
– Hagyjál békén. Eressz el! Mennem kell!
– Ne haragudj. Nem akartam. Most komolyan, miért lett egyszerre ennyire sietős!?
A másik hang egy fiúé volt. Kipirosodott arccal, kabátját a kezében tartva próbálta a lányt visszatartani, azt ráteríteni, meggyőzni valamiről. De úgy látszott, ez már nem igen fog sikerülni neki.
Mindketten eléggé felzaklatottak voltak…
Nem tudták miről van szó, hírtelen alakult ki ez a jelenet. Csak álltak ott, és figyeltek. Nem beleavatkozva, csupán független szemlélőkként. S az egész dolog, gyorsan kibontakozott…
– Nekem ez túl gyors Tamás értsd meg. Szeretlek, de én mindent másképp akartam.
– Csak hallgass meg Eszter, csak ennyit kérek. És bocsáss meg azért a csókért…
Elsőként lehetett, hogy ez megtörténhetett közöttük. Ezért támadhatott annyira fel a „vihar.” Mégis aranyosak voltak. Eleven tűz mindkettőük. Szenvedéllyel gesztikulálva hozzá kezeikkel, s testüknek minden egyes részével.
Eszter most felgyorsítva lépteit, már egészen közel volt hozzájuk, s még egy pillanat: Majd futásnak eredt, elhagyva, és így azután lehagyva Tamást, odafutott elébük, és közöttük megállva – bújva próbálta szapora lélegzetét visszafojtani, mely eléggé kapkodott volt még.
Iménti partnere is odaért. Megállt, farkasszemet nézve velük, de nem látta a lányt. Elégé sötét volt még ahhoz, hogy az árnyak között elvesszen…
Szinte megdermedtek. Vártak, most mi lesz: Hírtelen – kényszeredett mozdulatlanságukban.
El sem hitték volna, ha csupán mondanák utólag, de tökéletesre sikeredett neki általuk az álca és az elkövetkezendő két perc, így egy kissé zaklatottan, s kétségbeesetten tellett. Részesévé válva ezáltal mindhármuk, eme jelenetnek.
Tamás nem kiabált, nem hangos szóval kereste Esztert. Kifújta lassan magát, körülnézett, azután rájuk ismételten. Nem értette hová tűnt el ilyen gyorsan a lány. Inkább zavart volt, és szomorú amiért megbántotta.
Nem mérges, hogy hoppon maradt.
Bár szokott otthon néha edzeni, de ennyire gyorsan még neki sem sikerült futnia. És hát valljuk be őszintén, „partnere” eléggé rendesen elsprintelt tőle – mellőle. Ezt képtelenség lett volna nyomon követni…
– Sajnálom… Nagyon sajnálom – ismételgette halkan. S még adott magának egy újabb percet, míg végül úgy döntött elmegy.
Felvette immáron magára kabátját, megigazítva magán, amit kellett, és úgy ahogy az adott pillanat megállította azon a helyen, mozdulataiban újra megszületett a változás… Elment…

Eszter már nem lihegett, halkan vette a levegőt. Majd miután kilépett a fák ágainak sűrű lombjai alól, alaposan körülnézett. Egyedül volt, bármilyen szándékkal is akarta ezt, sikerült neki. Elindult, pár lépés után megállva, felnézve az égre.
– Köszönöm – suttogta.
És nekik is jutott ebből egy, kedves hangján, rájuk tekintve.
Ők nem szóltak, mit is mondhattak volna. Hiszen a fák nem beszélnek. De a lány úgy érezte, mintha figyelnék mégis. Majd kezével intve, elindult arra, amerről az imént Tamással futva érkezett. Már lélekben újra megbékélve, összeszedve magát, nekiindult haza…
Kedves ismerősei voltak csak egymásnak. Mondhatni úgy is, barátok. Bár Ők ezen nem gondolkoztak el még sohasem. Fújt a szél, finoman, mondhatni kedvesen. Amióta csak valóra váltak a fényben. Suttogtak, és voltak dolgok, amikről megemlékezvén, mindig is beszélni kellett.
Olykor velük, ám sohasem nélkülük…

Az erdő felől érkezett, s a kis híd közepénél megállva, tanúja volt a jelenetnek, hiszen mindent látott, és egészen másképp gondolta a dolgokat. Zajlott körülötte az élet, összes szépségével. S ennél csodálatosabb nincs is e világon.
Levette szemüvegét, bal keze két ujja közé véve azt, másik kezével zsebébe nyúlt, finom tapintású – vékony bőrdarabot előhalászva. Gondosan, lassú mozdulatokkal, s nyugodtan tisztára törölve annak mindkét lencséjét. Még csak nemrég kapta, így szokatlan dolgokat tapasztalt azóta, csupán rajta át szemlélve környezetét. Fekete kabátjában, felhajtott kapucnival arca láthatatlan – takarásban maradt.
Állt, és mosolygott.
Hát ez az, amire van, hogy érdemes odafigyelni, mert általa válik boldoggá a szív, egésszé létünk, s színes szépségében képzelet világunk.
Majd miután visszatette, egészen közel arcához, felnyomva külön mutatóujjával orrnyergére a szemüveget.
Ő is rájuk nézett…
Kihúzták magukat, ahogy csak tudták. Erősebb fuvallatával a szél, emelgette ágaikat. Mintha integetnének.
A férfi visszaintett, majd lassan hátrálva, újra az erdő felé lépkedve, eltűnt.
Nem ismerték: Nem itt lakott, csak kíváncsisága hozta erre, tudni akarván, hogy bármely irányban körötte mi merre van, s hová lyukadnak ki az ösvények.
A távolban azután, messzeségnek titokzatos árnyvilágában, ottmaradtak Ők hárman. Egészen közel hajolva egymáshoz, néha meg – megérintve a másikat. Egy pillanat, s a szél újabb „leheletével” a patak vizét permetezte rájuk. Boldogan, „lelkükből mosolyogtak.”
Lényegtelen melyik hónap – hányadikán.
Évszámok helyett, mindössze örülve egymásnak. Mindenben keressük a jót, amely megtalálva a legfontosabb.
Hiszen örökkön kapunk valamit, csak tudni kell azt elfogadni…
Amióta csak valóra váltak a fényben, velünk éltek, s haltak.
Miképpen Ők hárman.
Lombkoronájuktól hajlongó fák, leveleik közt lágyan neszező szélben… Suttogók.

Budapest – Újpest; 2020. december 21 – 25. péntek.