A rendelet

Összes megtekintés: 40 

Hűvösen fújt a szél. Nem volt dermesztő hideg, de párás, nyirkos volt a levegő. Fáztam. Mindig fázok, ha félek valamitől. A postást vártuk a hírekkel. Nálunk a faluban ő a tudáshordozója. Az internetet, tévét betiltották. Újságok sincsenek. Csak a postás. Megérkezett.
-Kijött az új rendelet. – mondta komolyan – Holnaptól senki nem ráncolhatja a homlokát. Akkor sem, ha mérges, akkor sem, ha csodálkozik.
-Az én apukám, amikor nevet mindig beráncolja a homlokát. – szólt a 7 éves Gizi.
-Akkor ne nevessen! – jött a válasz határozottan. – Mennem kell. Jön egy újabb rendelet. Sietek, hogy holnap még idejében ide érjek.
Az autó elgurult, mi pedig haza mentünk. Holnap úgyis jöhetünk újra a falutáblához. Mostanában mindennap van valami újdonság. Holnap lett. Megtudtuk, hogy nem lehet nevetni, mert vannak egyének, akiknél az homlokráncolással jár. Gizi apukáját ez már nem érintette, mert még este meghalt. Megint eljött a holnap. Az új hír, hogy semmilyen grimaszt nem lehet vágni. Az érzelmeinket csak finoman közölhetjük arcunk izmaival. Újabb holnap. Fapofa. Mindenki ehhez tartsa magát. Minden holnappal egyre hidegebb lett. Nem volt kedvünk az utcára menni, a Napnak sem volt kedve felkelni, melegíteni pedig pláne nem. A végén hozzászoktam a fázáshoz is. A sötétség nesztelen kúszott az életünkbe.
Kedd volt talán. Úgy éreztem viszket az arcom. Hozzá értem, de már nem volt mihez. Fantom viszketés. Arcom már rég nem volt. Nem csak nekem, senkinek. Elaludtam. Azt álmodtam kopogtatnak. Felébredtem. Hallgatóztam egy darabig, de nem szűrődött be, csak a némaság. A félelem hangja. Megint kopogtattak. Az ajtóhoz mentem.
-Ki az?
-Én. – jött a válasz. Gizi volt, hangjáról megismertem.
– Gyere be! – szóltam.
-Nézd! Nézd mit találtam! – mutatta lelkendezve a gyertyát. – Gáspár bácsi padlásán volt a sarokban. Gyufa is volt mellette, igaz csak egy szál van benne. Azt mondta enyém lehet, neki már nem kell. Megszokta a szeme a sötétet.
-Mit akarsz vele? – kérdeztem.
-Meggyújtani. – szorongatta kicsi hideg kezében.
-Add a gyufát. – kértem tőle. Hirtelen melegem lett. Kezem remegni kezdett. Ujjaim közé fogtam a gyufaszálat és már sercent is a skatulya oldalán. A gyufa gőze az orromba szállt. A láng a kanóchoz ért. Gizi zöld szeme felragyogott.
-Van gyertyád? – csilingelt a hangja.
-Van, az asztalfiókban. Hozom. – Gizi óvatosan összeértette a két kanócot. A gyertyák fényei körbe táncolták a szobát, majd Gizin megpihentek mosolyt csalva szája köré. Gyönyörködtem törékeny gyermekarcának körvonalaiban, ahogy felsejlettek a fényben. Közben észre sem vette, hogy a fények már másokat is odacsalogattak.
-Kaphatunk mi is lángot? – kérdezték gyertyával a kezükben.
-Persze! – kacagott most már Gizi. – Hisz a fényből akkor lesz több, ha megosztjuk!

Szólj hozzá!