Életképek 6#

Lehet, hogy nyár vége van, de ez az időjáráson nem érződik: tombol a forróság a városban. Ilyenkor délután az egyik legkellemetlenebb hely egy buszmegálló. Süt a flaszterből a forróság, a várva-várt jármű nem jön időben, az utasok türelmetlenek, feszültek, izzadtak, figyelmetlenek.

Megy a harc az árnyékos területekért, s ha csak egy talpalatnyi hely is van, máris lecsap rá valaki, azzal a meggyőződéssel, hogy talán ott hűvösebb van, s könnyebben el tudja viselni a várakozás fullasztó perceit.

Szórakozottan nézem őket, én bírom a napot, a meleget, napszemüvegem is van, nagy bajom nem lehet. Főleg így, hogy előttem ment el a busz és nekem még jutott egy félárnyékos hely.

Egy szőke srác közeledik a megállóhoz, tekintetével ő is árnyékot keres. Ha szemből látnám, lánynak nézném: félhosszú haja a lapockájáig ér, arca sima, fehér mint a porcelán, nem sokat bíbelődhet a borotválkozással. Vonásai mégsem nőiesek.

Ahogy elhalad mellettem, látom,hogy nem is annyira fiatal, mint gondoltam, nem sokkal lehetek tőle idősebb. Világosbarna szemeiben elképesztő erő tükröződik. Még mindig azt nézi, hogy hol álljon meg.

Az emberek közömbösek, vagy csak el vannak merülve a gondokban, a bajokban a melegben, bármiben.

– Ha gondolod, cseréljünk helyet, adok egy kis árnyékot szívesen.- mondom a srácnak olyan hangsúllyal, amire nem lehet nemet mondani.

S nem is teszi.

– Köszi!!- feleli így lazán.

Hófehér atlétája láttatni engedi izmos karjait, egyértelmű, hogy minden nap kőkeményen edz velük. Hosszú kék farmerje jól megy a fehérhez, alkata vékony, de nem sovány. Szóval mindent összevetve szívdöglesztő a pasas.

Több busz jár erre, az övé jön hamarabb.

Én nem mozdulok, ő előrébb megy, visszanéz egy pillanatra.

– Nekem ez nem jó.Menj csak- mondom, mintha csak ismernénk egymást.

Barátságosan int, türelmesen megvárja amíg kiszáll a vezető s leengedi neki a középső ajtónál lévő rámpát.

Egyedül gurul be, senki nem segít, nem tolja fel egyetlen utas sem. Karjai megszokhatták a megterhelést.

Mire a vezető visszaül a kormányhoz,helyet is szorítanak neki : elvégre a kerekesszékeseknek van fenntartva az a terület.

Láttam rajta sok mindent : elég erőt, elszántságot, nyitottságot, kedvességet. De szomorúságot egy cseppet sem, vagy csak jól leplezte. Mindent meg lehet szokni. Neki azt, hogy sohasem fog járni.

S az embereket is, ha közömbösek és nem figyelnek a másikra.

Minek is tennék?

Csak mennek, örülnek, ha még tudnak, nekik nem probléma a járás.

A Világ hova tart?

S az a fiú is tart valahova…menj csak..

Szólj hozzá!