Hagyjatok élni!

Összes megtekintés: 46 

Ingyenélő számkivetett vagyok! Kolonc a társadalom nyakán! Maradjak itthon, legfeljebb akkor hagyjam el a lakásomat, ha a kijelölt időintervallumban elmegyek a boltba vásárolni, miután az emberbarát állam bácsi nem akar éhen halasztani, sőt, hangoztatja, hogy engem akar megóvni a koronavírustól! Olyannyira, hogy nem találkozhatok a szeretteimmel sem, nehogy véletlenül megfertőződjek, mert akkor vihetnek a kórházba, feltehetnek a lélegeztető gépre, és ha ennek ellenére mégis abbahagynám a levegővételt, akkor meg rontanám a halálozási statisztikát, s besorolnának az idős, krónikus betegséggel rendelkezők közé, mert az a korosztályom statisztikai besorolása, holott egészséges vagyok, mint a makk. Mondjuk, az öregedő makk, mert a korral kopnak a porcok, fogynak az izmok, romlik az étvágy, de szerencsére az eszem és a szívem a helyén van, immár hetvenhat éve.
Az én egyetlen kisfiam nagyon aggódik értem, a menyem meg nála is jobban, ezért hiába lakunk egy városban, nyolc hónapja nem találkoztam velük, csak telefonon beszélünk, hetente kétszer, amikor az általuk neten megrendelt és kifizetett árut a futárszolgálat házhoz szállítja nekem. Akkor is csak azt kérdezik, hogy vagyok és megkaptam-e a küldeményt, másra már nincs idejük az otthonról végzett munkájuk miatt. Az unokáim is nagyon elfoglaltak, bár ők sem járnak a munkahelyükre, főállásban nevelik a dédunokámat.
Tiszteletben tartom álláspontjukat, vigyázok magamra, ki sem mozdulok a lakásból. Tény, hogy kissé elkényelmesedtem. Még a pandémia elején – mozgásigényemet kielégítendő- hetente nagytakarítást csináltam, csillogott, villogott az egész lakás, naponta friss ebédet főztem, délutánonként pedig beültem a kedvenc fotelembe és néztem a televíziót. Egy ideig, mert rendszerint elaludtam és az nézett engem. Meg hallgatta a hortyogásomat.
Nem, valóban nem szeretem a menyemet, kár lenne tagadni, de meg kell mondanom, rendesen gondoskodik rólam. Eleinte meghatódtam, azt hittem, szeretetből teszi, ám alaposan tévedtem! Annyi élelmiszert. tisztálkodási és háztartási szert megrendelt nekem, hogy vennem kellett egy kétszáz literes hűtőládát, hogy legyen miben tárolni a kilónként lefagyasztott hatvan zacskós sertéshúst, a tizenhat kétkilós tanyasi tyúkot, a tucatnyi pecsenyekacsát, és sok mirelit zöldséget, gyümölcsöt, nem beszélve a félkész fagyasztott süteményekről. Az ásványvizek egységcsomagjai a szobám sarkában, az utcafronti homlokzat baloldalán, már a plafonig érnek. A jobb oldalon pedig három nagy dobozban tárolom a lisztet, sót és a cukrot. A fürdőszobámban sem férnek a vegyszerek.
Nem szoktam dicsekedni, de kinőttem a harminchat négyzetméteres lakásomat. A konyhai gáztűzhelyet is óvatosan kell használnom, nehogy valamibe belekapjon a lángja.
Egyre gyakrabban biztatom magam: ne siránkozz Kató, mert kevés embernek van olyan jó dolga, mint neked! Igaz, hogy oldalazva járkálsz a lakásban, állva eszel a konyhában, fürdés előtt ki kell pakolnod a fürdőkádból a mosószeres dobozokat és az öblítős flakonokat, továbbá mosás után külön fejtörést okoz a ruhák kiteregetése, de mindez elenyésző kényelmetlenség azon idős emberek nehézségeihez képest, akiknek segítség nélkül, meglehetősen szerény összegű nyugdíjukból egyedül kell átvészelni a jelenlegi helyzetet.
Nono, Kató, ne ködösíts! Semmivel sem vagy jobb helyzetben! Magányosan, kis lakásod fogságában élsz, mintha börtönben lennél, sőt, még annál is rosszabb, mert egyáltalán nem találkozol élő emberrel. A börtönben legalább vannak fogolytársak, meg fegyőrök, kimehetsz sétálni az udvarra, még ha csak körbe-körbe járkálhatsz, akkor is szabad levegőn vagy. Hiába van ötvenhat csatorna a televíziódban, ugyanazok a több évtizede forgatott filmeket játsszák, újra meg újra, az új műsoroktól, valóságsóktól, bugyuta celebektől pedig felfordul a gyomrod.
Sebaj, majd karácsonykor eljönnek a fiamék, az unokámék, átölelhetem végre a dédunokámat. Tegnap megkaptam a szokásos karácsonyi ételekhez és süteményekhez szükséges alapanyagokat. Halászlé, töltött káposzta, töltött dagadó, rántott hal, krumpli saláta, mákos guba, diós kalács és tiramisu lesz a menü. Levettem a szekrény tetejéről a műfenyőt és a díszeket. Holnap megkezdem a sütés-főzést, hogy időben elkészüljek vele. Hamarosan felhívnak a fiamék és megkérdezem tőlük, hány órára várjam az érkezésüket.
Valóban felhív a fiam, hogy délután kettőre jönnek, ám a lakásban nem találkozhatunk, majd lenézek az erkélyről és onnan láthatom őket. Ne készítsek nekik ételt, mert a menyem már egy hete süt. főz. Mérgemben kinyomom a telefont. Legszívesebben ordítanék, hogy hagyjatok engem élni!
Kétszer is körbearaszolom a lakást, mire kissé megnyugszom. Ne hagyd magad, Kató! Biztatom magam, s lassan csillapul a pulzosom.
Ha nem tudok élni, akkor jobb meghalni! Fél óráig keresem a maszkot. Csak tudnám, hová tettem! Megvan! Az otthoni öltözékemre felveszem a dzsekimet, papucsomat sportcipőre cserélem, fejembe húzom a tíz éve unokámtól kapott kötött sapkámat, felkapom a bevásárló táskámat, magamhoz veszem a pénztárcámat és elindulok otthonról. Vásárolni akarok az egy saroknyira lévő közértben.
Az útkereszteződésben piros a lámpa. Várakozás közben körülnézek. Megvan, akiket keresek. A dohánybolt melletti susnyásban rongyokon, kidobott plédeken üldögél a hajléktalan pár.
Sok a vásárló a közértben. Állok a sorban a műanyag ételdobozaimmal. Az előttem álló fiatal pár bevásárló kocsijából majd kicsordul a temérdek áru. Előreengednek. Megköszönöm. A pénztárosnő furcsán néz rám a hat darab ételtároló egységcsomag láttán. Éppen beleférnek a banyamobilomba. Kérek maszkot is, épp egy tucatot.
Hazafelé menet megzörgetem a bokrot, mert beszélnem kell a hajléktalan párral. Szóljanak tíz ismerősüknek, mert magán ételosztásra készülök, jöjjenek a házunk elé karácsony délután kettőre. Itt vannak a maszkok, azokat vegyék fel.
Egész éjjel sütök, főzök. Reggelre elkészülök az ételekkel. Megfürdök és alszom egyet. Tíz órára felhúzom a vekkert, mert a kihűlt ételekkel meg kell töltenem huszonnégy ételes dobozt.
Életemben nem éreztem magam ennyire jól, mint most!
Fél kettőkor kinézek az erkélyről és látom, hogy házunk előtt tizenketten toporognak a hidegben. Nem kell várnom kettőig az ételosztással. Lemegyek, hogy segítségek kérjek a cipekedéshez. Mindannyian ajánlkoznak. A legfiatalabb, tiszta ruhájú fiatalembert választom. Az ételek mellé két karton ásványvizet is levitetek vele. Nekem mindössze a tizenkét csomag fóliába csomagolt rétest kell levinnem, de az is elég nehéznek bizonyul.
Szirénázó rendőrautó érkezik. Kiszáll belőle négy komor arcú egyenruhás. Odalépek a legmagasabb elé, mert biztosan ő a parancsnok.
– Jó napot, biztos úr! Özvegy Kovács Ernőné vagyok és ételt hoztam le a számkivetett sorstársaimnak! Mindenkin van maszk, tetszik látni! Nem vétettünk senkinek! Elfogadnak egy kis rétest? Én magam sütöttem!
A ház szegleténél, a rendőrautó mögött leparkol a fiam. Egyedül jött, ha jól látom. Meglátja a lépcsőházunk előtti tumultust, melynek közepén négy rendőrtől közrefogva mondom a magamét. Szalad hozzám:
– Mi történt, anya? Mit csináltál? – rikoltja idegességtől elvékonyodott hangon.
Addigra a házaspár kivételével a hajléktalanok eloldalognak.
– Lassan a testtel, fiatalember! Kérem az iratait! Valóban a maga édesanyja ez az öregasszony?
Az alattam lévő lakás erkélyéről odakiált a nyolcvanéves szomszédom:
– Az hát, biztos úr! Csak a gyerekei nem jöttek el a mama által készített az ünnepi ebédre!

“Hagyjatok élni!” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Jolán! Elolvastam írásod. Megbocsásd, néha elmosolyodtam, magamra
    ismertem. Hasonlót tudnék írni. Jó lenne, ha már ennek a járványnak búcsút
    inthetnénk, kellemetlen nagyon.

    Szeretettel: Mária

Szólj hozzá!