Egy együttlét fortyélya

Már hat éve vagyok postás. Elöljáróban csak annyit, hogy amióta megszűnt a biztonsági őr melóm a bankban, ahol alkalmaztak szükségszerűen kénytelen voltam magamnak valami olyan elfoglaltságot találni, ahol nem halhatok éhen olyan hamar.
Annak is éppen hat éve, hogy én balga párkapcsolatra adtam a fejemet, aminek később aztán csúfos vége lett, hiszen ex-kedvesem kerek perec közölte, hogy neki fontos a kényelem, és az, ha megengedheti magának, hogy egy évben legalább két alkalommal repülőre ülhet, és elutazhat valami meleg, trópusi paradicsomba, ami sajnos az én pénztárcámnak már nagyon drága lenne.
A bajok akkor kezdődhettek, mikor szabályosan véresen összeveszett, és kiabálva toporzékolni kezdett velem az én gyönyörűséges pacsirtám, amiért a számlák befizetését, és bizonyos adósságaink megtérítését igenis fontos kötelességemnek éreztem kifizetni.
– Balázska! Tudod te mi vagy te?! Kész katasztrófa, és egy nagy rakás idióta! – itt valójában „szar alakot” szeretett volna mondani, de még szerencse, hogy azért némi-nemű jómodor is szorult számító perszóna természetébe.
– Kicsim! Te most ugye mindenáron veszekedést szeretnél provokálni, igaz?! Hát sajnálom! Rossz hírem van! Konfliktuskerülő természet vagyok ezért ebben nem fogok részt venni, majd esetleg akkor, ha már lenyugodtál! – közöltem vele magamra erőltetett, csenevész bátorság mellett.
– Oh! Igazán?! Mitől lettél ilyen vérbeli macsó faszikám? Kinek képzeled magad?! Azt képzeled, hogy te vagy Rocky, vagy Rambo?! Tudod mi vagy te egy töpszli mésztelen csiga azzal az átkozottan szerencsétlen kopasz fejeddel! Ki hallott még olyat, hogy azért nem költesz fodrászra, mert saját magad vágod le a hajad? Tudod mit? szánalmas egy kis pöcs vagy!
Sajnos az évek előrehaladtával nekem is be kellett szereznem egy jó minőségi látó szemüveget extra vadi új bifokális lencsékkel, melyet édesanyám egyik cserfes, és szerfelett rengeteget beszélő barátnője segített – amolyan -, kedvezményes áron beszerezni. Persze ez remek okot szolgáltatott barátnőmnek arra, hogy gyilkos, kíméletlen kritikája kereszttüzébe helyezzen. Közvetlenül a frontvonalba.
– Új szemüvegre bezzeg telik ugye?! Nekem meg nem szabad csapnom a barátnőimmel egy görbe estét, mert a végén még elköltöm minden megspórolt pénzünket! – háborgott, és még ebben is annyira vonzó, és tűzről pattant tudott lenni, ahogy megismertem kapcsolatunk kezdetén.
– Bocsáss meg kérlek! Én ezt egy szóval sem mondtam! – szabadkoztam, próbáltam menteni a még menthetőt.
Késő őszre hajlott az idő. Nagy általánosságban öngyilkosoknak kedvező volt a hangulat a maga kicsit barátságtalan, komor, mélabúságával, és rideg, alattomos nyirkosságával, mely akárcsak a köd szinte zsigerileg ivódott bele az ember csontjaiba, és szervezetébe. Barátnőmnek novemberben volt a születésnapja. Minő furcsa egybeesés, nekem is, ezért kitaláltam, hogy mi lenne, ha dupla szülinappal ünnepelnénk.
A szülinapokkal kapcsolatosan fontos megemlíteni, hogy kövér, pufók kisgyerekként az ünnepnapok, és a szülinapok rendkívül jó táptalajjal szolgáltak hozzá, hogy egyesek jócskán megszégyenítsenek ezért is szoktam le záros határidőn belül arról, hogy saját magam születését méltó módon megünnepeljem. Aztán amikor megismerkedtem Vikivel ő volt az, aki ismét divatba hozta a hagyományt, és így már kénytelen-kelletlen de illett belemennem a körmönfont kis játékába, ha azt akartam, hogy szeressen, és elfogadjon, mint férfit.
– Mit szólnál hozzá, ha egyszerre dupla szülinapot ülnénk? – bátorkodtam ecsetelni tervemet.
– Felőlem! De vésd az eszedbe, hogy azért szeretnék elmenni a barátnőimmel a városba, és egy kicsit jól is érezném magam, ha nem baj! – volt a kimért, furcsán nyugodt hangjában valami lemondás, vagy legalább is ahhoz hasonló érzelem. Úgy érződött, mint általában azok az emberek, akik már csak azért vannak benne egy-egy párkapcsolatban, mert szükségük van ilyen-olyan emberi megerősítésre, vagy csak szeretik érezni, hogy tartoznak valahova, még akkor is, ha – adott esetben -, szinte már semmit sem éreznek párjuk ránt. Úgy tűnhetett nálunk is pontosan ez lehet a helyzet.
– De azért hazajössz ugye?! – kérdeztem vissza, amikor kiviharzott se beszéd, se puszi bejárati biztonsági ajtónkon.
–Micsoda egy idióta kérdés ez már megint! Hát persze! – futó kacsintó pillantást vetett. Ez volt az első árulkodó jel, hogy ti. nem pusziltuk, vagy csókoltuk meg egymást a búcsúzás alkalmával.
Még aznap elmentem Budaörsre és megrendeltem egy tizenhat szeletes marcipántortát. Persze mivel egyedül én kedveltem a marcipánfigurát, akár egy kisgyerek magamnak is vettem egyet.
Ahogy a nap lassan estébe nyúlt elkezdtem bepánikolós hangulattal a legrosszabbra gondolni. „Mi van, ha bankrablók vagy betörők támadták meg, és védekezni sem tud, mert erősen hátraszorított kezekkel tartják fogva valamelyik alagsori büdös, nyirkos pincehelységben, ahol még ablak sincs, hogy segítséget lehetne hívni?” – futott át villámsebeséggel folyamatosan kreatívkodó agyamon.
Ha igaz az, amit barátnőm mondott arról, hogy ért valamicskét a harcművészeti fogásokhoz – hiszen az egyik pasija is ebben az üzletben utazott, míg együtt jártak -, akkor feltételeztem, hogy nem lesz itt semmi gond.
Estefelé hazajött, de már jócskán megéreztem rajta a tömény szesz, és vodkaszagot, mely a központi fűtéses lakásban egyre intenzívebb és áthatóbb lett.
– Nagyon aggódtam érted, de nagyon örülök, hogy épségben hazajöttél! – üdvözöltem fürdőköntösben, mert mindennapi rutinomhoz hozzátartozott, ha már nem kell mennem sehova forró fürdőt vegyek.
– No, nézd már glukk… a kisfiú… hogy te milyen átkozottul jóképű hasi vagy glukk… – itt azonnal lehányta vadiúj, méregdrága cipőjét, majd hagyta, hogy ölbe vegyem, és máris a zuhany alá állítsam. Addig főztem neki egy jó erős kávét.
Ez némileg helyretette, de időközben rettenetesen kimerült volt így széthúztam a nappali heverőjét; megágyaztam neki, és hagytam hadd aludja ki magát másnap tízig rendesen, akkor majd új lapokkal folytathatjuk.
Nem tudom, hogy vajon énmiattam nem volt-e boldog, vagy csak önmagát szerette volna megtalálni ebben a kapcsolatban. A legtöbb ismerőse kertelés nélkül kijelentette, amikor megismertek, hogy Viki rossz lóra tesz, ha azt gondolja gyerekes ésszel, hogy egy ilyen sóher alakkal bármikor is működne egy működőképes kapcsolat. Bár az is lehet, hogy csupán Viki volt az, aki szívesen hitegette magát, vagy kitalált apróbb-cseprőbb mentségeket arra nézve, hogy miért viselkedtem baráti társaságában úgy akár egy őrült holdkóros, vagy egy dilinyós? Ti. Sajnos megvan az a rossz szokásom, hogy túlzottan is bizalmatlan vagyok másokkal szemben, így csak meglehetősen hosszú ideig tart míg sikerül ebbéli apró fogyatékosságomat kiküszöbölnöm. Ez általában az este végéig is eltart.
Világéletemben olyan embertípusba tartoztam akit rendkívül nehéz kihozni a sodrából, ám ha valaki szándékosan provokál, vagy szemétkedik akkor nagyon neki tudok ám keseredni.
Mégis számomra ez a kapcsolat mutatta meg hibáimat, gyengeségeimet, és cakompakk szinte mindent, amit életemben valaha is szerettem volna megvalósítani.
Maga barátnőm apja is kötötte az ebet a karóhoz, mert félrehívott egy óvatlan pillanatban, és szabályosan kijelentette, hogy én a társadalom rákfenéje vagyok, és mint ilyet nem leszek hosszú életű a földön, mert hamar elfognak taposni akárcsak egy alamuszi, szánalmas férget. Kapcsolatunk azonban – önmagát meghazudtolva -, közel hat hosszú évig is eltartott. Én harminchét éves múltam most novemberben ő pedig harmincnégy múlt, mikor elhagyott. Az volt a baj, hogy Viki sajnos hajlamos volt hinni azon pszichológusok tételeinek, akik kijelentik, hogy egy jóféle, ostorcsattogtatós, tányértőrőgetős veszekedés nemcsak, hogy kihozza mindenkiből a vadállatot, de utána, ha jól alakultak a dolgok, és mindenkiből kijött a fölösleges negatív feszültség talán még a szex is jobban esik. Ez azonban korántsem volt mindig így, mert ahány alkalommal eljutottunk volna arra a bizonyos pontra, amikor már feltérképeztük egymás testét, és megvolt minden szükséges vágyfokozó becézgetés, babonázó pillantás, hogy a mámorító, halhatatlan perceket beteljesítse én legtöbbször totálisan leblokkoltam, mert gusztustalannak éreztem azt, egy aktus során testnedveket cserélünk.
– Te átkozott, szánalmas, idióta, puhány kis pöcs! Miért kellett ezt csinálni?! – támadt rám, mikor romantikus együttlétünknek hamar vége szakadt. – Hogy kerültem én össze egy ilyen kurvára félős, tutyimutyi alakkal, mit te? – faggatta, vallatta magát, majd hogy kiküszöbölje a még több szidást azonnal ment és még az ágyban rágyújtott egy cigire csakhogy heves köhögési rohamot kaphassak. Talán titokban abban bízom, ha esetleg kiköpném a tüdőmet neki fizet valamicske pénzt az egészségbiztosító.
– Kérlek, borasztóan szégyellem magam… – próbáltam közbe szólni, de minél inkább akartam azt, hogy elmagyarázzam a helyzetet, és ő felnőtt módjára tudja megérteni, és elfogadni annál inkább eltávolodtunk egymástól.
– Tudod mit kishaver! Kussolsz, és inkább aludjunk! – azzal befordult az ágy másik végébe jóformán elfoglalva minden maradék, szabad területet, engem pedig jóformán száműzött a nappali heverőre.
Amikor másnap magához tért a részegségből másnaposan, kedvetlenül vackolta be magát a nappaliba, és akusztikus gitáromat kezdte el pengetni. Talán, ha megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik akár még az év énekesnője díjat is megkaphatta volna. Bár ki tudja.
Én szintén néhány centivel arrébb öltem kedvenc fotelomban, és megpróbáltam úgy tenni, mint aki elmélyülten olvasgat. Valójában azonban őt figyeltem, és beszédes mozdulatait, mert minden testrésze beszélt.
– Figyelj csak… drágám… nagyon sajnálom, hogy tegnap sokat ittam… tudod nagyon jó fejek voltak a csajok, és a gimi óta csak nagyon keveset tudunk találkozni… – mentegetőzött. Majd kicsivel utána komolyabban, szomorúbban megszólalt: –Te is tudod, hogy nagyon szeretlek, imádlak, de lássuk be kész vicc ez a kapcsolat! Mi még rendesen sem tudunk lefeküdni egymással!
Fölnéztem, mgprobáltam segítőkész együttérzést mutatni, de valójában megint elővett a kisfiús sértettség. Talán rosszul tettem, mert ő is egyre dacosabb, és szilárdabb lett.
– Hogy tudsz te úgy könyvet olvasni, ha nem mozgatod közben a szemed?
– Ezt épp egy volt magyar tanárnak mondod! De köszönöm a bókot!
– Ohó! Tehát most már így játszunk! Értem! – lett egyszerre nyílt, és ellenséges.
– Szeretnék kérdezni valamit, és szeretném, ha őszinte lennél! Van valakid ugye?!
– Miből gondolod, hogy járok valakivel? Talán ennyire nem bízol bennem? És ha van valaki, akkor neked ahhoz semmi közöd! – tűzről pattant harciassága egyre mélyebben megmutatkozott, mert idegeskedve, kezeit tördelve fel-alá kezdett járkálni, miközben azon törhette a fejét, hogy mit mondjon.
Hogy éreztem-e féltékenységet? Fogas kérdés. Tulajdonképpen soha az életben nem voltam féltékeny. A jóbarátaim is azt vallották, hogy a féltékenység csak kinyírja a kapcsolatok nagyobbik részét úgyhogy ez fel sem merült bennem. Most viszont olyan lelki sérüléseket tépett fel barátnőm, amihez talán nem lett volna joga.
– Nem csak megfordult a fejemben… – feleltem. Erre kikapta kezemből a könyvet és úgy elhajította akár egy tollpihét, majd nevetni kezdett saját önző tettén.
– Mi történne, ha te is igazán dolgoznál ahelyett, hogy egész nap postásként tengeted a mindennapjaidat?
– Nincs igazad! Rengeteget dolgozom! Itthon is sokat írok, és publikálok!
– Amiért ráadásul egy fityinget sem kap cserébe! Szánalmas egy pojáca vagy te!
– Most akkor hogy állunk? Megint veszekedni fogsz?! – kérdeztem rá nyíltan.
– Szó sincs róla! Azonnal csomagolok, és még ma végleg elhagylak! – közölte és elkezdett sietősen csomagolni, mintha fertőző betegséget árasztanék.
Én teljesen leblokkoltam, és összetörtem, talán sírni is kezdtem, mert ő se szó se beszéd máris távozott a lakásomból nehogy pátyolgatni, vagy babusgatni kelljen.
Pár hónappal később a Facebook oldalára töltött fel egy esküvői képet egy tipikus, koktélozgató, latin macsóval valahol a Maldív-szigetek környékén. Hófehér, csipkézett, dekoltált mennyasszonyi ruha volt rajta és befont frizurájában egy-két valódinak tűnő igazgyöngyszem.
Természetesen én is gratuláltam a boldog ifjú párnak, amit közösen meg is köszöntek. Szerintem csak inkább Viki szeretett volna ezzel a kis fogással imponálni saját magának. Később Messenger-üzenet jött tőle, hogy hamar teherbe esett, és Roberto Garcíával nagyon boldogok.
Ez igazán biztató hír! De hát akkor mire is volt tulajdonképpen jó ez a kapcsolat? Vagy hogy mit is sikerült megtanulnom belőle? Rájöttem arra, hogy bár kétségtelen, hogy nyíltan, egyenes és őszinte voltam, de megmaradt megtéveszthető, becsapható, gyerekes naivságom is, amivel felettébb sokan vissza is éltek. Annak ellenére, hogy Viki szakított velem, én még mindig jóleső érzéssel gondolok együtt töltött éveinkre, és csupán abban bizakodhatok, hogy hátha a jövő majd kegyes lesz, és elnéző hozzám, és az utamba vezérel valakit, akivel már minden egyenes sínen halad!

Szólj hozzá!