Kérdés, amire nincs válasz

Összes megtekintés: 232 

Kamillával együtt ültünk az orvosi rendelőbe. Hetekkel ezelőtt kaptunk időpontot, hogy bejuthassunk a vizsgálatra. Milyen más volt húsz évvel ezelőtt a világ, ha az embernek láza volt, vagy fájt valamije, indulás az orvoshoz. Időpont? Abban az időben, amikor elért valakit a nyavalya, mehetett a vizsgálatra, most meg vagy magától meggyógyul, vagy belehal a szerencsétlen ember, mert az időpont ma hatalmas úr. Újabb időpontost hívnak be. Az újonnan érkező Teri, Kamilla mellé telepedett. Kérdezés nélkül közölte.
– Hallattad, meghalt az unokád!
Kamilla elfehéredett, majdnem leesett a székről.
– Baleset történt? Mi van? Semmit sem értek! Nekem senki sem szólt!
– Ne ijedjél meg, a fogadott unokádról van szó. Felakasztotta magát.
– Ki?
– Ati!
Kamilla próbált mély levegőt venni, aztán rákérdezett.
– Biztos?
– Igen. Biztosan te is hallottad a szirénázó ügyeletes orvosi autót. Már nem tudtak rajta segíteni. A hullaszállító vitte el.
Kamilla szédülten ült a padon, meg kellett, hogy kapaszkodjon a karfában.
– Remélem sokáig lesz bent a Vilma, mert én most nem tudok felkelni, ha szólítanak-jegyezte meg.
Megpróbálta összeszedni magát. Kavargott a fejében, minden, amivel Teri letaglózta. Már nem is fájt a dereka, inkább szívét érezte, hogy megszakad.
– Valamit tudnod kell, mielőtt bemegyek a doktornőhöz. Te nemrég költöztél a kerületbe. Itt ahol a családiházas övezet van, nincsenek titkok. Ati nem volt a vérszerinti unokám. Én fogadta annak húsz évvel ezelőtt. Az édesanyjával érkezett beiratkozni az óvodába. Szőke, az átlagosnál magasabb kisfiú volt. Felvettem az adatait. Amíg beírtam a naplóba, egyre közelebb jött hozzá. Számomra ez nem is volt meglepő. Most azt súgta az ösztönöm, hogy ezzel a gyerekkel nincs valami rendjén. Nem is tévedtem. Napok múlva tisztán látszott, hogy akár egy kis árvamadár, kísérő nélkül érkezik az óvodába. Minden reggel szinte betaszítják az ajtón, aztán szó nélkül magára hagyják a szülei. – Nagy már, nem kell annyit ajnározni! – közölte az édesanyja. Sietettem eléje és a kisfiú szalad egy ölelésre, aztán ment a többiekkel játszani. – Valami hiányzik ennek a kisfiúnak az életéből – jegyezte meg az óvónője. Lassan, ráébredtem, hogy a szeretet. Én igazán nem pótolhattam, csak ideig, óráig. Addig mindent megtettem. Nem édesgettem el az édesanyjától, csak valamit megpróbáltam az otthoni üres lufihoz hozzátenni. Sajnáltam, amikor születésnapján meghallottam- Nem hoztatok tortát. Papírtortán gyújtjuk meg a gyertyát. – Azt már nem, elhozom, amit tegnap készítettem. Éppen azon a napon van a férjem születésnapja. Lesz neki is rendes tortája. Én a férjemnek sütök egy másikat. Hazarohantam, a tortáért és boldog voltam, amikor a kisfiú elfújta a gyertyákat. – Köszönöm szépen! Még sosem kaptam tortát – közölte és szorosan átölelt. Szeptemberben iskolába került. Néha találkozottam az édesanyjával. Beszélgettünk. Bevallotta, hogy még mindig látszik, hogy valami nincs rendben a fia lelkével. A tanároktól érdeklődtem. – Egy kis zseni – közölte a tanító néni. – Még mindig beteg a lelke?- kérdezettem rá. – Talán, de majd minden jóra fordul- felelte. Figyeltem a fiút. Fogadkozott, hogy nem lesz semmi gond. Felső tagozatban igen megváltozott. Az igazgatónő szerint. – A szemében van valami szokatlan sugár, valami ördögi sugallat, mintha néha nem ezen a földön járna. Különös, olyankor olyan, mint aki megtébolyodik, aztán megrázza magát és bocsánatot kér. – Tud róla az édesanyja?- kérdezett rá. – Igen, azt mondta figyel a fiára. Féltettem, de nem akartam család éltébe beleszólni. Tudták, hogy másként viszonyulok a fiúkhoz, mint többi gyerekhez. Kölcsönös szeretet éreztünk egymás iránt. Sosem felejtem el, amikor elérkezett a ballagása és elém állt.
– Kár, hogy nem maga a nagyanyám.
– Neked ott a nagynénéd, aki a nagymamád helyett is nagyon szeret és vigyáz rád.
– De ő nem a nagyanyám- sírta el magát.
– Beszéljek az édesanyáddal?
– Nem kell. Azt szeretném, ha maga és a férje eljönnének a ballagásomra.
– Én akkor is elkísérnélek, ha nem hívnál meg.
Az ünnepségen kimagaslott a többiek közül. Délceg fiatal fiúvá serdült. Igazi nagyanyja előttünk ült, néha hátranézett, mintha valakit keresne. Nem szól semmit, de jól látszott rajt, hogy figyeli a tekintetünket. Ati könnyezve vette át a virágcsokrot és egy bőrkötéses füzetet, aminek a kicsinyke kis lakatkulcsát óvatosan a markába csúsztattam. – Minden bánatod írd bele. Meglásd jót fog tenni. Gondolatban mindig veled fogok maradni- súgtam a fülébe. – Köszönöm. Ugye nem baj, hogy szeretem magát? – Én is szeretlek téged. Vigyázz magadra. Biccentett és elengedte a kezemet. Az édesanyja nem szólt semmit, tudta jól, hogy kilenc évig figyeltem a fiára. Új iskola, új élet. Kollégista lett. Fél év múlva kicsapták a kollégiumból, mert füvescigarettát szívott. Nem akartam elhinni, de az édesanyja azt mondta.
– Valami van a dologban.
– Féltem. Legyen, szíves vigyázzon rá.
– Remélem, megjön az esze – és megvonta a vállát.
Ettől a naptól kezdve reggel korán autóbusszal indult az iskolába. A tanulmányi eredménye egyre romlott. Édesapja szerint trehány lett. Próbáltam más úton megközelíteni a dolgot, de az édesanyja kitérő válaszokat adott, ha a fia sorsáról kérdezősködtem. Nehezen, de végül is elvégezte az iskolát. Munkahely? Sehol. Jött a közmunka és maradta a füvescigaretta, ami csak úgy szállt valahonnan. Próbálták tiltani tőle. A cél, ami a jövő felé vezetett egyre elérhetetlennek tűnt. Néha találkoztam vele az autóbuszon. Próbáltam meggyőzni. Egy idő után boldogan közölte.
– Saját lakást veszek.
– Örülök, hogy megpróbálsz önállóan lábra állni.
– Majd meg fogja látni, milyen rendes egy ember lesz belőlem.
– Annak, nagyon fogok örülni, remélem a szüleid is.
– Az édesanyám biztosan, az apám?- ezzel, mintha belé fojtották volna szót, nem folytatta az elkezdett mondatot.
– Miért, mi van az édesapáddal?
– Semmi, csak tudja, sosem bízott bennem.
– Majd fog, csak légy türelemmel.
Megvette a házat. Egyedül kezdte el az új életét. Az édesapja ki tudja miért nem szerette, szégyellette, nem fogadta el a fia igyekezetét. Ha valakivel beszélt róla, mindig lekicsinylően tett a fiáról említést Számkivetett le az édesapa életében. Kis idő múlva az apja elhagyta a családot. Az édesanyja, nem tudott megbirkózni a teherrel. A fiú pedig mindig mélyebben nyúlt a drogokhoz. A postás hozta. Mindenki tudta, nem tiltottszerek voltak, csak olyan vidítók. Feledni a rosszat, repülni vele fel a fellegekbe. Néha meglátogatták a rendőrök. Ők sem találtak a szerekben semmilyen kivetni valót. Nem terjesztette, nem árulta, csak a maga kedvtelésére fogyasztotta. Az ördög azonban egyre jobban ráült a vállára. Beleverte a földbe. Nem engedte, hogy kijózanodjon. Ö lett az úr, fogdába csalta és egyre erősebb lánccal kötözte maga mellé. Talán súgott a fülébe?- Velem sokkal jobb! A férjem amióta nagybeteg, mindig rosszat álmodik, ha valaki eltávozik az élők sorából. Az éjszaka véres keresztekkel álmodott. Felriadt és kérte zavarjam el a kereszthordozókat. Most ez az álom különös hatással volt rám is. Próbáltam saját magámat és férjemet is megnyugtatni. – Nincs semmi baj. Percek teltek el, mire fel tudta a tudatát rázni, hogy csak álmodta az egészet. – Nem lesz semmi baj- ismételtem. Most itt ülök a rendelőben és kapaszkodom abban, hogy hátha tévedés történt. Ha igaz, akkor mi történt? Huszon évesen miért nem tudta elzavarni a válláról a szellemet?
– Hallod téged hívnak.
Lökte oldalba Kamillát Teri.
– Ha ráérsz egy kicsit, akkor hazafelé még beszélgethetünk.
– Rendbe – feleltem.
Kamilla felállt, alig bírta megtenni a pár lépést, a rendelőbe Teri gyorsan mellém telepedett. Látszott rajta, hogy megbánta a közlendőjét. Amíg vártam a soromra, alig tudtam levenni a tekintetemet Teri néni bűnbánó képéről, az arcára volt írva a ki nem mondott mondat-. Nem akartam felzaklatni Kamillát. Nagyon sajnálom, ami történt. Magam sem tudom kit sajnáltam ebben a pillanatban jobban a fiút, Kamillát vagy Teri nénit.
Hogy mi történt odabent? Azt Kamilla sírva mesélte el hazafelé az úton.
Amint látom, már tudja – kezdte a doktornő. Biccentettem. Ő meg folytatta. – Tudja, hányan vannak még, aki számkivetve csendesen várják a kegyetlen véget. Önmaguk választják meg a napot, az órát, és a percet. Vagy még se? Ott súg a fülökbe egy kedvesnek vélt hang. – Gyere velem! Nem tudnak ellen állni? Követik, mert számukra az a legjobbnak vélt megoldás. – Ez nem a megoldás!- sírtam el magam. A doktornő folytatta. – Igen, mi tudjuk, de ők nem akarnak és nem is tudnak ellenállni a kísértésnek. Tudja, lenne megoldás, ha bizalommal felénk fordulnának. De nem teszik. – Doktornő én szomorú szívvel borulok le az édesanyák elé, akiknek mindezt meg kell, hogy éljék. Kezükben ringatott gyermeküket elrabolják tőlük. Hányszor fogják megkérdezni önmaguktól. Hol rontottam el? Soha sem kapnak rá választ. Egyet tudnak, hogy a gyermekük gyertyáját idő előtt elfújták. – Igaza van. Egy biztos, hogy mindannyiunk gyertyája egyszer kialszik. Csak az nem mindegy senkinek, hogy mikor és hogyan. – Ebben teljesen igaza van válaszoltam.
Amíg megvizsgált egy járt a fejemben. A derékfájáson túl lehetünk, de a szívünkben ejtett fájdalom soha sem fog elmúlni.
– Tudod majd lassan, csak adni kell neki időt.
– Szerinted hányszor fog körbejárni az óra mire elérkezik az- az idő?
Erre én sem adhattam választ, éreztem, hogy az arcomon végigcsorog egy könnycsepp.
Pár nap múlva találkoztunk az utcán. Kamilla egyet tud, hogy a fiú háza elcsendesült. Az asztalon hagyott utolsó üzenet egy levél és az emlék, ami édes keserű és fájdalmas, akár az a perc, amikor életet adott az anyja a gyermekének. Most nem fog felsírni, nem fog rózsaszín arcával, pufókon ránevetni az édesanyjára. Most alszik mélyen, s talán a lelkében megnyugodva. Fentről a csillagokból néz alá a földre. A fiú édesanyja sír, zokog, és ráhajtja a fejét az asztalra. Soha nem akarta, hogy számkivetve éljen a gyermeke. A kegyetlen utat maga választotta, pedig ő szeretett volna a fia előtt elmenni. Vajon hol fogják eltemetetni? Ahol meglátta a napvilágot? Vagy nem mondja meg az édesanyja senkinek, hogy mit fog vele tenni? Felvisz-e a hegy tetejére és elereszti a széllel? Vagy betakarja az öreg tölgyfa lombja, hogy ne érezze magát a fia lelke soha többé számkivetve? Az angyalok köréből int búcsút mindenkinek, akik szerették és egy kis ideig, amíg engedte, átölelték? Bocsánatot kér? Miért? Talán azért, mert a könnyűnek vélt szellővel saját akaratából elfújta a gyertyáját, és nem várta meg, hogy csonkig égjen? Jól tudjuk, hogy a gyertyák lángja egyszer mindenkinél kialszik. De miért ilyen kegyetlenül? Miért?
Két hét múlva fiú az édesanyja fehér urnában magához ölelte a hamvakat. Egyedül vitte némán. Elhagyta a várost. Kamilla is csak lélekben vehetett búcsút a fiútól. Az a kérdés maradt vele. Miért? Az a kérdés, amire soha nem kaphat választ.

“Kérdés, amire nincs válasz” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Mária!
    Köszönöm szépen a hozzászólásodat.Sajnos amikor az ember szembesül az ilyen tragédíával,mindenkibent bent marad a kérdés. Miért?
    Szeretettel:Karola.

  2. Szomorú történet, nagyon. Minden életért kár, de a
    fiatal életekért talán még inkább elszomorító.
    Szeretettel időztem: Mária

  3. Kedves Rita!
    A legnagyobb baj, hogy az írásban szereplő fiú nem az első és nem is az utolsó, akinek fatalon így ér véget az élete.
    Szeretettel: Karolina

Szólj hozzá!