Az esküvői tanu

Kerekes Zoltán vidáman lépkedett a járdán , élvezte , hogy szépen süt a nap és végre nem kell kabátban járni. Egész héten felhős, borongós volt az idő, sokszor esett az eső, amit nagyon nem szeretett. Azon gondolkodott, hogy jó lenne pár nap szabadságot kivenni, lemenni a tópartra , sátrat verni és pecázni . Épp azt latolgatta, vajon milyen indokot kellene előadnia, hogy Zordon ( a háta mögött így hívták a főnököt, mert folyton mogorva és szigorú volt ) aláírja a szabadságos kérelmet, amikor meglátott egy régi iskolatársát, akivel évek óta nem találkoztak. Nem voltak különösebben nagy barátok, de ugyanabban a faluban nőttek fel és óvodás koruk óta ismerték egymást. Nyolcadikasok voltak, amikor kétszer is összeverekedtek egy szőke , loknis hajú, kék szemű szépség miatt, mert mindegyikőjük vele akarta volna eltáncolni a Kék Duna Keringőt a tánciskola záró ünnepségén. Hány éve is annak már, gondolkodott félhangosan: Harmincnyolc vagyok, akkor tizennégy voltam. Huszonnégy éve!
Párszor ugyan látták egymást ez alatt a 24 év alatt: a tíz éves osztálytalálkozón, aztán egyszer a nagypostán, majd a volt osztályfőnökük temetésén, és egyszer a városi kórház sürgősségi osztályán is, amikor Zoltánnak négy nap után sem ment le a láza. Szevasz, szevasz, mi újság, hogy s mint, a szokásos kérdések, melyeket pár perc alatt megválaszoltak egymásnak, de nem ültek be egy sörre beszélgetni, nem jártak el közösen szórakozni, s a dolgos hétköznapokon is teljesen más területen tevékenykedtek. Zoltán egy kertészetben dolgozott, a volt iskolatársa pedig orvos a kórházban.
– Jani, Somosi Jani! – kiabált a másik férfi felé, aki a zebránál várakozott, de az hiába váltott zöldre, Jani nem indult el, csak bámult maga elé. – Jani ! – fogta meg a féfi karját, az megfordult és észrevette őt. Kézfogással üdvözölték egymást. – Mi történt, miért vagy így lelombozódva?
– Ne is kérdezd! Szombaton lesz az esküvőm!
– És ez ennyire elszomorít? Akkor lépj vissza, még időben vagy, nem kötelező megnősülni!
Janinak kikerekedett a szeme, mire felfogta, hogy Zoltán valószínüleg félreértette amit mondott.
– Jaj, dehogy is, nem az esküvő miatt van, az komoly elhatározás volt, és nagyon szeretem a menyasszonyomat. Csak az a baj, hogy az esküvői tanumnak tegnap este motorbalesete volt, kéz és lábtöréssel, gipszben fekszik a kórházban.
– Akkor viszont gratulálok , pajtás! Mármint a nősüléshez! A gipszes bajnoknak pedig jobbulást kívánok. Fel a fejjel, biztosan találsz más valakit helyette!
– Igen, ma reggelig még én is így gondoltam, de akik szóba jöhetnének nem tudnak jönni. Az egyik nem vállalja, a másik elutazik, a harmadik az idő rövidsége miatt nem tud műszakot cserélni, a negyedik éppen lázas és nem biztos hogy szombatra meggyógyul, az ötödiknek is halaszthatatlan programja lesz. Szóval csütörtök délután van, és eddig még nem sikerült találnom senkit. Már elhalasztani is késő, minden le van foglalva, az előlegek kifizetve, a templom, az étterem, a zenekar, a sok vendéget értesiteni.. nem, nem… találnom kell valakit! A leendő apósom talán ki is rugna a kórházból, ha az utcán akasztanék le egy járókelőt esküvői tanunak! Tudod, ő a kórházigazgató.
Zoltán szánakozva nézte a kétségbeesett Somosi Janit, kicsit meg is sajnálta a kialakult helyzet miatt, és igazat adott neki. Mégsem lehet az utcáról behívni egy járókelőt, az csak a legvégső megoldás lehetne. Aztán hirtelen az is átsuhant a fején, hogy amilyen peches most Jani, lehet csak olyanok járnának akkor arra, akiknek lejárt a személyijük, vagy kiskorúak, vagy ki tudja mi miatt nem lehetnek esküvői tanuk. De biztos volt benne, hogy van megoldás, és szeretett volna segíteni. Isteni szikra pattant ki a fejéből.
– Janikám! Mit szólnál hozzá, ha én lennék az esküvői tanud? Szombaton nem kell mennem dolgozni, nincs semmi dolgom, ráérek! – ajánlotta határozottan, a pecázást majd átteszi vasárnapra.
– Igazán megtennéd értem? Azok után, hogy kétszer is laposra vertelek a tánciskolában?
Zoltán élénken bólogatott.
– Igen, igen, persze, hogy megteszem érted! Te is megtennéd értem!
Bár ebben nem volt annyira biztos, s ha az emlékei nem csalnak, ő volt az, aki Janit padlóra küldte a tánciskolában.
– Sajnos nincs nálam a nyomtatott, díszes meghívóból , ezért nem tudok most adni neked, de a ceremónia szombaton 11 órakor lesz a Szent Márton templomban – mondta Jani, s kérte, hogy negyedóráva előbb érjen oda. Utána pedig a kerületi városházára mennek majd a polgári esküvőre. Meleg kézfogással pecsételték meg a megállapodást.
A zebra sokadszorra zöldre váltott, s ezúttal Somosi doktor úr legalább húsz kilóval érezte könnyebbnek magát és vígan áttáncolt a másik oldalra, majd szapora léptekkel bevette magát a többi járókelő közé.
Zoltán örült neki, hogy esküvői tanu lesz, mert még soha sem volt az, és alig hazaért, máris azt nézegette az interneten, hogyan díszítse fel az autóját a nagy eseményre. Másnap elment és bevásárolt rózsaszin, piros szalagok tömkelegét, virágokat, piros szív alakú lufikat, lemosható festék spray-t és még egy Nászinduló CD-t is beszerzett. Elújságolta minden kollégájának a nagy eseményt, és a szomszédoknak is, ahol lakott.
Szombaton reggel csodálatosan felszalagozta, felvirágozta az autóját. Felfújta a szív alakú, piros lufikat és a hátsó lökhárítóra kötözte őket. Az autó mindkét oldalára hatalmas piros szíveket fújt a festék spray-vel, a hátró ablakra pedig azt írta: Love. Berakta a Nászindulót a CD lejátszóba, hogy közeledve a templomhoz egy gombnyomásra megszólaljon a zene.
– Zolikám! Árad az autójáról a szerelem és a boldogság , látszik,hogy esküvőre megy! – állapította meg a szomszédasszony, akivel egy lépcsőházban laktak.
– Igazán, Mancika? Akkor jó. Ezek szerint jó munkát végeztem – örvendezett, majd elegánsan felöltözött, öltöny, nyakkendő, s amikor Mancika meglátta, alig ismert rá.
– Zolikám! Ilyenkor igazán sajnálom , hogy nem harminc évvel ezelőtt találkoztunk!
Zoltán a telefonján belépett a GPS alkalmazásba, bepötyögte Szent Mar.. és a program elsőként kiadta, hogy Szent Margit katolikus templom, s Zoltánnak szórakozottságában fel sen tűnt, hogy neki nem ide, hanem a Szent Márton katolikus templomba kellene mennie. Követte az útmutatásokat, forduljon jobbra, menjen ötszáz métert, a körforgalmat a harmadik kijáratnál hagyja el, menjen 1 km-t és a célállomás jobb oldalon lesz található.
Amikor Zoltán közeledett a templomhoz, látta, hogy már kisebb gyülekezet várakozik előtte, és bekapcsolta a Nászindulót, hogy minél hatásosabban érkezzen. Örömmel nyugtázta, hogy időben is minden rendben, ahogy a vőlegény kérte.
Alig odakanyarodott a templom elé, és szállt ki az autóból, amikor a templom lépcsőjén meglátta Zordont, a főnökét a feleségével, mindketten talpig gyászban, könnyeiket törölgették a fehér zsebkendőikkel, s a gyülekező emberek is inkább temetéshez voltak öltözve, mint esküvőre. Szinte földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől. Ideges zavarában még a CD-t is elfelejtette kikapcsolni és a nászinduló dallamai szálltak szerteszét, körülölelve a halottas kocsit s a benne lévő koporsót egyaránt. A főnöke arca vörös lett, kisírt szemei összeszükültek, ahogy mérgesen végignézett beosztottján és annak pompásan felcicomázott esküvői autóján.
– Ki van rúgva! – sziszegte a fogai között, halkan.
Zoltánnak kellett pár perc, mire felfogta, hogy mi történt. Rossz helyre érkezett, rossz időben!
– Ezt a pecchet! – Bevágta magát a még mindig nászindulót harsogó , díszes autóba, és elszáguldott onnan. A piros szív alakú lufik a zene ritmusára boldogan himbálóztak az autó után. A sarokhoz érve lelassított és megkérdezte az útszélén álldogáló embereket, merre van a Szent Márton templom.
– Ott van szemben az utca végén!
– Mentsük, ami menthető! Jövök Janikám! – azzal beletaposott a gázpedálba és eltekert a megadott irányba.
Somosi Jani ott toporzékolt a templom lépcsőjén is idegesen nézegette, hány óra van. Már a leendő apósa is többször kinézett, és rosszallóan nézett végig az aggódó arcot vágó vőlegényen. Jani nézett jobbra, nézett balra, már azon volt, hogy az út szélén éppen füvet nyíró munkást kéri fel tanunak, amikor hatalmas fékcsikorgással megállt egy nászindulót harsogó, felcicomázott autó és Kerekes Zoltán szállt ki belőle. A templom nagyórája éppen tizenegyet mutatott.
– Menjünk, Janikám! Ne várassuk a menyasszonyt! – vágta hátba barátian Somosi Janit és maga előtt tolva a vőlegényt beléptek a templomba.