A táncolólány

Összes megtekintés: 170 

Alig érte el a Nap aranykorongja a föld peremét, Imre már kint sétált az erdő szélén. Hallgatta a madarak énekét. Lába alatt megzizzent egy- egy falevél. A hajnal minden varázsa ott volt a szeme előtt. Nézte és figyelte az éledő természetet. Vágyott a magányra, a tisztaégbolt látványára, amint teleszór sugarával a Nap. Lelke hetek óta zilált volt. Éjszaka sem tudott rendesen aludni. Forgolódott az ágyában és közben egyre világosabb képekben elevenedett meg előtte az – az idő, amit barátjával a gyermekkoruktól fogva az elvállásig együtt töltöttek.
A középiskolákban egymás mellett ültek. Most is hallotta barátja önfeledt kacagását. Látta, amint huncut mosollyal megcibálja az előttük ülő lány barnahaját, aztán, mint ki jól végezte a dolgát, mutató újával rá tereli a felelősséget. Ő állta a lány haragos tekintetét, majd megrántotta a vállát és elnevette magát. A csengőszóra, ami az óra végét jelezte, tudta, hogy a lány fenyegetni fogja. Ő meg mosolyog, és csendesen annyit mond. – Szeretlek.
A kislány legyint a kezével
– Te engem?
Elfordul tőle és egyenesen a barátja mellé áll. Kérkedő arccal, sunyi szemekkel jelezi.
– Ő, Igen! A barátod, az szerelmes belém, téged soha sem foglak szeretni!
A lány lehajtja a fejét, a cipője orrával rajzol a földre egy szívet. A szív kellős közepéről barátja felé mutatott egy nyíl. Eltalálta Ámor. Imre csóválja a fejét. Talán igen, talán nem. Az életben vannak és voltak gyermekszerelmek. Ki ne álmodott volna a délceg ifjúról, vagy elvarázsolt Tündérlányról. Imre sem volt különb. Csak ő titokban, agyagfigurákban formálta meg a vágyát. Egy fiú karjában tart egy lányt. Kibontott hajfonatából földig ér a szalag. Ő nézi, és alig várja, hogy megmozduljon. A kemence forrólevegője acélossá égette a belelehelt szerelmet, a vágyat, a be nem teljesülést. Alig várja, hogy az agyagszobrot fogható meleggé hűlve kivegye a kemencéből. Nézi, forgatja a kezében. Olyan, mintha táncra kelt volna. Az agyagba gyúrt arcon ott a barnalány mosolya. Boldogan öleli át a fiút. Imre nézi, majd leteszi maga elé az asztalra. Álom?
Az iskolában nem beszélt semmiről. Minek, még kinevetnék. Ahogy teltek az évek egyre több kép elevenedett meg Imre szekrénye polcán. Édesanyja hetente gondosan letörölgette őket. Már meg sem kérdezte a fiától, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Tudta. Ott volt előtte a csoda. Imre középiskola után elindul egy igen rögös úton. Szobrászművész akart lenni. Olyan, aki táncba viszi a legszebb lányokat. Először agyagban, majd fában fogja őket megmintázni. Imre meleg, élő tapintását érezte a fának. Ott szunnyad fa évgyűrőjében a Nap, a Hold és a Csillagok járása. Ott zizzent a lehulló faforgácson az őszi falevél pergő hangja. Ott élt a fában a madarak éneke. Imre véste, egyre csak véste. A fa pedig engedelmesen vetette le magáról a felesleges forgácsokat. Az álom lassan valóra vált. Ott állt előtte fába vésve az első agyagszobor. A barátja ölelő karjában a kibontott hajú barnalány. Imre szerette volna saját képmását látni a lány mellett. Titkolta, hogy a beteljesületlen szerelmét faragta bele a fába. Nem akarta, hogy Gábor érzéseit megzavarja, amikor megmutatja neki a táncolólány szobrát.

Gábor, festőművész lett. A tájkép szerelmese. Míg együtt voltak az akadémián, többször sétáltak ki hajnalban a folyópartjára. Mellettük ott volt az erdő. A folyóban sebes gyorsasággal úsztak tova a pisztrángok. Siettek lefelé a vízen. Némelyik pikkelyén egy – egy pillanatra megcsillant a felkelő Nap sugara. A vászon feszesen állt a keretben. A festékek előbuggyantak a tubusból, ott várták, hogy a tálcáról egyetlen ecsetvonással felkerüljenek a helyükre. Oda, ahonnan soha senki el nem mázolhatja őket. Imre figyelte, hogyan élednek meg barátja keze alatt a fák, a sebes folyású patak és ficánkoló halak. Mire a Nap korongja elérte a fák középső ágait Imre is elindult az erdő belseje felé. A fénylő sugarak vezették egyre beljebb és beljebb. Öreg fatörzs előtt megállt. Nézte, ahogy ágaitól megfosztotta a vihar. Lábon szárad. Némán, élettelenül állta az idő vasfogát. Egy mélyedését, amibe befészkelték magukat a hernyók, a fakopács takarította. Hosszasan nézte a fát. Lassan, gondolatban levetkőztette. Ott látta a belsejében táncolni a barnalányt.
– Ki kell szabadítani. Minél előbb!
A szemével lefényképezte a fa környékét. Sietett Gáborhoz és közölte vele, hogy talált egy elszáradt fatörzset és még ma hazaviszi. Imre visszament az iskolába, magához vette a fűrészt. Egy óra múlva ott állt a fa előtt. Még egyszer megnézte a letört és elszáradt fatörzset. Gábor a festményével volt elfoglalva. Nem ment segíteni a barátjának. Imre lassan féltve húzni kezdte a fűrészét. A forgácsok táncolva szaladtak a fűrész fogai közt, majd lehullottak a földre. Imre figyelte, ahogy törzs lassan megmozdul. Még egyszer- kétszer meghúzta a fűrészt, aztán kiemelte a fából. Lassan óvatosan megmozdította a fatörzset. Az meg mintha az angyalok kötényében lett volna, alig hallható huppanással lefeküdt a földre. Imre a fatörzset egy kötél segítségével kivitte a tisztásra. Hagyta, hogy rásüssön a Nap, aztán felemelte és betette a kocsiba. Egy harkály az erdő széli fáról figyelte. Oda az éléskamra.
Imre ránézett és odaszólt hozzá.
– Sose bánd. Holnaptól ez a fatörzs újra fog éledni.
A lenyugvó Nap ott szunnyadt el Gábor ecsetje nyomán, a túlparton a fák sűrűjében. Imre nem vette le a szemét a kivágott fatörzsről. Alig várta, hogy hazaérjenek vele. Még aznap lassan komótosan nekilátott, hogy újra életre keltse a halálraítélt fát. Hosszú időbe telt, mire kiszabadította a fából a lány. Fűrészelte, véste, kaparta, reszelte, egyre jobban ott tündökölt előtte a táncolólány alakja. Kibontott hajjal, libbenő szoknyával, alig éri el a lába a földet. Mosolyog és kitárt karjával magához ölelte a Napot. Vagy valakit? Hagyta Imre, hogy a lány válasszon. Hagyta, hogy, aki látja majd a kész szobrot, az is azt gondolja, hogy Őt várják a lány karjai. Míg dolgozott dalolt, fütyült egy dallamot. Be akarta vésni a hangjegyeket a fába, hogy reptesse messzire az azúrkék égbolton át, akár a madarak énekét. Csodás érzése volt, amikor az utolsó simításoknál csiszolta simára a barnalány arcát. Lángolni vélte a két szemét, a kinyújtott karjai ölelő meleget sugároztak.
Gábor egy nap, amikor kezükben volt a diploma elhívta Imrét a törzshelyükre.
– Elmegyek!- jelentette ki, ellentmondást nem tűrő hangon.
– El? Hova? Miért?- kérdezett rá Imre.
– Kanadába, itt megfulladok, alig kapok levegőt. Lassan kiesik a kezemből az ecset. Olyannak érzem magam, mint egy bénakacsa.
– Nem értem?
– A képeidet megveszik. Mi a bajod?
– Félek, hogy elveszítem a szerelmemet.
– Miért?
– Nem tudom, valami azt súgja, hogy el vele, de nagyon messzire.
– Mikor indulsz?
– Holnap. Már össze is pakoltunk. Elmegyünk.
– Nem mondhatok mást. Jó utat.
– Kösz.
– Vigyázz a barnalányra, no meg magadra is.
Az asztalon, akárcsak régen ott állt a vörösboros palack mellette a két pohár. Gábor teletöltötte, majd várakozás nélkül Imre kezébe adta.
– Akkor egészségedre, te is vigyázz magadra meg a szobraidra.
– Kösz. Kikísérhetlek bennetek?
– Ha akarod, gyere.
Búcsúzáskor a szél erősen fújta az arcukba az őszi esőt. Imre és a barnahajú lány egymásra néztek. A lány tekintette most kicsit bizonytalan volt. Talán nem is akart elmenni? Gábor egyik kezében lógott egy henger, másikban a bőrönd, ami nem volt túlságosan megtömve, csak a legszükségesebbekkel indultak az útra. A hajó kürtje beszállásra szólította őket. Gábor hirtelen megfordult, visszalépett Imréhez.
– Kérlek, ezt jól őrizd meg!
A hengert nyújtotta a barátjának. Imre oda sem nézet Gáborra, a lánylibbenő, légies alakját bámulta, ahogy lassan tétován halad egyre feljebb – feljebb a hajóra felvezető hídon és mereven néz előre. Nem akarta a tekintetét hátra fordítani. Talán attól félt, hogy akkor sóbálvánnyá válik? Ment egyre beljebb.
Imrét Gábor hangja rázta fel.
– Fogd már meg, addig totojázol, míg felhúzzák a hidat, és én fogok lemaradni a hajóról!
Imre kezébe vette a hengert, majd továbbra is bámulta a hajót.
Gábor vidáman szaladt a lány után. Még egyszer visszafordult és intett Imrének.
– Az Isten áldjon meg!
– Jó utat.
A hajótest megmozdult, szelni kezdte a Duna vizét. A kürt mélyen, szomorú hangon elbúcsúztatta az utazókat a szülőföldtől.
Imre lassan halad a folyó partján. Nézte az egyre távolodó hajót. Elvitte a barátját, és a folyó vize messzire sodorta a lehulló piros szalagokat a lány cofjából. Ott tekergett, akár egy kígyó az eső áztatta víztükrön. Imre maga sem tudta meddig maradt volna kint, ha a hátára csurgó esővizet meg nem elégeli a szervezete. Fázni kezdett és remegni. Azt hitte kiejti a kezéből a hengert. Megrázta magát és sietős léptekkel elindult hazafelé. Alig tudta kinyitni az ajtót. Odabent még pislákolt a kályhában a tűz. Rádobott egy két forgácsot. A fellobbanó láng ereje szinte pörzsölte az arcát. Kisebb hasábokat tett a tűzre. Leült a karosszékébe és bámulta egyre csak bámulta a táncolólány szobrát. Behunyta szemét, maga előtt látta, ahogy összecsukódnak a karjai. Öleli, csókolja és forog vele, akár a forgószél. Maguk után hagyják, a tengerpart felkavar homokját. Álom. Igen, megint csak álmodik. Ahogy a meleg szétáradt a testében, felállt is kinyitotta a henger tetejét. Fél szemmel belenézett. Egy vászon csipkézett széle tárult elé. Óvatosan kicsúsztatta. Széthajtotta. A meglepetéstől alig tudott állva maradni. Előtte állt egy cédrusfa árnyékában háttal, a messzeségben révedő női alak. Karcsú derekáról a földig ért a hófehér szoknyája. A fején apró kalap, hajának göndör fürtjeiből aláhulló színes szalagokat lebegtette a szél. Fent az égbolton bárányfelhők úsztak. A Nap sugaraival hintette meg a földet, ahol apró, kicsinyke virágok kandikáltak ki a fűből. Aláírás: S. Gábor
Igen a barnalány mindig csak a hátát fordította Imre felé. Hiába próbálta Imre, hogy elérje a lányt a szívének a melege. A barnalány mindig csak elérhetetlen maradt, akár az előtte lévő festményen. Kiment a szobrászműhelybe. Kezébe vette a ragasztót, egy lemezt és a földön szétszórt faforgácsokat elkezdte felragasztani, pontosan úgy, hogy a kifeszített vászonnak keretet adjanak. Másnap a festményt felakasztotta a szobában a falra, szembe a karosszékével, nem messze a táncolólány szobrától. Az élet elválasztotta egymástól a két jó barátot. Imre egyedül maradt. Egyedül, a szívéhez nem ért fel senki, aki elhalványította volna a barnahajú lányhoz fűződő érzéseit. Őrizte a lány alakját, a mosolyát, a szemét fába vésve, mint egy fényesre csiszolt gyémántot. Soha sem akarta, hogy elmúljon a szívében fellobbant szerelem érzése, amivel beragyogta volna a lány életét.
Sokszor írtak Gáborral egymásnak. Imre soha nem kérdezett rá a lányra. Gábor meg nem tett róla említést, még most sem, csak betegségről és a várható vakságról számolt be.
– Vajon mi lehet a lánnyal? – tette fel magának a kérdést.
Imre elővette a tollát és gondolkodás nélkül vetette papírra, amit a szíve diktált. Légi postára adta a levelet és várt. Két hét múlva fiatal női kézzel írt választ kapott. Ha tud, repüljön el Gáborhoz, beszélni akar magával…
Imre, amikor megkapta a levelet, hirtelen belé nyílalt a fájdalom, hogy legkedvesebb barátja súlyos betegségben szenved, aminek a végső kimenetele a vakság. Sajnálta! Jól tudta, hogy a sajnálat nem segít rajta. Napokig nem tudta kezébe venni a véső. A fejében zsongott valami, az agya egyre inkább belekiabált a lelkébe.
– Állj fel! Dolgozzál! Csináld! Fogd újra a kezedbe a vésőt! Mire vársz?
Maga sem tudta mire várt. A csodára? Ami Gábor esetében szóba sem jöhetett. Valamit mégis tenni kell! Muszáj! Kiment a műhelyben és nézegette az elkészült szobrai kicsinyített másait. Hányan álltak ott még agyagba égetve? Hányan kerültek ki egy – egy város főterére? Nem számolta. Megakadt a szeme egy női alakon. Ruhátlanul kint a folyópartján rajzolta le, amint a lány befelé igyekezett a nyári nap hevében fürödni. A haját két kezével csavarta fel a feje tetejére. Az alakja és az arca a barnalányé volt. Időbe telt, amire Imre életre keltette agyagban, majd fában megfaragta. Most ott volt előtte a fából kiszabadítva. Levette, kicsit áttörölte és becsomagolta, akár egy ékszert. Ezt elviszi Gábornak. A lehető legközelebbi repülőre váltott jegyet. A repülőtéren minden simán ment. A felemelkedő gépen Gábornak szánt ajándékkal együtt utazott a tengeren túlra. Landolás után az első dolga az volt, amikor a kezébe került a poggyásza, hogy megnézze meg van e a fába vésett barnalány szobra. Ott lapult a bőröndben. Taxiba ült. Itt egészen más volt minden. A szél, a levegő ismeretlenül hatott rá. Autók suhantak el mellettük. Fél óra sem telt el, máris ott állt a megadott cím előtt. A ház hófehér homlokzatáról ismeretlen zöld kúszónövények csüngtek alá. Az oroszánfejes kopogtató fájdalmas hangon kongott a tölgyfaajtón. Inas nyitotta ki, majd bejelentette Imre érkezését. Az emeletről lassan csoszogva lépkedett le Gábor. Szikár teste kissé megroggyant. Láthatóan figyelt minden lépésére. Imre lesegítette az alsó fokról.
– Isten hozott nálunk! Örülök, hogy eljöttél.
– Szervusz, drága barátom. Ez csak természetes, ha kell segíteni is fogok.
– Az már nehézkes. Zöldhályog! A többit meg tudod.
Huszonöt év körüli lány szalad Gábor után a lépcsőn. Imre azt hitte varázslat történt. Maga előtte látja a barnalányt? Nem. Minden csak egy pillanatnyi érzéki csalódás volt. Az előtte álló lánynak a haja bogárfekete, csak a két coljából csüngtek alá a piros szalagok ugyan úgy, mint régen a barnalánynak.
– A lányom – mutatta be Gábor -, a feleségem elment fel a csillagok közé. Magunk vagyunk, meg Tibor az inasunk. Gyere, menjünk beljebb.
A nappalin átvezető folyosó falán ott sorakoztak a festmények. Árulkodtak az idő múlásáról. Imre nézte, nem szólt semmit. A szobában átnyújtotta Gábornak a szobrot. Látszott, hogy Gábor csak valami foltokat lát. Tapogatta, egyszer csak megállt a keze. A szemében megjelent egy könnycsepp.
– Köszönöm – szólt elcsukló hangon. – Igen ez Ő. Ahányszor a kezembe veszem, mindig újra érzem az ujjaim közt a vonásait. Áldjon meg érte a Jóisten.

“A táncolólány” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!