Vezetés 2.

Összes megtekintés: 90 

A gépjárművezetéshez való viszonyulásomról már írtam kicsit hosszabban egy másik történetben. Meglehetősen őszintére sikerült önvallomásom hatására jó páran színt vallottak 40 éve asztalfiókban porosodó sosem használt jogsikról, meg jöttek a nekemiskénemár, de eddig úúúgyf@stam tőle, és az énsemtudokparkolni, no meg a de jó, más is olyanbénamintén kezdetű mondatok. Mondjuk ez utóbbi, azért sovány vigasz és nem is túl kedves. Persze ott a pozitív példa is! Volt, aki azt mondta, hogy mindenki így kezdte (nnna, így biztos nem), azóta meg milyenjólmegymár. Hátjó, azért húszharmincév után mennnyenisjól. Volt, aki kijelentette, hogy a történet nagyon motiválja és beiratkozik egy tanfolyamra, mert ha nekem sikerült, hát akkor bárkinek. (Előre is elnézést kérek az oktatóktól.) Amúgy megsértődhetnék erre a mondatra, de Lajos bizonyára egyetértene az illetővel. Szóval inkább nem merek.
Tudom jól, hogy a második rész – legyen az egy film vagy mondjuk tejbegrízes repeta a menzán – legtöbbször csalódás. Irina tanárnő úgy magyarázta közgazdaságtan órán a kereslet és kínálat összefüggéseit, hogy sütire cserélte a száraz fogalmakat. Úgymint, Döncike még kéjes élvezettel falja az első tortaszeletet, ám minél többet kap (vagy jut neki, mert Szása nem eszi el előle), annál kisebb lesz az élvezeti rész, avagy a vágy arra, hogy kell neki még. Mert dögletesen jóllakik. Ami bizonyos, hogy az első rész váratlanságával, jóllakottságával nem tudom felvenni a versenyt. Valójában nem is célom. Szóval ez most egy második vagy sokadik szelet torta lesz. Kinek hogy.
Emlékszem a vizsgabiztosra, miután megálltunk a telephelyen, nagyjából egy perces néma gyászt lélegzett a nyakamba mielőtt megszólalt volna. Némileg feldúltan közölte, hogy soha többé nem akar látni. Megbántódhattam volna, de kapóra jött és bevallottam neki, hogy ez tök jó, mert nem az esetem és én sem akarom őt. A visszapillantó tükörben láttam, hogy lila lett a feje, úgyhogy befogtam inkább a szám. (Lajos is harapta a nyelvét, nehogy röhögjön. A sajátját. Nem a biztosét.) Kérészéletű ismeretségünk ezennel véget is ért a válogatós úriemberrel. Fújtatva firkált valami elbocsátó szép üzenetet a lapra és dühösen elviharzott. Lajosom meg olyan széles vigyorral nyugtázta ezt a jelenetet, hogy abból biztosra vettem, neki sem volt az esete a fickó. Ó, igen, a lapra az volt írva, hogy levizsgáztam, kaphatok jogsit. Dühében olyan ocsmányul írta, hogy kellett pár perc, mire ketten – feszült figyelemmel, remegő szempillákkal – kisilabizáltuk, mi is van ott megfogalmazva. Kicsit hasonlított az orvosnál kapott receptjeimen lévő írásra, amikor még nem volt divat a nyomtatott formátum. Olyan szélben hullámzó vízre hasonlítottak a betűk. Néha szerintem nem is szereket írt fel, hanem csónakázást rajzolt vagy vitorlázást, netán szörfözést a tengernél.
Nnnna, szóval átmentem. Pedig látta a pasas, hogyan vezetek! Vagyis azt, amit úgy hívunk őszinte helyeken: elrettentő példa. És mégis engedi, hogy én ezt legálisan csináljam. Perverz egy pali lehet. Amúgy gondolhattam volna, hiszen fehér zoknit húzott a barna bőrszandáljába. Brrr!(Ez most a pfújolós brrr és nem a mmm,deszexi, brrr.) Aztán alig pár perc ismeretség után utasítgatni kezdett, hogy erre menjek, meg arra menjek, itt álljak meg, ott parkoljak. Hamar – nagyjából 3 perc után – elkanászodott, ilyesmiket még a férjemnek sem engedek, pedig már tíz éve ismerjük egymást. Jó, nem mondom, van az a szituáció, amikor ez a fajta határozottság izgalommal tölt el. De ez nem az volt.
A vizsgán ember még olyan óvatosan (és indokolatlanul, mint megtudtam) nem akart előzni megállóban békésen ácsorgó buszt, mint én. A vizsgabiztos nagyon szeretett volna hibapontot írni erre, de végül is nem volt elég indoka rá. A parkolás résznél is közölte, hogy csak olyan helyen próbálhatom meg, ahol minimum két autó közé kell befurakodnom. Kicsit bosszantott, hogy milyen bénának néz már. (Még, ha Lajos tenné!) Pedig egyáltalán nem értek egyet ezzel a feladattal. Nem életszerű. Mégis mi okom lenne arra, hogy kínlódjak, amikor ott a sok üres hely a teszkónál egy sorral lejjebb? Ennyi séta nekem belefér. Amúgy is az alditszeretem, mindigüres a parkoló (nem csak ezért szeretem). Megkértem a manőver előtt, hogy nézze már meg, szerinte beférek-e a trabant meg a lada közé, mer’nemakarok drágaautót törni. Tátva maradt a szája és nem lélegzett úgy cirka fél percig, csak bámult rám, majd kiestek a szemgolyói. Szerintem hiába is mondta, hogy nem akar látni, tetszettem neki. Végül is nem mondott semmit, azt viszont többször hallottam, hogy vizsga közben gyakran hörögve lélegzett. Talán asztmás. Láttam, hogy Lajos párszor hátrafordult felé, nem kell-e újraéleszteni. Lehet azért sem buktatott meg, mert talán úgy volt vele, hogy elég büntetés leszek én magamnak. Vagy Lajos szólt neki, hogy könyörüljön már meg őrajta azistenért és ez amolyan férfiszolidaritás… Persze mái napig nem értem, hogy ha annyira meg akart húzni, miért nem tette? (Nem „úgy” meghúzni, na! Milyen huncut vagy ma.) Egyébiránt, mint mondottam volt, nem az esetem. De ha az is lett volna, nos a barna szandál és fehér zokni kombó olyannyira vágyromboló, hogy ha Colin Firth viselné miközben randira hív, neki is nemet mondanék. Igen, akkor is ezt tenném, ha viselné az oltáridögös fekete szarukeretes szemüvegét és mosolygós szemekkel nézne olyan rohadtul édesen, hogy már szinte szublimál az alsóneműm. Szóval, nem. Nem húzott meg. Se így, se úgy. (sajnos Colin sem)
Amúgy Lajosom alapvetően vidám ember, de az a belül örülős fajta, ritkán látni felszabadultan kacarászni. Legalábbis, amikor vezettem, mindig olyan szigorú, kicsit ökölbe szorult arccal ült mellettem. Ez nem baj. Szeretem, ha valaki komolyan veszi a munkáját. Előfordult persze, hogy ezzel-azzal némileg felizgattam. (Jesszusom, nem úgy! Ő úriember, engem meg inkább ne vesézzünk ki e tekintetben.) Szóval, amikor először vezettem esőben, és be kellett kapcsolni az ablaktörlőt – ugyebár én csak az útra merek figyelni -, így hiába mondta, hogy ott van a kezemnél a bekapcsoló bigyó, nem mertem elengedni a kormányt. Tudom, más a kisujjával csinálja, de nekem az még túl extrém dolognak tűnt épp, mint melltartó nélkül elhagyni a lakást. Viszont emiatt némiképp vaktában vezettem. Ráadásul villámlott is, amitől meg félek (lásd: hobbijaim). Hát nem éppen kisasszonyokra jellemző szűzies sikkantgatással reagáltam le eme égi jelenséget. Az első ilyen diszkrét hangjelzésemre (lásd: artikulálatlan, eszetlen sikítva rémüldözés) Lajos majdnem felkenődött az ablakra, úgy megijesztettem. Szerencsére be volt kötve, így nem ugrott ki meggondolatlanul a mozgó járműből. Amolyan fáziskéséses rituálé lett ez aznap. Villámlás, ordenáré sikoly, Lajos a szívéhez kap, arcán izgalom jelei, aztán megkönnyebbült sóhaj, hogy túléltük. Én a villámlást, ő pedig engem. Ez az apró kis momentum is mutatta, hogy igazán empatikus férfi, tud velem együtt ijedni. Sajnáltam azonban, hogy úgy igazán sosem nyílt meg előttem. Nnna, de ezen a verőfényes csütörtöki délutánon, a vizsgalapommal a birtokában úgy vigyorgott és integetett mindenkinek hazafelé menet, mintha ő lenne Erzsébet királyné és minimum miatta jöttek volna az emberek az utcára, az előttünk haladó autók pedig a felvezető, biztonsági személyzet, akik csak miattunk közlekednek lassan araszoló, rendezett sorban (amúgy dugóba kerültünk, de jóvanaz, higgyecsak, járnekiaboldogság). Mindenesetre nagyon örültem, hogy így a végére megismerhettem egy másik oldaláról is.
Az első vezetésem nélküle olyan volt, mintha elcsórtam volna anyuék kocsiját és jogsi nélkül akartam volna száguldozni. Amikor beültem percekig csak vártam, hogy mindjárt jön Lajos és beül mellém. Aztán mikor nem jött, kicsit gyűjtöttem még a bátorságot – újabb tíz percig -, és bekapcsoltam a biztonsági övet. Nagyjából fél órával ez után beindítottam végre a járművet és elindultam azzal a furcsa érzéssel, hogy elfelejtettem valamit. Persze, a kézifék is behúzva maradt, párszáz méter után rájöttem, hogy a fura, idegesítő hang miattam van, de nem ez volt az érzés oka. Hiányzott Lajos, na. Vezetés közben meg folyton vártam, hogy hümmentsen valaki, vagy mondja azt, hogy bekénemársorolni, vagy, hogy nem hallod, hogy könyörög az autó azért a négyesért? Irgalmazzmármegneki! Aztán eszembe jutott, hogy van nekem ám egy férjem is. (Jaj, nem szoktam róla csak úgy megfeledkezni, pedignéha…) Hát összehoztam ezt a kellemetlen hiányérzetet és a férjemet az anyósülésen, s mindjárt kerek lett minden. Férfiember mellettem, még hümment is olykor (megmutattam neki, hogy kell olyan Lajososan dörmögve csinálni), kiegyensúlyozottabban ment az egész. Aztán elkanászodott az ebadta, mint a vizsgabiztos anno. Láttam, hogy amikor szerinte (mondom, szerinte!) túl közel mentem valakihez, akkor két lábbal taposta a kasznit az ő oldalán (azthitte oktatóautóban ül). Nem elég, hogy görbíti a teret ilyen marhaságokkal, még a kapaszkodót is majdnem leszaggatta az első héten. Oké, lehet, hogy azt a kanyart kicsit lendületesebben sikerült bevenni, de azér’ na. Meg amikor rákapott, hogy mondja, jönnek jobbról, autó balról, dehátpiros a lámpa, azottstoptábla volt, nemleszez egykicsitgyors meg ilyen ökörségek, teljesen kibuktam. Mondtam neki, hogy eskü otthagyom egy benzinkútnál, vagy berakom a csomagtartóba, ha felmérgel. Mondta, hogy ez utóbbihoz nem vagyok elég erős. A kutat nem firtatta. Tény, hogy sokáig nem szállt ki, ha megálltunk egyiknél-másiknál.
Óh, ha már benzinkút! Az első tankolás… Azt már tudtam, hogy az az apró ajtó ott a verda farán nem manóbejárat. Az olyanok az újdonság erejével hatottak rám, hogy többféle üzemanyag is van, és hogy nekem kell megmondani mennyit tegyenek belőle, mert nincs fix adag, mint a fagyinál (egygombóc vagykettő), milyen olaj kell (Kell bele olaj? Jesszusom, nem sütni akarok, hanem haladni, minekaz?), és hogy tényleg van téli meg nyári szélvédőmosó cucc (a flanc az megy), nem is sorolom. Olyanokkal meg, hogy pótkerék, izzókészlet, olajszintmérő, fagyállóizé, meg váltókulissza vagy mi, engem be lehet ám vinni az erdőbe. Kisejövöksose. És akkor ott van még a kilométeróra, meg a zölden villogó nyilacskák, és az aladdin lámpája, ami remélem, csak néha világít, talán mert a dzsinn épp kijönne megnyújtóztatni magát. De van még fordulatszámot mutató valami (amúgy minek, csak összezavar, úgyishallom, ha hörög), meg van az a piros háromszög, és az a jópofa széken ücsörgő pálcikaember, meg van amikor világít a kisbenzinkút, meg a pluszminuszos dobozka és egy rakás kütyü, amiről gőzöm sincs, hogy mi célt szolgál, de Lajos azt mondta, ezekre figyelni kell. Hát nézegetem őket néha.
Gyakran galádul visszaéltem azzal a lehetőséggel, hogy nőből vagyok (akkoriban még dekoratív is talán, nem is értem, hogy a vizsgabiztos mérnemakarlátni, sohhhatöbbé… így mondta) és pillát rebegtettem meg előadtam a hótthülyét, ha kellett egy kis segítség mondjuk tankolásnál. Autó és vezetés kapcsán nem igényel tőlem erős előadói képességeket, alig teszek hozzá széles repertoáromból. Alapból az vagyok. Egyébként sem szeretek tankolni. Speciel ezt megmutatta Lajos, hogyan is kell csinálni, hogy jó legyen (bezzeg a szonda, arrólnemesettszó, szerintem azóta is röhög a rendőr). Szóval leakasztani azt a kallantyús izét, kinyitni a manóajtót, kihúzni a bedugót – lehetőség szerint ezt nem elfelejteni vissza is tenni, mer’amanók megharagszanak -, meghúzni a ravaszt (nemrókaszex, a kallantyút kell), aztán dől a lé. Ha kipörgetted a három szilvát, vagy a négy nyertes számodat, akkor óvatosan húzd ki (nem merek hasonlatot írni, mitgondolnál rólam), és kicsit le kell csepegtetni a végét, mielőtt kiveszed (erre se merek ám), nehogy végigcsorogjon (áh, nem is kell írnom semmit, megy ez neked nélkülem is) és a fényezés bánja. Amúgy ő a férfiak vizelési metódusához hasonlította. Ez túl sok infó volt nekem akkor, mondtam is neki, hogy nodeLajooos, előnevedd. Erre zavarba jött. Még ő? Merthogy én úgy pironkodtam, mint aki nem ismeri a csíziót. De azóta is bőszen rázogatom, ahogy mutatta. A kallantyút… (Óh, már megint mik jutnak az eszedbe! Szerintem beszélnünk kellene.)
Az első autószerviz is érdekes volt. Azt mondta a szerelőember, hogy nyissam fel a motorháztetőt. Nem is értettem a kérést, mert ő állt ott, meg hát ő a férfi, én meg bent ültem a kocsiban, micsoda bánásmódezmár! Néztem rá, semmi. Na, jó, pillák elő, rebegtet. Semmi. Zavart cuki mosoly, mellkas piheg. Semmi. Nab@zdmeg… Hát jó, kiszállok, legyélboldogakkor felnyitom! Odaálltam mellé, s néztem, hogy hol is kéne nekifogni, ne tűnjek már akkora bénának. Óh, hát már akkor késő volt, amikor pillát rebegtettem! Elröhögte magát és visszaterelt a helyemre, majd megmutatta a titkos kis felnyitó kart, ott a bal lábamnál, amit meg kell húzni, hogy létrejöjjön a folyamat. Égtem, mint a susnyás az eldobott csikktől. (Nedobálj csikket! Sose! Légy kultúrbagós!) Annyiban maradtunk, hogy ő meg nem tudja, hogy mi a különbség a lazacszín és a tüdőszín között. Elvonatkoztatva attól, hogy amúgy nem vagyok autóműszaki zseni sem, és sokáig hiányzott Lajosom, meg a kis hümmentős instrukciói, azért nem adtam fel. Mindig igyekszem. Például próbálok már nem a kuplunggal fékezni… Nem, ne is kérdezd, hogyan és miért, egyszercsak (nemigaz, marhasokszor) megtörtént… mint az esküvőm. Nem, azt se kérdezd (azcsakegyszer). A parkolás továbbra is a mumusom, de múltkor is úgy megijedtem, hogy nincs máshol hely, mostmilesz, oda se néztem és leparkoltam a kocsit jobbról (a misztikus oldalról) kanyarodva. Pedig úgy nem is tudok. És igazítani sem kellett! Nnnna, bezzeg azt állandóan szoktam. (Hobbim, mint a félés.) Kicsit megnyitom az ajtót és kilesek, hol van a csík (esőben is, én barom…). Tudom, hogy más a tükörből nézi meg (nekem az nemarravan). Ha optikailag nem nyújt elragadó látványt az elhelyezkedés, nyomban jön az R! Azaz a “nem rakéta, de jó, ha van” sebességfokozat. És akkor ahány tükör, mindethasználom – mer’ a Lajos mondta, hogy nézzem mindig, csak elfelejtettem melyiket mikor kell -, adjadneki, villog az irányjelző, rádiót kikapcsolom, mer’nemhallok tolatni, ablakot felhúzom, nehogyvalami megzavarjon (amúgy leginkább a motorzúgás frusztrál, de az meg úgy hallottam, szükséges a végrehajtáshoz). Nagyjából mintha egy MiG 21-es géppel akarnék leszállni olyan fejet vágok, meg úgy neki is készülök, aztán, mint aki tudja mit csinál, tekerem a kormányt ész nélkül, s persze ugggyanoddda állok vissza. Óh, én Istenbarma minekfogtambele… Közben, mert már van egy kisgyermek is hátul, igyekszem nem előkapni egyet sem a b@zdmeg 47 szinonimájából. Inkább mosolyogva elmondom, hogy anya úúúgy szeret vezetni, ki se akar szállni. Ahha, lósz@rt! Anyád egy pancser, mert már harmadjára ismétli ezt a ki-be, előre-hátra parkolópettinget. Csak itt nem az autó száll el, hanem az agyam. Pláne, amikor elfelejtem a kéziféket kiengedni és nem értem miért ragadtunk be a rakéta üzemmódnál, pedig hasítanikéne hátra. Úgy a negyedik sikertelen javításnál fel szoktam adni, jóvanazúgy alapon (nem, nem ezt a szófordulatot használom az ilyen helyzetekre… igen, az egyik szinonimát a 47-ből). Ha netán mégis összejönne a manőver és matematikai párhuzamost hozok létre, melyek közt arányosan helyezkedik el a verda, nnnna olyan vadászpilótás fejjel szállok ki, mint aki tényleg letett egy MiG21-es vasat. Mer’ olyan érzés! Vagy legalábbis tízpercnyi maszatolás után egy jól megérdemelt, és beteljesült gyönyörűség számomra. No, azért nem a testemnek, ahhoz azért kevés ennyi előjáték, de a lélek kéjesen terül el bennem (nem, ne sajnáljátok a férjemet, jódógavan, higgyétek el…).
S ha már gyerek és vezetés (meg petting). Alig indult be amatőr aszfalton suhanó karrierem, teherbe estem. Ejj, no, azért ennyire nem vagyok fehérmájú! Az oktatómnak ehhez semmi köze! A férjem volt az elkövető. Nem, nem az autóban. Bár kétségkívül izgalmas kaland lehet (énnemtudom…). Már ha nem kispolszkiban kell, ott a helyhiány miatt (is) zihál az ember. Gondolom. Csak hallottam valahol. Ilyen ez, olykor úgy jön-megy a szó, mint lágy fuvallat a paneltornyok ágai közt. Nnna, kanyarodjunk vissza! Emlékszem mennyire rettegtem (teljesen váratlan fordulat, igaz?), amikor először vezettem úgy, hogy a hátsó ülésen volt berögzítve a lányom a gyerekülésben. Ilyen finoman még életemben nem kanyarodtam, mint valami vacak lassított felvétel, megnemoccanjon kisfeje jajj! Persze azóta sokat javult a dolog. Szívügyem a magyar nyelv. Úgy tartom igazságosnak, hogy a lehető legtöbb szót használjuk, forgassuk, egyik se érezze magát elhanyagolva. Ne csak a szépeket, hanem a kevésbé szépeket is lehet a megfelelő helyen, hangsúllyal, körítéssel hangoztatni. (A nyelvőrző jobban hangzik, mint az, hogy káromkodok, mint egy kocsis, nem?) Mióta a lányom kommunikációra erős késztetést érez, és mindent ismétel, amit hall, azóta nem beszélhetek csúnyán. Vezetés közben sem. Pedig, ahogy beülök a kormány mögé, mint akin bekapcsolnak egy gombot, bumm. (Oké, ezt a gombot van, hogy úgy felejtem. És nem csak a kocsiban kapcsol be…) Ám mégsem mehet úgy oviba a gyermekem, hogy feketeöves trágárból. Így ugyan hosszabban fejezem ki egyet nem értésemet az adódó konfliktusok során (amikor valami barom nyomja a kürtöt, mint egy elmebajos), de disztingváltan teszem. Például: a kedves vagy, hogy integetsz, kár, hogy csak a középső ujjad szabad eme nemes gesztus végrehajtására, de azért nekedisszépnapot. Vagy: milyen gáláns ötlet, hogy megelőztél s aztán lelassítasz drága embertársam, így én sem haladok, köszönöm, hogy ügyelsz a biztonságunkra. Meg még az is, hogy igen jó ritmusérzékkel rendelkező humanoid vagy, csodajól bánsz az autókürttel, kedves szülőegységed is büszke lehet rád, látogasdmármeglécci. De például a hálásan köszönöm, hogy fényszóród maximalizálásával szememet káprázattal láttad el te képzőművészeti agyagedények gyöngye. És ott van még a hízelgő a közelséged a hátam mögött, de én máshogy szeretem ám.
Szóval van jogsim. Balesetem még (lekopogom, deminek, nem vagyok babonás) nem volt. Már, ha a parkolóban álló terepjáró dögrácsának megstuccolása nem számít annak, mer’eccervót olyan. Nem ülök hosszú percekig arra várva, hogy beüljön mellém az oktató. Beérem a férjemmel is. Nem imádkoznak az utasok miközben vezetek. Legalábbis nem hangosan. A járdát meghagyom egy ideje a gyalogosoknak és a körforgalomban is csak egy kört megyek. Oké, van, hogy kettőt, de csak a móka kedvéért. Nem kérdezem meg a rendőrtől, hogy bekapjam-e a szondáját, mert már tudom, hogy nem szabad. Merek előzni. Traktort és kombájnt már nagy arccal, mer’ahhoz az ötvenes sebesség is elég. Ha kamion közeledik a másik sávban, még mindig rémüldözök, hogy úrsiten, mekkora, de már kevesebb erotikával hangomban és legalább nyitott szemmel. Használom a tükröket. Mindet. Van, hogy vezetéshez is, nem csak sminket ellenőrizni. Vezettem már hóban. Egyszer. Nemvoltjóötlet, mostmár attólisfélek. Ködben inkább meg se próbáltam. Mer’ nem tudom, hogy kell bekapcsolni a ködlámpát. Már előfordul, hogy utazás közben a macska se hányja össze magát a vezetési stílusomtól. Ez kedvestőle. A férjem sem fékez a képzeletbeli pedáljaival. Legalábbis mivel a hátam mögött ül a gyerekkel, nem látom. És kezdek úgy viselkedni, mint más autót vezetők. A kormány mögött ülve integetek az ismerősöknek, akik biztosan nem látnak jól a tükröződés miatt, de ez abban a pillanatban nem is érdekel, meg eszembe sem jut, így legalább gondolkodhatok hazáig, hogy mivel bántottam meg őket, amiért nem intettek vissza. Alakul ez. Mit gondoltok?

“Vezetés 2.” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Kata!

    Összefacsarodott a szívem, ahogy olvastam a hozzászólást. Rettentően sajnálom a tragikus balesetet.
    Köszönöm, hogy itt jártál, s véleményezted írásomat is!
    Szeretettel: Éva ❤️

  2. Kedves Rozika!

    Hálásan köszönöm a biztató és szívet melengető szavakat!
    Igyekszem, piszokmód!😄
    Örülök, hogy derűt okoztak soraim! 😀
    Szeretettel: Éva

  3. Kedves Éva!
    Mosolyogva olvastam újabb írásodat a vezetésről. Már az elsőhöz írtam, hasonló élményekkel kezdtem én is a vezetést. Aztán lassan belejöttem. Egy tragikus baleset után ( nem velem, a férjemmel történt ) féltem vezetni. Először a gyász okozta sokk miatt nem mertem, majd mindig találtam valami kifogást. Sok év távlatából már belátom, túl kellett volna rajta lépnem, és csak azért is vezetni, vezetni… Még párszor meghosszabbíttattam jogosítványomat, de rájöttem, teljesen értelmetlen. Röviden, én így jártam.
    Szeretettel kívánom, sok jó élményben legyen részed míg autóddal száguldozol az ország útjain.🚗🚗🚗
    Kata

  4. Nagyon régen Röhögtem, értsd szó szerint “röhögtem” ennyit olvasás közben. Utána visszagondoltam az én vizsgámra. 1983ban volt. Csikorgó gumikkal indultam a piros lámpánál. Közölte a vizsgabiztos, versenyzői jogsit nem tud adni. Rendeset azért kaptam. És gyakorlat teszi a mestert. Kisteherautót vezetek, a parkolás nem gond, a sok kütyü, amit leírtál mind ismerős, Megy az egykézzel pörgetős kormányzás fordulásnál, és még nem volt sajáthibás balesetem. (No ezt lekopogom.) Más hibájából is csak egyszer, Vagy harminc évvel ezelőtt. Szóval fel a fejjel! Menni fog!
    Örültem az írásodnak. Ritkán olvasni ilyen humoros történetet. Szeretettel: Rozika🌹🤣

  5. Remek stílusba írtad le a csakazértis vezetni fogok esetet… élvezetes olvasmánnyá formálódott jó humorral spékelve .
    Gratulálok.
    Szeretettel Ilona😄

  6. Kedves Rita!

    Hálásan köszönöm az írásomra szánt idődet, örülök, hogy itt jártál!
    Még nem adtam fel, rajta vagyok az ügyön! Maximálisan megértem, hogy miért hagytad abba, nehéz újra beülni, ha hosszabb idő maradt ki.
    Szeretettel: Éva❤️

  7. Igen, gyakorlat teszi a mestert. Valamikor én is szereztem jogsit és boldog voltam. Nem féltem a kocsiban soha – jó nem kocsi volt csak Trabant – viszont minden családtagom imádkozott értem. Egyedül szerettem menni, általában olyankor, vagy olyan helyen, ahol nincsenek lámpák és forgalom se. Ilyenkor úgy éreztem, hogy enyém az út, akárcsak az úszodában, mikor üres az a sáv, ahol úszom. Sajnos, – mivel hol ez, hol az esett szét rajta – engedtem a nyomásnak, hogy adjam el alkatrésznek. Nem is ez volt a baj, hanem az, hogy nem vettem másikat helyette és így aztán soha többé nem vezettem. Nekem az a véleményem, hogy a szerzett tudást hasznosítani kell, rossz döntés volt, hogy veszni hagytam.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!