Varázslatos hajnalok

Összes megtekintés: 164 

Varázslatos hajnalok
1944. III. 21.

Vasárnap, 19-én reggel arra ébredtünk, hogy Gréte néni erőteljes lépésekkel jár a folyosón és határozott hangú utasításokat ad. Mi történhetett?
– Csomagoljon mindenki, haza kell menni, megjöttek a németek – adta tudtunkra ezt a számára csodálatos tényt. Ki kell üríteni az internátust is, vége a tanévnek!
Ez a tanév olyan felemás volt eddig is. Délután jártunk iskolába. Délelőtt nem lehet olyan jól tanulni. Az alagsorban levő társalgóban helyeztek el minket az idén. A felnagyított, elszánt, szomorú arcú Petőfi kép nézett velem szembe egész délelőtt. Egy tantárgy sem tudta lekötni a figyelmemet. Vége az éjjeli légógyakorlatoknak, a pincébe botorkálásnak. A szemben levő rendőrség épületének tetején a sziréna sivításoknak. A reggeli köménymagos levesnek.
Valaminek vége …………
Otthon a szobában egy német tiszt lakott, a faluban SS katonákat szállásoltak el.
Hadifoglyokat lehetett igényelni munkára. Apám P. Ernőt kérte el, egy román tisztet, aki nagyon beteg volt. Lefektettük egy zöld fa ágyba a virágzó barackfák alá pihenni. De nem gyógyult meg többet, a Horthy kórházban halt meg.
Akiket sárga csillag viselésére köteleztek, titokban hallgattak valamilyen külföldi rádióadást. Állítólag a moszkvai rádió angol nyelvű adását. Azt hallották, munkatáborba viszik majd őket. Egyesek kétségbeesetten kezdtek búcsúzkodni az ismerősöktől. Otthon lehettem már, de nem hallottam semmit abból, hogy az összeterelt emberek a házunk előtt indultak az állomás felé. Évtizedekkel később mesélte Lőwinger Tibor, hogy B. csendőr kísérte őket. Anyám kiment az útra és arcon csókolta az ő édesanyját, akivel egy albérletben laktak középiskolás korukban. Akkor senki nem tudta, kinek mi lesz a sorsa?
Löwinger Tibor elmondása szerint a sárga csillagot viselőket Nádudvaron gyűjtötték össze áprilisban. Munkára lehetett igényelni közülük embereket. A bojárhollósi tanyára kerültek néhányan, ott legalább rendesen kaptak enni.
Mussolini haláláról jöttek hírek. Ez még jobban összezavarta a gondolatainkat.
Újabb német katonák jöttek a faluba, repülők.
A rádió jelzett légiriadókat, de egyelőre nem tettünk komolyabb intézkedéseket az elsötétítésen kívül.
Bár légiriadók miatt Kabán is egyre gyakrabban mentünk a pincébe, Sándor bácsiékhoz a harmadik szomszédba, mert a mi pincénk alkalmatlan volt arra, hogy oltalmat keressünk benne. 1944. augusztus 28-án délelőtt is várakozóan, riadtan ültünk a pincében kicsit azzal a gondolattal, hogy mindez felesleges. Kint süt a nap, gyönyörű nyár van és ugyan kinek szolgáltatnánk mi célpontot?
Hatalmas puffanás után porfelhő kavarodott be a pinceablakon. Megrémültünk. Mi lehetett ez?
A légiriadó után megtudtuk, hogy Ujj Gyula házának kertjére dobták a bombát, ahol mozgást láttak a repülőgép magasából. Azt mondták, mindenki meghalt, aki a kertben ásott óvóhelyen keresett menedéket.

Illyés Asztalos Julianna 7 éves
Illyés Asztalos Piroska 5 éves
Bagi Balázsné 74 éves
Boda Erzsébet 18 éves
Boda Zsófia 3,5 éves
Gyenge Ilonka 17 éves
Kovács Gyuláné (Ujj Ilona) 20 éves és gyermeke
Kovács Gyula 1,5 éves

Szép nyár volt, a strandon töltöttem sok időt. A nyár végén is meleg délutánok, néha-néha morgó zajokkal a távolból. Ágyúk- mondták. Hol, hol vannak az ágyúk? Nem tudni semmit. Talán majd el kell hagyni a falut. Átmenetileg. Mert az ágyúk közelebb is jöhetnek és olyan helyen nem lehet lakni. Hova kell menni? Majd megmondják a községházán, ha parancs jön. A szomszéd anyósa Alacskára való. Itt töltötték a nyarat, szép képeket festett a falujukról. Békés eldugott hely a hegyek között, oda kellene mennünk, javasolta. Vagy Budapestre, nagyanyám testvéréhez. Az jó messze van, nincsenek ágyúk. De kicsi az autónk, hogy férünk el ennyien? Azért minden fontosabb dolgot előkészítettünk, takarót, ruhaneműt arra az esetre, ha sürgősen kellene elindulni valamerre.
A strandról hazafelé jövet szép farkaskutyát láttam, két német katona vezette. Az egyik szőke, göndör hajú Hans, bécsi fiú, aki mindig büszkén osztráknak vallotta magát. A kutya egy őrmesteré volt, Zenta névre hallgatott. Kaput – mondta az utcán Hans. Mármint az egész társaság, akikkel ő a mi falunkból elment. Ők ketten gyalog jöttek át a hegyeken Pitestiből, Erdélyen át. A többieket augusztus 23. után Pitesti mellett lefektették az útra és tankkal keresztülmentek rajtuk.
Azokról a német katonákról, akiket Kabáról Bulgáriába vezényeltek, nem tudott híreket.
A Bagi malom udvarán két székely menekült család lakott a magtár épületében.
Egy délután fáradt emberek vánszorogtak csapatban az úton, az egyiken fehér ing volt feltűrt ujjal. Az Altmann féle fatelepre terelték be a foglyokat. Semmit sem tudtunk róluk, csak azt hallottuk, zöld színű “egységes” szappant cserélnek kenyérre. Beszélni sem volt szabad velük, talán nem is tudtunk volna. Teát kaptak inni egy nagy fazékból és kukoricát majszoltak. Egy darab kenyeret tudtam odaadni egyikőjüknek, ami sajnos, távolról se volt friss, de talán így is az életet jelentette.
Az ágyúk moraja egyre közelebbről hallatszott. Váradról jön, mondták, Nagyvárad felől. Az bizony nem messze van. A levente-korú és huszonéves fiúkból mindig kevesebbet láttunk a faluban. Úgy mondták, meg kell erősíteni a védelmi vonalat a Tiszánál, oda viszik őket.
Egy szeptemberi este, ha jól emlékszem, 17-én légiriadó volt. A Pósalaki Zoliék tanyájára mentünk ki, az udvaron ásott légópincébe bújtunk. Debrecent bevilágították a Sztálin gyertyák, melyek a város felett ragyogtak, mint csillagokból álló füles kosarak vagy karácsonyfák. Egyik társunk felesége szült a klinikán, aggódva néztük a fényeket.
Nagy merészség volt titokban híreket hallgatni a rádióban, akinek még volt rádiója. Angol partraszállási tervről kezdtek hírek szállingózni. Többen reménykedtek, hogy hozzánk is angolok jönnek majd.
Októberben azt az utasítást kaptuk a községi tanácstól, csomagoljuk össze a legszükségesebbet az autóba és várjuk az indulási parancsot telefonon. A jegyzők már együtt vannak Püspökladányban, ott kártyáznak. A tisztviselőknek menni kell, kiürítik a falut. Ruhástól feküdtem le az ágyra, vártam a telefont az éjszakában. Október 7-én este puskaropogás féle hangzott. Felvettem a telefonkagylót – süket. Nincs vonal. Erősödött a puskaropogás zaja. Mindannyian a fürdőszobába kuporodtunk, az védett hely volt. Apám kimerészkedett a kapu alá, de visszaparancsolták. Lóháton állt ott egy orosz katona, puskával. Vártuk a hajnalt, hogy megtudjuk, mi van? Báránd felől jöttek az oroszok és nyomultak Hajdúszoboszló felé. Reggelre csend lett. Emlékezetem szerint az a hír járta, a postáskisasszony, Sugár Vilma, 22 éves, nyaklövést kapott és meghalt. A posta pénzét akarta menteni.
Itt a főutcán nem lehet maradni, ez már biztosnak látszott. Fogtunk egy fazék lesütött kolbászt, kenyeret, baracklekvárt és mentünk a szomszéd utcába, Juhász néni pincéjébe. Mire megkezdődött az igazi harc, ötvenhatan kucorogtunk benne. Velünk volt a két székely család is, pár napos gyerekeikkel.
B. J. csendes ember volt. Nem tudtuk, hogy annyira várta az elvtársait, akiket karlengetéssel üdvözölt az első lövések hallatán. De nem beszélhetett velük, egy golyó eltalálta. Volt a faluban egy ruszin munkaszolgálatos csapat, két tiszttel. A munkaszolgálatosok mindkettőjüket agyonlőtték egy tanyán. Az egyik tiszt Dubravszki Róbert volt, akivel nemrég együtt ültünk a pincében a légiriadó alatt. Párizsban dolgozott a magyar követségen, Pestre látogattak haza és akkor behívták katonának. A felmentése folyamatban volt, de az írás akkor érkezett Kabára, mikor már nem kézbesített senki levelet.
Egy mosóteknő egy többgyermekes család fekhelye lett, apám bőrkabátján feküdtek a teknőben. Nekem szerencsém volt, egy fagerendán alhattam anyámmal felváltva. Víz helyett csak bor volt egy hordóval. A süket Ágnes néni ki-kijárt az istállóban bőgő tehenekhez, meg tojásokat összeszedni a tyúkok alól. Lőttek kint, de őt nem találták el.
Rózsika tudni akarta, mi van otthon a malomban? Bement az udvarra a hátsó kapun csaknem két nap múlva került vissza. Egy traktorban bújva töltötte a két napot.
A malomban az emeleten németek vannak, lent az oroszok – mondta. A németek autókkal vonultak vissza, meg vöröskeresztes kocsik is mennek még az állomás felé, de már nem vettek fel senkit.
A jelenlegi foot-ball pálya irányából erősödött a lövések zaja. Azt mondták, Katyusa. Sztálin orgona. Az öreg Bagi Pista bácsi kinézett a pinceajtón, bőr sapkájának simléderét érte egy golyó.
Pár nap múlva csendesedtek a lövések. Október 18-án Ágnes néni kiment a tehenekhez. Visszajövet azt újságolta, hogy a kapu előtt egy orosz katona ment el köpenyben.
Lassan előjött mindenki a pincéből. Apám bőrkabátja eltűnt a családdal együtt, akinek kölcsönadta, hogy azzal takarják be a gyerekeiket, akik felváltva aludtak egy mosóteknőben. A picegádorban megmosakodtunk egy lavór vízben. Micsoda gyönyörűség volt ennyi nap után! A kapu mellett leégett a kukoricagóré, égett kátrányszag terjengett a levegőben. Állítólag a menekülő német katonák benzinnel öntötték le, úgy gyújtották meg.
Mivel messze környéken apám volt az egyetlen orvos, őt keresték meg az emberek, akik ki mertek menni az utcára. Egy asszony kért először segítséget 14 éves lánya számára, aki hiába bújt el, megtalálták a tyúkól padláson a katonák.
Az udvaron 30 orosz katona keresett szállást magának a szalmakazal segítségével. Mi az egyik szobában laktunk mindannyian, az orosz tisztek a másikban. A szobánk sarkában levő nagy kosár fölé hajolva kukoricát morzsoltunk egész nap. Időnként benyitottak hozzánk a katonák, hogy megbizonyosodjanak, nem bújt-e meg köztünk ellenséges szoldát?
Végre főtt ételre is gondolhattunk. Irénke néni főzött mindnyájunkra egy nagy fazék savanyú tojás levest. Annyira örültünk ennek, hogy behívtuk a legfiatalabb orosz katonát, ebédeljen velünk. Az ajtón belépve meglátta a sok idegent, ijedtében előkapta a géppisztolyát és a tojások szerte repültek a földön a fazékból. Apámat a falhoz állította, megmotozta, s mivel kiderült, hogy a zsebében nem fegyver van, csak egy zseblámpa, megnyugodott.
Másnap, kedden reggel Debrecenbe ment a parancsnok páncélautóval, apámat is magával vitte. Vártuk őket vissza nagyon. Estére érkeztek meg. Apám még akkor is reszketett a szomorú látványtól; az országút mellett emberi és ló tetemek feküdtek. Debrecen sok háza romokban itt-ott még füstöltek a romok. Emberekkel alig találkoztak.
Aki járni nem tudott, talicskával tolták fel a Juhász néni udvarára, ott részesítette elsősegélyben apám a rászorulókat. Kötszerként anyám utolsó, retiküljében levő lepedője szolgált s az a gyógyszer került elő, amit ő magával hozott. Csak suttogva merték elmondani az emberek, hogy Horthy október 15-én lemondott. Ezt a hírt néhányan detektoros rádión hallották és örültek, hogy vége a háborúnak. Közülük ötöt a földre fektettek a németek és lelőttek. A neveket is suttogták, én csak a Fazekasra emlékszem. (Gonda Ferenc, aki Kaba történetét megírta, ekkor már nem volt Kabán. Szentjóbi János, Móré Géza, Varga Sándor és Fazekas Mihály holttestéről ír. Benke Józsefet, mint túlélőt említi. A Dede Kálmán bácsi könyvében Beke József szerepel, a Hajdú-bihari Napló 1968-ban írt cikkében is).
Sütött a nap, meleg őszi idő volt.
Híre jött, hogy egy fiatal orosz katonát lelőtt valaki a kertekben, halva találták. Ezért megtizedelik a falut. Már valahogy olyan fásultak voltunk, hogy a rémület is alig látszott rajtunk. Számolgattam, ha egy helyre terelnek bennünket és a falhoz állunk: nagyanyám, anyám, apám és én, ugyan melyikünk lesz közülünk a tizedik?
Id. Bagi Gyula szekérrel indult haza a tanyáról a faluba. Őt is lelőtték, azt hallottuk.
Házigazdánk, Zsuzsika néni adott hosszú karton szoknyát a sajátjából meg meleg, fekete kendőt, mert nekünk csak annyi ruhánk maradt, ami rajtunk volt. A fejünket bekötöttük kendővel. Az orosz katonák faggatták az erdélyi férfiakat, hogy itt csupa öregasszony lakik?
Fiatalt kerestek volna köztünk. Nagyanyám hazamerészkedett a házunkba. A szekrényeinkből hordták a ruhát a helybeliek, mondván: maguk már hordták eleget. Apámnak egy rokonunk hozott egy fekete-fehér csíkos nadrágot, hogy legyen miben járni a betegekhez. Kicsit szűk volt, ezért kirepedt a varrása. Letenni se volt hol, úgy varrta meg anyám két kötözés között. Egy férfinak vesekörüli tályogja volt, talicskával tolták fel az udvarra. Apám kénytelen volt megnyitni ott égetéssel fertőtlenített bicskával. A gyógyszertárban minden szanaszét hevert, a katonák ebédet főztek az ott levő edényekben, semminek nem lehetett hasznát venni. Gyógyszer nem maradt sehol.
Kidobolták a faluban, hogy minden 14 évét betöltött személy menjen búzát merni. A raktárból rengeteg búza kiömlött a földre, ezt kellett összelapátolni. Anyámék még csak nem is kísértek. Indultam a kapu felé, a kaput nyitotta egy szovjet tiszt.
Doktor, vrács, – magyarázta.
Az orvost kereste. Malinovszki marsall szárnysegédjének a foga megfájult. Haza kellett menni apámnak, nekünk is természetesen. November másodika lehetett. Az úton sár, fekete körömcipőm alaposan beázott. Az ablakaink betörve, rongyokban lógtak a fehér függönyök. A ház előtt a kanyarban kilőtt tank árválkodott. Bomlani kezdett holttestek voltak benne.
A kertünkben a fán lógott egy szarvasmarha, a hentes dolgozott rajta. Nagyanyám konyhájában működött az orosz tábori konyha.
A rendelő folyosóján méz, cukor, lekvár, befőtt a földön, összekeveredve. A szobában sötétkék papír az asztalon, gyerekkori fényképem a tükörnél felállítva.
Most már hozzánk költöztek a rokonok, ismerősök. 14-en aludtunk egy szobában. A másikban orosz katonák és katonanők laktak.
Anyám öreg bablevest főzött egy nagy fazékkal. Este dörömböltek az ajtón; román katonák jöttek. Az egyik tiszt ki volt rúzsozva. Megették a bablevest.
November 8-án kb. 80 férfi és nő gyalogolt Tiszafüredre földmunkára, úgy mondták, árkot ásni. Pár nap múlva újabb csoport indult a tetétleniekkel együtt. Ők november végén kerültek haza, a betegek november 19-én otthon voltak. Tiszafüreden a felrobbantott híd helyett kellett újat, ideiglenest csinálni, ezekbe a munkálatokba vonták be a civil lakosságot. 1944. december 7-én sétáltam először az utcán. Ekkor, de még 20-án is bombázásra emlékeztető zajokat hallottunk. Még 1945. január 4-én is ezt írtam a naplómba: Pár napja nem hallottunk ágyúszót, csak bombázást.
December 15-én kezdett esni a hó.
Úgy hallottuk, 50 (vagy 150?) embert zsúfoltak be a községháza pincéjébe. O. Gy. tolmácsolásával sikerült tisztázni, hogy nem ellenségek, az orosz parancsnok szabadon engedte őket.
Anyám és S. bácsi ruhatetűt találtak az egyik fehérneműben, ki kellett főzni a ruhákat.
Karácsony délelőtt istentisztelet volt Kabán a kultúrházban úrvacsoraosztással. Mi egy cserépbe tettünk egy kis gallyat és nagyon kívántuk már, hogy nyugalom legyen és béke.
57 tank volt kilőve a falunkban.
Egy este kopogtak a szoba ablakon. Meggyújtottuk az ócska karácsonyfagyertyák maradékából öntött gyertyát, apám kinézett az ablakon. Orosz katonák jöttek érte, beteghez akarták vinni Tetétlen felé az aranyosi csárdához.
Hidegben, sötétben bizony nem volt kellemes a kocsin. – Fázol? – kérdezte a katona és hátra dobott egy kézigránátot. Ettől melege lett apámnak. Ellátta a beteget, utána kocsin visszahozták.
Leesett a gyönyörű, helyenként méter magas hó.
Decemberben megkapta apám reggel öttől nyolcig a községi szánkót a betegek látogatására. Később én is vele mehettem. Varázslatos hajnalok voltak ezek. Fél ötkor keltünk, anyám felcsavarta a lámpát, öltöztünk. Meleg ruhánk nemigen volt, de az embereken segíteni kellett. A téli hajnal már a faluszéli házaknál talált bennünket. Kaba és Tetétlen között mindig is festőien szép az ég. Nyáron türkizkékes, de most a téli hajnalon új színpompával ajándékozott meg minket. A sötétkék lassan lilába hajlott. A hideg hold halvány színével búcsúzott az égen. Lassan felkelt az erőtlenül világító nap, kibukott a látóhatárra a korongja. Némán csodáltuk ezt a szépséget a fiatal kocsis is, én is. Meg- megálltunk a házak előtt, ahol vártak bennünket a betegek. Az én apám volt a leghatalmasabb ember messze vidéken, aki segíteni tudott az embereken. Van ennél szebb hatalom?
Az orosz parancsnokság tisztjei a sztarosztánál, Szilágyi Mihálynál reggeliztek, legtöbbször nagy tepsiből krumpli, sült szalonna illata áradt. Ide kellett visszavinni a szánkót reggel fél nyolcra.
Az első ember aki hazajött a falunkba és találkoztam vele, R. Ottó volt. Egy téli reggelen a szánkónk után baktatott. A lánya, felesége nincs többé, mondta. Füstté váltak egy koncentrációs táborban.
Másfél napig vesztegelt egy szerelvény az állomáson. A politikai tiszt feleségét behozták hozzánk, nehéz szülés ígérkezett. Apám segítette világra a kislányt, örömükben azt mondták apámnak: te professzor vagy! A tiszt letérdelt és keresztet vetett. Ölben vitte másnap a feleségét a tiszt a kocsihoz, akkor indultak tovább.
Az állomáson rekedt egy vagonokból álló szerelvény. Sót, csizmának való zsírosbőrt, perzsaszőnyeget találtak benne az emberek. Aki mert, hozott belőle. Anyám nagybátyja ebből csinált nekem később egy csizmát. Zokni, harisnya nem nagyon volt, néha mezítlábas csizmában jártam.
A tél multával szabadon járhattunk a faluban.
Az olajütőből olajat tudtunk beszerezni a főzéshez és melaszt.
Dr. Juhász Géza vendégeket küldött hozzánk Debrecenből.
Február 11-én Veres Péter, Dr. Erdei Ferenc és Majláth Jolán nálunk vacsorázott, Debrecenből jöttek, és egy magas rangú oroszt tiszt is velük. A földosztással kapcsolatos kérdésekről beszélgettek, hogy hány hold az az alsó határ, amiből egy gazdaság önállóan megél, és hány hold az, amit még meg lehet hagyni. 300 holdnak mondták az ideális nagyságot.
1945 Februárban szinte minden középiskolás hozzákezdett a tanuláshoz. A katolikus tanítóházaspárhoz, Thúróczi Péterékhez jártunk magántanulóként. Soha ilyen lelkesen nem tanultunk, egymást segítve. Végre félelem nélkül járhattunk az utcán. Mari barátnőmmel Vörösmarty Búcsú című versének ütemére lépkedve indultunk haza órák után:
Szép Etelka, kit szívembe
Nem múlólag vettelek be
Kit nem csalfa gondolattal
Nem sebes lángindulattal
Vesztemig kedveltelek,
Szép Etelka, halld utolszor,
Amit sóhajt e csekély sor;
Légy áldott, Isten veled!
Április 12-én hazaérkezett Margit nagynéném is. Mindenki várta haza a hozzátartozóit. Május 9-én sütött a nap, zoknim nem lévén mezítláb bújtam a zsíros-bőr csizmámba a nagy harangszó hallatán: vége a háborúnak!
Júniusban még az országból kifelé menő fogolyvonatok is haladtak át az állomáson.
1945. július 19-től tettünk magánvizsgát a hatodik gimnázium anyagából. 19- én csütörtökön magyar, latin, francia írásbeli volt, pénteken számtan (matematika) és német. Szombaton a szóbeli vizsgák voltak.

“Varázslatos hajnalok” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Magdolna!
    Én 1951-ben születtem. A végrehajtó miatt hat és fél hónapra 90 dkg-mal. Nehéz éveink voltak, mivel a szüleim nem léptek be a pártba és nem tagadták meg az Istent, ezért az édesapámat kitagadta az édesanyja. 7-en voltunk testvérek.Tudom mi az , hogy ha csak halvány remény dereng az ember szeme előtt. Karola.

  2. Köszönöm figyelmedet. Akkor már abban bíztunk, béke, nyugalom következik. De az 1950-es évek szinte nehezebbek voltak számomra, otthontalanul, lakás reménye nélkül. Magdolna

  3. Kedves Magdolna!
    Nagyon megható a megemlékezés. Én még nem éltem ebben az időben, de a férjem akkor 7 éves volt. Sok mindent mesélt a falunkban elszállásolt hagifoglyokról, a megszállásról. Később tollfosztások idején fiatalasszonyként én is fültanúja voltam a hadifogságban eltöltött kegyetlen évek emlékének. A szomorú az, hogy évtízedekig nem volt szabad róla beszélni. Köszönet azért, hogy megosztottad velünk.

Szólj hozzá!