Jártó Róza: A pacsirta dala áthallik a fellegeken

Anyánk még a II. világháború idején, – abban a rövid kis időszakban, amikor utoljára igazán a Nagy Magyar föld része volt Erdély – keveredett az Alföldre. Nem meggondolatlanul, nem forrófejjel, de szökve, mert hajtotta a szerelmes szíve apám mellé, akinek mennie kellett Szatmárnémetiből. Épp csak egy érettségi és az azzal járó tanítói képesítéssel a tarsolyában indult el abba a másik világba ahol rá az asszonysors és egy más világ várta, az apai áldást is nélkülöző, más világba.

Nehéz volt az út és göröngyös, mire megpihenhettek apámmal egy kis csendőr helyőrségben, épp csak annyi időre, míg bátyám megszületik és az a csendőr és annak felesége meg nem kereszteli a kisdedet. Harmadik évre már Püspökladányban próbálták túlélni a házatlanságot, a sötét napokat mikor a gólya ismét arra járva fiatalabb bátyám helyezte ifjú anyám ölébe. Abban az időben olyan öt évvel a nagy világégés után igencsak nagy lehetett a gólyajárás, mert engem is ott hagyott, és utánam, gyorsvonati gyorsasággal még négy testvéremet.

Szép gyermekkorom volt, mert szépek voltak a szüleim és szeretet és nyugalom vett körbe. Négyhelyiséges lakásunkban nem sok bútor volt, de lakó az kilenc. Pont a lakás előtt volt egy csap és a lakás mellett a barackfa alatt egy kemence. A budi az egy kicsit hátrébb volt, az ajtaja pont ránézett a padlásfeljáróra.

Mint a fecskék úgy ültünk késő estig ezen a feljárón, anyánk meg ült a kis összecsukható széken és mesélt nekünk csodásabbnál, csodásabb történeteket. Gyönyörű világos szemének fénye átsütött az éjszaka sötétjén olyan átéléssel tudta elmondani a történeteit. Mi meg heten, olykor nyolcan, ha apánk épp otthon volt, szájtátva hallgattuk anyánk selymes hangját.

Mikor már a gyermekhad aprajának a pillája kezdett lecsukódni még elővett anyánk a köténye zsebéből egy-egy pogácsát, töltött a bádog kanna fedelébe egy- egy kortynyi vizet és elvonultunk aludni a vackunkba. A három nagyobb lányka, köztük én a legnagyobb az egyik ágyban, a két fiú a másikba, a bátyánk a földön, míg a legkisebb a bölcsőjében aludt el. Anyánk a konyhában aludt apuval, ha az épp nem volt szolgálatban.

A hajnali nap első sugarával ébredt anyánk és készítette a köménymagleves reggelit nekünk, a családjának, mindig mosolyogva, nevetve nem egyszer énekelve. Olyan hangja volt anyánknak, mint a pacsirtának mikor a tavaszi esőt köszöni meg az égnek.

De néha elhallgatott a pacsirta. Csak ült a sarokban anyánk, azon az összecsukható kisszéken és a semmibe révedt a szeme. Olyankor megállt az élet a családban. Még a kisded húgunk se követelte a cicit, és mi se vittük a szalagot, hogy fonja bele a hajunkba a mama. Nem követeltük korgó gyomorral azt a lefekvés előtti egy szem pogácsát és a padláslépcsőt se foglaltuk el, hogy kiköveteljük az esti mesénket. A lavórba vizet hoztunk és szépen sorba megmostuk a lábunkat, a kicsiknek egy-egy falat cukroskenyeret adtunk a szájába, a sörösüveget megtöltöttük vízzel, ráhúztuk a cumit és megitattuk a gyermekeket és lefektettük őket is. Aztán mi is az ágyba bújtunk és elaludtunk remélve, hogy reggelre megint megszólal a pacsirta… .

Anyánk meg csak ült a sötét konyhában ölbe ejtett kézzel és a gondolatai messze szálltak. Talán Erdélyországba, talán édesanyja ölelő karjaiba, talán egy más világba ahol a herceggyermekei mesés ruhában, kicsiny paripájukon száguldanak a Máramarosi havasok alján. Anyám álmát én nem álmodhattam, de a magamét igen.

Már felnőtt fejjel is arról álmodtam, hogy egy nagy-nagy házban élhetek, ahol mindőnknek külön ágya van és selyem ágyneműje, és az ágy előtt a kispapucs, és a mosolygós tündér anyánknak semmi gondja csak az, hogy meséljen nekünk, miközben a ropogósra vasalt köténye zsebéből csak osztogatja a finom pogácsákat, a bádogkanna fedeléből, meg a friss forrásvizet.

Sok-sok év múlva már felnőtt fejjel értettem meg milyen érzés birkózni az élettel egyedül, hogy mit is jelent anyának lenni és sok-sok mindent. Arra is gondoltam, hogy vajon én
tehettem-e volna mást, mint igyekeztem felnőni és szinte gyermekfejjel férjhez menve, gyermekeket világra hozni? Nálam a sors döntött és nem engedte a sűrű gyermekáldást. Pont tízévente járt felém a gólya és ajándékozott meg egy-egy meseszép gyermekkel. Közben persze dolgoztam, így az én gyermekeimnek a selyemtakaró ugyan úgy hozzátartozott az életéhez, mint a mindennapi kakaó és frissen sütött tejeskalács.

Mégis mikor a hajnali köd felszáll a kertek alól, álmomban haza megyek anyámhoz és az ágyára selyem takarót terítek. Az ágya elé a szép piros rózsával szőtt szőnyeget teszem, amit annyiszor megcsodált a szomszédnál, és a piros, bojtos, szegedi-papucsot se elfelejtve várom, hogy anyám megszólaljon és újra csillogó szemmel készítse a köménymagleves reggelinket, miközben betölti a kis lakásunk szobáit a lelkéből feltörő pacsirta hangja.

Ebből az álmomból nehezen ébredek, mégis hiszem, hogy ott jártam gyermekkorom helyszínén és fejem anyám ölében hajtva hallgattam, ahogy a pacsirta dala áttör a fellegek sűrűjén és betölti a gyermeki lelkemet.
Jártó Róza 2016 ősz