Nagyapám emlékei közt éltem sokáig

Összes megtekintés: 115 

Egy baranya megyei faluban éltem hatod magammal a családommal. Mára már csak ketten maradtunk édesanyámmal a régi, felújított családi házunkban, Hosszúhetényben, ahol körülölel a Zengő, s a Hármas hegyek. Egy költözésnél véletlenül elveszhetnek a családi fotók, vagy bármi, ami fontos volt nekem. Egy idö után megkopnak az emlékek, vagy teljesen elfelejtődnek, ezért számvetést írok az emlékezetes dolgokról.
Régen, mikor még apai nagyapám fiatal volt, a főutcán csak két ház állt: a szomszédé, s papáé, aminek nagy udvara volt. A piros tetejű háromszobás kis ház nem közvetlenül a kerítésnél állt, hanem jóval beljebb. Papa imádta a rózsákat, s a ház sarkánál gyönyörű rózsalugas illatozott. A fenyők között, az utca felől is volt neki egy kisebb rózsakertje, amit gyakran csodálhattak a járókelők. Ormándról erre jártak bevásárolni, s a nagyapámat, Csomor bácsit, mindenki ismerte. Kedves, barátságos ember volt, órákig el tudott beszélgetni vele mindenki. Örökzöld fenyőit földlabdával együtt, az erdőből hozta haza, itthon pedig elültette, s gondosan nevelgette őket. Erdész létére nem szerette kivágni a fenyőfát, karácsonyra ezért gyermekeinek napraforgószárba lyukakat fúrt, s abba pedig fenyőágakat tűzdelt. E fa jelképezte a család fenyőfáját.
Nagyapám keze munkáját dicsérte a zöld galambdúc, amely szerintem egy szimbóluma volt hátsó udvarunknak. Idővel aztán apám lerombolta, mikor tégla disznóólat épített.
Októberben, mikor leszedték a kukoricát, s hazaszállították, száraz helyre, a góréba rakták. Fekete fonott kosárban hordtuk be a jó meleg konyhába morzsolni. Nagyon szerettem ezt a munkát, a kézi morzsolót, amelyet a kézfejre tettünk, avval kevésbé tudtam morzsolni. Én csak a kezemmel morzsoltam és örültem hogy segíthetek. Morzsolás végén összesöpörtük a vödörből kipattogó kukoricaszemeket, s a többi közé dobtuk, a csutát pedig begyújtásra használtuk a kályhában. A lemorzsolt kukoricát kivittük a darálóba, s másnap, vagy amikor fogyóban volt a kukorica, ledaráltunk egy-két zsákkal. Ebben a helyiségben zajlottak a disznóvágások is, a katlan adta a meleget.
Eddig nagyapám emlékei közt éltem, valamelyest olyan volt, mintha itt lenne velem. Valahányszor megfogok egy fenyőfája törzsét, arra gondolok, hogy ő nevelte ezeket a fákat, és biztosan rám is gondolt, hogy majd egyszer gyönyörködöm a fenyőiben. Sejthette, hogy nem sokáig élhet, hátra hagyta fáit, hogy hűsöt adjon nekünk. De nemsokára el kell hagynunk otthonunk. Tudom, nagyon nehéz lesz, de talán anyuval együtt könnyebb lesz elmenni. Emlékeimet örökké őrzöm, amíg az eszemet tudom.
2018. November 20.

“Nagyapám emlékei közt éltem sokáig” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!