Rozsdás és Varacskos

Valamikor réges-régen, mikor még ember sem élt a földön, történt ez a mese. A sűrű erdő közepén élt egymagában a róka. Bizony nagyon egyedül volt, unalmasan teltek napjai. Reggeltől estig, az erdőt járta magányosan, még nem egy napon, megpillantott egy ici-pici lényt a bokorban, aki nagyon visított. Rozdás, – így hívták a rókát – nagyon meglepődött. Azt tudta, hogy valami visít és mozog, de félt közelebb menni hozzá. Összeszedte minden bátorságát, s odament a bokorhoz. Szemei felcsillantak a kismalac láttán. A róka felvette a kismalacot, aki éppen nem volt mondható rózsaszínnek, hanem inkább koszosnak. Haza indult vele, útközben elnevezte Varacskosnak a kismalacot.
Miután hazaértek megfürdette, és álomba ringatta. Teltek múltak a napok, és a hetek, Varacskos egyre nagyobb lett, és Rozsdás körül vidáman rohangált. Rozsdás örömmel nézte a kismalacot, aki napról -napra erősebb lett.
Egy napon így szólt a kismalac: “Tudod Rozsdás, olyan egyedül vagyok, még egy barátom sincs ebben a sűrű erdőben.” “Ugyan már, ne légy ilyen csacsi.” -mondta a róka, “hiszen egész nap az erdőt járod, az éneklő madarak is ott vannak.” “Jaj, de nem lehet velük játszani!” – mondta bánatosan a kismalac. “Ne nyavalyogj annyit!” – mordult rá Rozsdás, “menj áfonyát szedni, hogy holnap tortát süthessek.” Varacskos ment, mendegélt, de áfonyát nem volt kedve szedni. Így hát leheveredett egy fa tövéhez, és mély álomba szenderült. Igen furcsát álmodott a mi kis hősűnk. Figyeljetek csak!
Egyszercsak Füzi, a veréb, csacsogni kezdett neki, egy csoda kútról, amely a közelben van. “De nem mehetek oda, mert Rozsda mama mérges lesz, ha nem szedek neki áfonyát.” “Oh, mi majd megszedjük” – mondta Füzi.
Varacskos tétovázott egy kicsit, de beugrott a kútba, s amit ott látott, a szája is tátva maradt. Kisvasút körhinta, és sok más is volt, a kismalac csodálkozott. “Beszállás!” – kiáltott a kalauz. Varacskos sietett, hogy le ne maradjon. Egy kislány a malachoz mellé ült, akivel sokat nevettek, a vasút dimbeken – dombokon haladt, közben nagyokat sikongattak. Az idő gyorsan elszaladt, mennie kéne haza, elköszönt a barátaitól és sietett haza. Füzi a kosár áfonyát nyújtotta neki, miközben azt mondta: “Siess haza!” Rozsdás már várta: “Biztosan elfáradhattál, mert sokat szedtél, ebből két tortát is csinálhatok.” Vacsora közben elmondta, mit csinált és hol járt. “Tudod mama, van egy barátom, akit a kisvasúton ismertem meg. Pötinek hívják az aranyos kislányt.” Rozsdás hitetlenkedve hallgatta végig kismalacát. A róka nagyon sajnálta a kismalacot. “Azt hiszem, nagyon magányos az én kismalacom, ezért talál ki ilyen meséket. Én már öreg vagyok, de csodakútról még sohasem hallottam.”
Másnap kora reggel már asztalon volt a finom torta. Varacskos vidáman kelt fel, s üdvözölte mamáját. Rozsdás egy nagy szelet tortát adott neki, és azt mondta, ma elmegyünk ahhoz a csodakúthoz. Varacskos örömében nagyot ugrott, talán el is esett volna, ha Rozsdás el nem kapja. Útravalót csomagoltak és elindultak. Találkoztak Füzivel is. Rozsdás megköszönte neki a segítséget, és titkon érdeklődött a híres kút felől. A veréb ugyanazt mondta neki, mint a kismalac. A kúthoz értek, a róka még vacillált, hogy ugorjon-e vagy ne, végül beugrott. A malac odaszólt Pötinek: “Szia, ő itt a mamám.” “Gyere, menjünk a körhintához!” – kérte Pöti, és elszaladtak. Eközben a róka csak ide–oda bámult. Valaki megszólította, hát az éjjeli bagoly volt az. “Bagoly Barátom, hát te hogy kerülsz ide?” – kérdezte a róka. “Tudod, egy kicsit bámészkodok, mivel még úgy sincs itt az este.” Közben a két gyermek mindent kipróbált. Este lett, mire hazaértek. A bagoly is őrködni kezdett.
Ha a kismalac is tovább álmodott volna, az én mesém is tovább tartott volna.
1999. március 19.
vége

“Rozsdás és Varacskos” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!