Még mindig kitaszítottan állok az elhagyatott, lassan folyó vízáradatban. Forgok. De egymagamban. Mindenki máshova forog, fordul. Váltják a színüket, akár a pillangók tengere, mikor felrepülnek a pihenőhelyükről. De ezek nem pillangók. Szörnyek. Megesznek tekintetükkel, szavuk éles késként fúródik szívem legmélyebb mélységeibe, hol nem látják, de tudják mit tesznek, hisz mindenki tudja.
Csak vártam. Egyszer talán én is pillangó leszek, szépen szálló, színes, tarka – barka. Nem állíthatna meg senki és semmi, csak szállnék, amíg a szem ellát, amíg csak lehet. A Hold rámköszönne, s szépen mosolyogna, örülne, hogy lát.
A Nap a fényével altatna, betakarna melegével, s színeivel álmodnék.
Akkor talán megérteném, miért színesek a többiek? Megérteném mert színes lennék én is. De belül szürke, mint az éjjeli holló a holdfénynél. Szürke lennék. De nem akarnám! Üvöltenék! SEGÍTSETEK! MENTSETEK MEG!…
De nem. Kik egyik pillanatban velem örülnek, a másik pillanatban otthagynak. Egyedül.
És szürke maradnék. Örökkön örökké? Nappal fáznék, a Hold vicsorogna rám, takaróm nem lenne, örömöm eltűnne. S lásd:
Nappal fázom, a Hold vicsorog rám. Takaróm nincsen. Örömöm eltűnt.
Kedves Melinda,
megkönnyebbülést sajna nem találtam azóta sem, hiába írtam ki (így talán csak rosszabb lett, mert vissza is tudom olvasni). Mindenesetre remélem találtál benne olvasnivalót és tartalmat.Köszi, hogy elolvastál.
Üdv,
Peti
Mondhatnám, hogy nem így van, de sajnos ez a színtiszta igazság. De néha a szerencse forgandó, bár ez sovány vigasz tudom. Bízom benne, hogy megkönnyebbülsz ha kiírod magadból fájdalmadat.
Üdv. Melinda