Makáma

Makáma (Rímes próza)

Szeretnék makámát írni, de nem tudok, tollam csak bukdácsol a sima papíron.
Nem lehet hegyet mászni lábatlanul, sem repülni, szárnyatlanul. Pedig téma van rengeteg,
több, mint erdő, mi hajdan volt rengeteg. A világ bajoktól nyüszít de lassan ébred az emberiség.
Mi fontos lenne számára, no nem az erdők vágása, hanem a meglévők mellé az űjak áldása.
Közösségben élnek, egymást segítve, míg az ember pusztul, másra vírust hintve. Tudom,
hogy soraim nem épp tréfásak, ám a világ ilyen, ostorozni kell példásan.Az oktalan növény
tudja, hogy neki mi a jó, te ki ésszel vagy megáldva, botor futással rohansz a halálba. Sokszor
emeltem szavam, a butaság okán, de fel nem juthatott, mert előbbi ráhajolt, nem futott át az agyán.
Féltőn nézek a világra, hol tüzet okád vulkánok kalderája. Nő a meleg, olvad a sarki jég, mégis
mire vársz még emberiség? Néhány józan tudós-ritka állatfajta-hallatja szavát a baj idején, no meg
pár író, költő, szédült értelmiség. Halkan csatlakozom a hívó dallamra, pedig rajtam könnyen
kifog az epigramma. Fel kell ébreszteni a döntéshozók álmát, nyissák meg kincstáruk tárházát.
Szüntessék meg az ipari szennyezést, ne emeljék piedesztálra az öncélú haszonszerzést. Fordítsák
az energiát ne hatalmi harcra, hanem a klímaváltás okozta bajra!
Nem tudom mit szólna kis írásomhoz a műfaj tudora, Badí az-Zamán al-Hamadán,
gondolom nem lennék ékes rózsabokor, ősi sírhantján. Megpróbáltam téblábolni nyomdokán,
hogy gyöngyöző gondolatot ébresszek az emberek homlokán. Mert a helyzet súlyos és nem
tréfadolog. Hiába jellemző a műfajra a könnyed, hajlékony szójátékok sora, humorost írni erről már más műfaj, az szatíra!