Férjemmel feküdtünk egymás mellett az ágyban.
Valamit mondtam neki, hogy meg fogom tenni.
Akkor tisztán értettem.
Mostanra elfelejtettem.
Megkért, hogy ne csináljam.
Azért megcsókoltam.
Talán a kezét.
Egy apró lyukú rostély volt rajta, fém, olyan, mint a tésztaszűrő.
Hosszan csücsörítve, elgondolkozva csókoltam meg.
Ezután utaztam egy buszon.
Nem tudom, az emberek miért gondolták úgy, hogy én vagyok
a kalauz vagy jegyellenőr.
Talán, mert legelőször elfogadtam ezt a szerepet.
Azt hittem gyorsan végzek úgyis.
De azután, – amikor ültem többen odajöttek és felmutatták a bérleteiket meg a jegyeiket -, jöttem rá, hogy szólni kéne, ez nem az én szerepem, de ekkorra már leszálltunk.
Elindultam amerre a tömeg.
Egy nagy, álló kamion mellett haladtam el. A jobb kezemben egy nagy vízzel teli kancsót tartottam felemelve, vigyázva, hogy a víz ki ne löttyenjen.
A hüvelykujjam majdnem beleért a vízbe, de csak majdnem, mert vigyázva tartottam.
Arra ébredtem húzza a görcs a lábam.
Ébren, 2016. November 26.
Drága Icum!
Nagyon kedves Tőled, hogy elolvastad.
Elvileg, mi lennénk álmaink legnagyobb tudója.
Van erről egy nagyon jó vicc is.
– Miért üldözöl engem? – fordul szembe álmában, minden bátorságát összeszedve, hogy megkérdezze a sötét alakot, az ismétlődő rémálmoktól szenvedő nő.
– Honnan tudjam? Hisz te álmodsz engem!
Szerintem, ez az életre is kiterjeszthető. Mert mi vagyunk álmaink álmodói és életünk élői.
Nagyon sok szeretettel:
Ildikó(l)(l)(l)
Drága Ildim!
Már tegnap olvastalak, s nagyon elgondolkodtattál.:o
Milyen furcsák, érthetetlenek és olykor megmagyarázhatatlanok az álmaink.
Valaki megfejthetné egyszer….
Érdekes írás, nagyon tetszett.
Ölellek: Icu(f)