IRÁNY AZ ARANY KÖZÉPÚT FELÉ

Összes megtekintés: 294 

Könyvemben már említettem, hogy az arany középút (AUREA MEDIOCRITAS) kifejezés a nagy latin költőtől, Qintus Horatius Flaccustól származik.
Aurum,- i=arany
Mediocritas,-atis= középszer- út.
Az alábbiakban ismertetem Horatius, Az arany középszer című költeményét:

Rectius vives, Licini, neque altum
Semper urgendo, neque, dum procellas
Cautus horrescis, nimium premendo
litus iniquam.

Auream quiquis mediocritatem
Diligit, tutus caret obsoleti
Sordibus tecti, caret invidenda
Sobrius aula.

Saepius ventis agitatur ingens
Pinus, et celsae graviore casu
decidunt turres, feriuntque summos
fulgura montes.

Sperat infestis, metuit secundis
alteram sortem bene praeparatum
pectus: informes hiemes reducit
Iupitter, idem

Summovet. Non, si male nunc, et, olim
sic erit:qundam cithara tacentem
suscitat Musam neque semper arcum
tendit Apollo.

Rebus angustis animosus atque
fortis appare: sapienter idem
contrahes vento nimium secundo
turgida vela.
(Horatius: carmen II.10.)

E jelentős Horatius költemény így hangzik magyarul, SZABÓ LŐRINC
fordításában:

Jobban jársz, Licinusom, ha nem törsz
Folyton a nyílt tengerek ostromába
S gyors szelektől tartva nem óvakodsz a
Parti hegyekhez.
Akinek szívében arany közép tart
Súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant
putri szennye, nem nyomorítja bántó
udvari pompa.
Égverő fenyvek sudarát sűrűbben
Rázza förgeteg, recsegőbb robajjal
Dől a nagy torony s hegyek legormát
Sújtja a villám.
Jót remél a vészben, a jóban ismét
Fordulattól tart az előrelátó
Szív. Ahogyan meghozza a tél haragját
Juppiter, ép úgy
Űzi is. Nem lesz, ami rossz ma, nem lesz
folyton az. Ha hallgat a Múzsa, olykor
lanttal ébreszti, s nyilait nem ontja
mindig Apollo.
Álld helyed, bátran, ha szorít a sors, és
Légy szilárd; viszont, okosan, magad vond
össze, hogyha kedvez a szél túlontúl
büszke vitorlád.

Szabó Lőrinc, koszorús költőnk e Horatius fordítása maga egy mestermű, egy önálló versnek is fölfogható!
Ritoók Zsigmond tanulmányában így elemzi Az arany középszer című költeményt:
„ A külvilág azonban szüntelen hullámzik ( az emberélet archilochosi ritmusát Horatius a képekkel fejezi ki), és az embernek a középszert ebben az örökké változó világban kell megtalálnia. Hogy a „közép” gondolata Horatiusnál a peripatosból ered, közismert. Nem árt azonban Aristotelés szövegét egy kicsit közelebbről is szemügyre venni:
A túlzást és a hiányosságot minden ember kerüli, ellenben a „közép”-et keresni, s mindig ezt választja; de persze nem éppen a kérdéses dolognak pontosan vett közepét, hanem a maga szempontjából értelmezett közepét…
Megijedni, nekibátorodni, megkívánni, megharagudni, megszánni – általában örülni és bánkódni lehetséges a kellő mértéknél jobban is, kevésbé is, csakhogy persze mind a kettő helytelen; ha ellenben mindezt akkor tesszük, amikor, ami miatt, akikkel szemben, ami célból, s ahogyan kell, ez jelenti a „KÖZÉP”-et, azaz a leghelyesebb magatartást ,s éppen ebben áll az erény.
Az erény bizonyos értelemben középhatár, amennyiben ti. a „közép”-et igyekszik eltalálni…
Az erény tehát olyan magatartás, mely választáson alapul, s mely annak a magunkhoz mért középhatárnak a megtartásában nyilvánul, melyet gondolkodással állapítunk meg, úgy ahogy ezt az okos ember szokta megállapítani.
A közép tehát Aristotelés szerint az embernek a környező világhoz való viszonyától függ, s ha így vizsgáljuk, a közép is valami változó.
Ez az éppen, amiről Horatiusnál szó van. Ahhoz, hogy az ember a közepet, az arany középszert (az arany középutat. A szerk.) megtalálja, megfontolás alapján józanul (sobrius), nem érzelmi alapon, választania kell (diligit), minden helyzetben másképp. Hol ilyennek, hol olyannak kell mutatkoznia, s mégis mindig ugyanannak, mint ahogy Iupitter (Jupiter) is hozza és viszi a telet, de mindig ugyanaz, s ahogy Apollo is ugyanaz, akár lantot penget, akár íjat feszít.
Az elv változatlan, helyesen élni csak úgy lehet, hogy az ember a mediocritast választja, mint azt a statikus első versszakok leszögezik, az egyáltalán nem változatlan világban azonban mindig másképp, mindig változóan kell azt alkalmazni.

Ez vajon a megalkuvást, a meghunyászkodást jelenti? Nem forradalmi magatartást, ez bizonyos, bár Talán Horatius helyzete sem volt forradalmi. De jelenti a személyes, belső szabadság követelését, a belső szabadságét, akkor is, ha a külsőn változtatni az egyénnek nem áll módjában. Jelenti a mértéktartó visszahúzódást, egy bizonyos pontig, de semmi áron nem tovább, még ha rászakad is valakire a világ.
Jelenti azt a magatartást, hogy az ember a körülményeket tekintetbe véve, azoktól magát mindig függetleníti. Ez nem valami elvtelen ide-oda lavírogtatást jelent, hanem éppen a recte vivere-t: egyenesen élni (képletes) helyi és erkölcsi értelemben, a boldogság értelmében.
Horatius is tudta, amit Epikuros mondott, hogy „nem lehet kellemesen élni anélkül, hogy megfontoltan, becsületesen és igazságosan élnénk, sem megfontolással, becsülettel és igazságossággal élni, anélkül, hogy kellemesen élnénk.
Ez volt Horatius filozófiája, ezt akarta életében megvalósítani, s talán ezért helyezte az ÓDÁK középső könyvének közepére.”

( RITOÓK ZSIGMOND: Horatius és az arany középszer 87-89. oldal. ELTE, Latin Tanszék, Budapest)

Klasszikusan tehát így értelmezhető a nagy római költő, Quintus Horatius Flaccus arany középút /AUREA MEDIOCRITAS) elmélete.
Magam is teljesen azonosulni tudok ezzel a tanulmánnyal, amelyet olvasóim figyelmébe ajánlom! ( A kiváló értekezés részletes ismertetésére terjedelmi okokból sajnos nincs lehetőségem, A szerző.)

Szólj hozzá!