Hűség mindhalálig

Lassított a vonat. Abbahagytam az olvasást és kinéztem az ablakon. Ismerős állomás. Eszembe jutott, hogy egy évvel ezelőtt, gyakran hetente kétszer utaztam erre, és két héten keresztül, minden alkalommal, amikor kinéztem az ablakon egy drótszőrű foxit láttam ácsorogni egyedül a peronon. Olyan közel volt, hogy mindig attól féltem, hogy a vonat alá esik. Olyan volt mintha várt volna valakire. Egyszer meg is említettem egy felszállónak, hogy mindig itt látom ezt a kutyát. Mintha várna valakit. – Igaza van. A gazdája egy öreg néni.
Itt lakik nem messze az állomástól. A múlt héten vitte el a mentő. Ez a szerencsétlen, azóta mindig kijön az állomásra. – És ki ad neki enni? Kérdeztem? – Nem fogad el senkitől semmit!
Elhatároztam, hogy a következő alkalommal, ha jövök visszafelé, leszállok a vonatról és megpróbálom, hátha tőlem elfogad egy kis ennivalót. Majd a következő vonattal tovább megyek. Nagyon sajnáltam szegényt. De mikor a következő alkalommal erre jöttem, már nem volt ott a kutyus. Ennek már egy éve. Vajon mi történt vele?
Hiába akartam olvasni tovább, nem ment ki a fejemből az a szomorú tekintete.
Mintha csak most láttam volna. Ahogy ezen, töprengtem, egy idősebb hölgy jött be a kocsiba és leült a szemközti ülésre. Kedvesen megkérdezte – a Déliig utazik? Ránéztem és igennel válaszoltam. – Én is mondta. Hirtelen eszembe jutott, hogy ha itt lakik, biztosan tud valamit arról a kutyáról? Meg is kérdeztem. – Itt tetszik lakni? – Igen. Miért tetszik kérdezni?
– Mert, egy évvel ezelőtt, elég gyakran utaztam erre, és mindig itt láttam egy kutyust ácsorogni az állomáson. Mintha várt volna valakit? – Jaj, a Buksit tetszik mondani? Arról egész legendák szólnak. Van, aki azt mondja, hogy minden vonathoz kijött. Nem messze laktak az állomástól. Volt, aki azt mondta, hogy jobban ismeri a menetrendet, mint bárki más. Egy biztos, hogy akik reggel indultak munkába, azok már itt találták. És mikor visszafelé jöttek akkor is itt volt. Mintha el sem ment volna. Szomorú volt, mert a gazdáját, egy öreg nénit, elvitte a mentő. Nem volt neki senkije csak ez a szerencsétlen kis kutyája. Hiába kérte az orvost, hogy engedje haza, mert a kis kutyájának, nincs aki, enni adjon. Az orvos nem engedte haza. Tudja a szívével volt baj! A néni ahelyett, hogy javult volna, egyre rosszabbul lett. Hiába kérte az orvost, az nem engedte haza. A nénike a kórházban szomorkodott, a kutyus meg otthon.
Aztán egy reggel, a munkások holtan találták Buksit az állomáson. Később tudtuk meg, hogy a nénike is akkor halt meg, amikor a Buksi. Őt is reggel találták meg holtan az ágyában. Mintha csak megbeszélték volna! Egyik sem akart élni a másik nélkül.
Buksi a szeretetével, mely elkísérte szeretett gazdáját a sírig, a hűség példaképe lett.
Azt hiszem, aki itt lakik az még él, nem felejti el! A legendája pedig, örökké élni fog.
A SZERETETRŐL és a SÍRIG tartó HŰSÉGRŐL

Szabó Julianna (Szalianna)