A széttépett étesítés

Összes megtekintés: 312 

A frontról hazatérő János hajnalban bezörgetett Bogárék ablakán. Megviselt katonaruhában volt. Látszott, hogy hosszú út van mögötte.
– Itt lakik még ma is, Bogárné, a szép Kató?
Az asszony kinézett az ablakon és sietve kinyitotta az ajtaját.
– Igen itt! Gyere csak beljebb János. Mond mi hírt hoztál?
– Vége a fogságnak. Jönnek haza a katonák.
– Gyünnek? Hát igaz?
– Csak nem én vagyok az első, aki hazaért?
– Másról nem tudok. Gyere beljebb, pihenjél meg, addig főzök egy teát. Mesélj, láttad a Pistát?
– Láttam. A táborban, mielőtt elindultunk.
– Egészséges, megsebesült? Mit tudsz róla?
– Be volt kötve a lába.
– Beszéltél vele?
– Nem, csak láttam a hazatérők közt, amikor felsorakoztunk.
– Az jó, akkor bármikor ő is megérkezhet. Hála a Jóistennek, meghallgatta az imámat!
– Tudod Kató, bennünk is az imádság tartotta a lelket. Amit pedig a fogság alatt átéltünk, az elkísér bennünket a sírig.
– Ne gondolj rá János, fő, hogy hazaérkeztél.
– Én igen, de ki tudja, hányan soha sem térhetnek haza.
– Aki elindult az csak haza is ér? Vagy nem?
– Bízzál benne, Kató.
János lassan kortyolta el a teát, közben nézte Katót. Megváltozott az asszony arca. Eltűnt róla a szomorúság, reménysugár villant meg a szemében.
– Köszönöm a teát. Indulok. Hosszú út vár még rám.
– Vigyázz magadra János! Ha eddig veled volt a Jóisten, talán már nem fog elhagyni, míg meglátod a családodat.
– Remélem. Kató tudod, hogy az Úr útjai kiszámíthatatlanok?
– Igen tudom János. Az Isten áldjon.
– Isten áldjon téged is.
Az asszony figyelte a hegyoldalban távolodó Jánost. Könnye, végig folyt az arcán. – Jön haza az én Pistám is – hálálkodott. Felsikálta a konyhát, takarított, hogy minden ragyogjon. Mire elérkezett az este és feljöttek a csillagok, tele volt vágyakozással. Bármikor megérkezhet a Pista is. Alig jött álom a szemére, végig gondolta a hátuk mögött hagyott éveket. Hányszor riadt fel az álmából, amikor Pistát látta felravatalozva. Ilyenkor napközben figyelte a postást. Meg sem várta, hogy hozzájuk érjen, szaladt elé és kétségbeesve kérdezte.
– Kaptam levelet?
– Nem. Kató maga nem.
– Hála a Jóistennek, akkor csak rosszat álmodtam, mert Pistát láttam holtan.
– Szegény Kató, szerencsére csak álom volt az egész – vigasztalta a postás.
– Tudja, azt hiszem, a halálhírére megőrülnék.
Alig aludt valamit, korán kelt, és várta, hogy feltűnjön a postás.

Lassan telt az idő, a déli haragszónak is vége volt, amikor a meglátta az úton. A postás lassan közelítette meg Katóék házát.

– Csak háromháznyira van – sóhajtott Bogárné.
A postás belenyúl a tarisznyájába. Kereste az újságot, és a levelezőlapot. Megállt. – Végre Bogárné is hírt kap az uráról. Maga sem tudja miért, olvasni kezdte. Hivatalos értesítés volt, pecséttel. „Értesítsük, hogy Bogár István, a fogolytáborból hazatérőben, elhunyt. Temetése megtörtént.”…

– Istenem!- sóhajtott fel a postás. Lehet, hogy megzavarodik Kató a hírre? Végtelen fájdalmat érzett az asszony iránt a lelkében. Nem ezt nem engedhetem! Meg kell hagynom számára a reményt! – kiáltott fel magában. Legszívesebben visszafordult volna, de Bogárné már szalad feléje. A levelezőlapot, amit hozott, hogy a fiatalasszony meg ne lássa, óvatosan visszacsúsztatta a tarisznyájába. Megpróbált uralkodni a vonásain.
– Jöjjön csak Vince bácsi, jöjjön! Levelet várok. Haza jön az uram, tegnap hajnalban volt itt a barátja János. Látta Pistát is a hazatérők közt. Azt mondta be volt kötve a lába, de hazafelé tartott!
– Szóval hazafelé tart? Hosszú és nehéz évek vannak mögöttük – jegyezte meg a postás.
– Most egy a fontos, hogy hazajön. Alig várom azt a napot, amikor Pista újra átlépi a kiskert ajtaját.
– Tudja Bogárné boldogok, akik hazaérnek, és boldogok, akik várják a hazatérőt.
– Igaza van. Meghallgatta az Úr az imámat.
– Az Úr mindig meghallgatja az imánkat. Néha mégis másként történik minden, mint ahogy mi szeretnék.
– Néha igen. De az Úr akkor is mellettünk van.
– Igen és olyankor abban reménykedünk, hogy minden jóra fog fordulni.
– Tudja Vince bácsi, mindig a remény hal meg legutoljára.
– Igen a remény. Isten áldja magát Bogárné.
– Magát is.
Bogárné megsimogatta a mellé telepedő puli fejét.

– Talán holnap hírt kapok Pistáról. Igaza van a Vince bácsinak, boldogok, akiket várnak és a reménykedők, akik hazavárják a szeretteiket. Mi is reménykedjünk, hogy hazatér a gazdád.
A postás elindult a hegy felé. Egyre nehezebb lett a szíve. Sajnálta Katót. Régen nem látta ilyen boldognak. Nem akarta elrontani az örömét. Nem volt hozzá ereje, hogy megfossza Katót a reménytől. Távol a háztól előveszette a levelezőlapot, még egyszer alaposan megnézte. – Talán csak tévedés az egész. Haza fog érni Kató ura is. Ha meg nem, akkor, megbocsájtja nekem a Jóisten, amit most teszek – szögezte le magában. Hallotta Kató hangját. – A remény hal meg legutolján. Remegő kézzel apró darabokra tépte az értesítést. Szétnyitotta a tenyerét, szétfújta. A papírok, libbenve, táncolva szóródnak szét a levegőben.

“A széttépett étesítés” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Rita!
    Kislányként mesélték el a történetet. Az én édesapám is postás volt, de jóval később.Volt olyan, akinek a halál hírét hozták a frontról. Mikor az asszony
    teljes nyugalommal újra férjhezment, több év múlva a fogságból hazakerült a férje. Abból tragédia lett.
    Köszönöm a hozzászólásodat. Szeretettel: Karola.

  2. Szomorú, szép írás volt. Bizony nehéz megmondani, vagy akár csak hírt is adni arról, hogy valaki elhúnyt. Jobb boldognak látni valakit, mint kétségbe esettnek.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!