Van, akinek sikerül és van,akinek nem

Hajnalodik lassan.A madarak már csicseregnek,hamarosan múlik a sötétség.A hűvös tavaszi reggel langyos nappalt tartogat végre.

Van még idő,aludni-pihenni kéne, gyötrelmes álmok nélkül,gondtalanul.Vagy csak hallgatni a lassan ébredő város zajait:az autók halk-monoton hangját,egy-két halk beszédfoszlányt,ahogy indulnak a korán munkába igyekvő emberek.

Lustán, ráérősen megvárni a fényt, a napsütést.Maradni kicsit a takaró alatt,nem gondolni,nem gondolkodni.

Így aztán felkelek.Minek is tölteném feleslegesen az időt ágyban?!Szánt az agyam, ébren is fekve is,álomban is álmatlanul is.

Eszembe jut a férfi akivel tegnap beszélgettem kint a parkban.Egy kislánnyal sétálgatott akár csak én.Ez idáig egyszer sem láttam őket arra,pedig sokat járunk oda.

Valahogy nem lelkesít a játszótéri eszmecsere:melyik gyerek mit eszik,mikor beszél,mennyi lépést tett már meg.Nekem ez már nem újdonság,de persze másnak attól még lehet élmény.

Leültem egy padra és szórakozottan néztem a kislányom:már nem is olyan kicsi,legalábbis a többi aprósághoz képest.

-Nem baj,ha ideállok?-kizökkent egy hang,tulajdonképpen kellemes és egyben meglepő,egy apuka a játszótéren.

-Dehogy,csak nyugodtan-válaszoltam kedvetlenül.
Semmi kedvem nem volt beszélgetni.

A pasas nem tágított, beszélt,kérdezett csupa hétköznapi dolgokról. Elmesélte, hogy hova szoktak menni,apró részletességgel beszámolt arról,hol voltak az előző napon.Meghatározhatatlan természetességgel,közvetlenséggel,mintha legalábbis évek óta ismernénk egymást. néhány perc múlva, úgy éreztem,vagy csak hinni vélem:már nem idegen.

Türelmet,nyugalmat sugárzott, nem volt benne semmi mesterkélt:laza mozdulatokkal segített a kislányának felmászni a csúszdára s türelmesen felültette őt a rugós játékokra is.

Aztán visszajött hozzám a padhoz.Nem szegte kedvét,hogy eleinte csak ímmel-ámmal válaszolgattam, nem hagyott ott.Az is lehet talán,hogy beszéd-kényszeres a csávó,vagy örül,hogy végre valaki meghallgatja.

Éreztem rajta,hogy jó ember és nemcsak azért,mert pár meglehetősen hamar nevén szólítja az én lányomat is.Néztem az arcát,a szemét nem láttam,napszemüveg titkolta. Voltaképpen nincs jelentősége:így is úgy is hatással volt rám a pasas.Ha a szemét nem is, azt viszont láttam,hogy bitang jóképű.

Érdekes volt a helyzet:beszélt hozzám,olykor elhallgatott,talán arra volt kíváncsi,hogy figyelek-e.Hogyne figyelnék,sőt a többi anyuka irigykedő pillantásait is láttam.

A férfi néhányszor elfordult,mintha menni készülnének,mégse mozdult.

Nem akartam,hogy induljanak.Ezért aztán meséltem neki én is.Elvégre ismerjük egymást….valahonnan.Szaladt az idő észrevétlen.Lassan mennünk kellett.

Megdicsérem a kislányát,mert tényleg szép,kedves arcú tündérke.Gratuláltam a tíznapos kisfiához is őszintén,nem túljátszva csak egyszerűen.Látta rajtam, hogy komolyan gondolom:neki sikerült,szerető család gyerekek,fiú is lány is, a boldog élet.Örültem:tiszta szívemből, irigység nélkül.

Elköszöntünk,otthagytam,meghagytam az élményt,a furcsán-érdekes érzést:már nem vagyunk idegenek,tán sosem voltunk.

Ennyit a reggeli gondolatokról.Kinézek a konyhaablakon:a nap sem lustálkodik,sugarai fénybe öltöztetik az utcát,a házat és az egyre hangosabb lakókat.Felháborodott hangok zúgolódnak,morognak.Nem hétköznapi szinten s nem is kulturáltan, fennhangon kiabálnak.Nem egymással inkább egyetértésben szidnak valakit.

-Reggel van még emberek-gondolom,de azért kimegyek hozzájuk.Pár perc alatt megtudom a probléma okát:lezárták a vizet, nem lesz pár óráig,valahol csőtörés volt az éjszaka és most szerelnek a munkások.Addig senki ne is próbáljon vizet fakasztani a csapból. Fürdeni,főzni,inni,egyéb szükségletet kivitelezni nem lehet.Annyi baj legyen.Kávét főzni ásványvízből is tudok.Ugyanolyan és különben is vendéget várok.

Fogalmam sincs ki jön amúgy hozzám,életemben nem láttam,hangját sem hallottam,viszont ért a számítógépekhez.Én meg nem.Sebaj:ígéretet kaptam,a nővére azt mondta,életet lehel a gépembe.Legyen igaza.

Még langyos a kávé,amikor kopog az ismeretlen.Fiatal,vékony srác áll az ajtóban fekete szerelésben,20 év körüli lehet,a szeme is fekete,nem áll jól neki.Egy ilyen fiúval nem szívesen futna össze az ember lánya sötétedés után,kihalt utcában semmiképp.De most világos van, én meg itthon vagyok hazai pályán,nincs félnivalóm.

-Ricsi?-kérdem,közben mosolygok talán elhiszi,hogy örülök neki.Lazán behívom mintha már régóta ismernénk egymást.

-Azt hittem öregebb vagy-mondja
Olyan a hangja,mintha most ébredt volna fel,lassan beszél nehezen formálja a szavakat.Végül is nem számít,nem beszélgetni jött.

-Hozzád képest mindenképpen-felelem.Közben mutatom merre menjen,nem kérem tőle,hogy vegye le a cipőjét.

-Kérsz egy kávét?-kérdem,miközben bekapcsolja a gépet.

-Piád nincs?

-Nincs.Azt nem tartok.

Látom szemében a csalódottságot.Megszánom.

-Várj csak!Valahol van egy kis üveg őskori pálinka.Nem tudom jó-e még egyáltalán?

-Az nem romlik be!-mondja így. -Hozzad gyorsan!-teszi hozzá követelőzve.

Mire visszaérek a barackos nedűvel,addigra fut a gépen az új telepítés.

-Jó nagy fiad van-mutat a képre a falon.Bólintok.-Nekem sosem lesz gyerekem.

-Mitől ne lehetne?!

-Láttalak már valahol-mondja a monitornak,közben kattint néhányat,el kell ismernem tényleg ért hozzá.

-Lehet -felelem s csak gondolom:Elvégre ismerjük egymást; valahonnan.

-Olyan lassú a géped,mint a tetű!-benyeli az utolsó korty pálinkát.-Még egy óra,a francba!

-Nyugi van Ricsi,majd visszajössz a lemezért.

Rám néz, mély-sötét szemeiben fájdalmat-elkeseredettséget-haragot látok.Keze ütemesen dobol az egérpadon,lábai járnak az asztal alatt,zizeg a srác rendesen.Türelmetlensége-feszültsége átragad én rám is. Nyugalmat erőltetek magamra.Számítok rá:bármikor felugorhat kiszámíthatatlanul.Eszembe jut,hogy el kellett volna pakolnom pár dolgot, de már mindegy.

Sürgős mehetnéke van, így aztán megkérdezem újra:

-Mitől ne lehetne?

-Ezért -mondja szinte sírva.Felgyűri a fekete pulóvert,karját számtalan tűszúrás csúfítja.Szemem sem rebben.

-Fiatal vagy még.

-Zsófi nem szül nekem, megmondta -ezt is a monitorral közli csupán.Nézem az arcát,jóformán még gyerek,s mégis családot szeretne.

-Írd be a telefonodba a kapukódot,hogy legközelebb be tudj jönni a lemezért.

-Szerinted nem tudom megjegyezni!?Hülye vagyok?!

-Nem Ricsi.Csak kíváncsi vagyok arra,milyen telefonod van-mondom mosolyogva.

-Loptam-szól,elkent hangon és elővesz egy fehér lapos készüléket.-Megveszed?

-Megnézem -nyúlok érte.A kijelzőn egy vörös,rövid hajú,kerek arcú,jóval idősebb nő mosolyog,látszik csak a kép kedvéért pózol.Korban sem,súlyban sem a fiúhoz való.

-Mikor halt meg az édesanyád?-kérdezem.Sötét szemei szinte szúrnak, úgy néz rám,hogy a hideg kiráz.Nehezemre esik,de állom a pillantását.

-Három éve-mondja,szeme újra a monitoron. -Ha befejezi zárd be és kész.

-Rendben van.Köszönöm-lerakom elé a hófehér telefont.-Nekem ez túl bonyolult.

-Milyet hozzak?

-Nem kell Ricsi.

-Zsófi nem szeret,nem akar gyereket.

-Dehogynem szeret-vágom rá gyorsan,túl gyorsan.

-Ha elveszítem,megölöm magam,nekem nem kell más,őt akarom!-lassan beszél,valahol nagyon messze jár.

-Menj el hozzá,mondd meg neki-biztatom.Mintha csak erre várt volna,gyorsan feláll.Kifele menet meglátja az asztalon ottfelejtett aprópénzt.Sóvár tekintettel nézi a tíz és húszforintosokat.Szó nélkül felmarkolom odaadom neki,kell az automatába.

-Ne felejts el visszajönni majd a lemezért-mondom búcsúzásképp.

A nővére jött helyette.Ricsi felakasztotta magát a gázcsőre.Két hét múlva lesz a temetése.

Zsófi nem lesz ott a búcsúztatáson,visszaköltözött a férjéhez.

2011.május