ELMEGYÜNK…

Összes megtekintés: 68 

Sorakoznak a nevek egymás után: Zsiga, Dani, Jani. Most Ő az utolsó. Az előbb telefonált Valika, hogy több kórházi osztályra áttéve, lesoványodva, meghalt Jani. Kérdésemre, hogy végül is mi baja volt, csak annyit tudott mondani, hogy minden. Készüljünk mi is a halálra, mondta. Egyebet nem csinálunk már hosszú ideje, csak készülünk. Közben elvégezzük földi dolgainkat, mindazt a munkát, amit még nekünk kötelességünk megtenni a család körül. Meg rögzítjük mindazt, ami fontos, vagy kedves volt az életünkben. A menzai vacsora utáni sétát a gyönyörű Egyetem sugárúton, ahol akkoriban még kertek voltak a Nagy Lajos király térig, dús rózsaszín virágokkal pompáztak a fák az út két szélén és mindent, ami szép volt az életünkben. Jani ugyan nem velünk fejezte be az egyetemet, a sors akkori szeszélye folytán Pestre került. Nekünk szerencsére sikerült Debrecenben maradni. De később a munkánk során egy hivatalos úton jártunk, kissé ünnepélyesen felöltözve, munkabírón, fiatalon. Ahogy a fiatalság szép tud lenni, talán még szépek is voltunk. Majd múltak az évek, keveset tudtunk egymásról. Közeledve a vasdiploma osztás ideje, egyre gyakrabban számolgatjuk Debrecenben élő egykori „főnökünkkel”, Lacival, hányan élünk még az évfolyamból? A múlt hetekben tizenegyet számoltunk azokból, akik még eljöhetnek a feltehetően utolsó találkozónkra az élők közül. Nem is tudom, milyen diploma volna még számunkra? Rubinról még nem tudok, hogy lenne. De hát majdnem mindegy, egyiket se visszük magunkkal a koporsóba. Talán az unokáinknak is csak lom volna már a szekrényükben. Majd hívjuk egymást Valikával később, most a kórházba készül holnapután, rendbe hozni az ízületeit. Ha hazajön majd onnan, folytatja az iratok rendezését, eldobni mindent, amivel már nem kell foglalkozni a közeljövőben. És eldönteni, hogy marad-e egyedül otthon, a kedvelt környezetében, vagy elfogadja, hogy egy otthonban mások gondoskodjanak róla?

“ELMEGYÜNK…” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Hát, igen. Ilyen az élet, megöregszünk és elmegyünk. Elvisszük magunkkal az emlékeinket is. Talán ránk is emlékszik majd valaki, legalábbis egy ideig.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!