A telefon

A kanapén ült, kezében a telefonnal. Nézte a kis készüléket, benne azt a varázslatos telefonszámot. Ujja a billentyűn, de gondolkodott. Oly régen szeretnék vele beszélni. Ha csak egy pillanatra is. Olyan jó lenne. A nem és az igen, az akarat és a józan ész viadala dúlt a lelkében. Egy pillanatra Hamlet jutott az eszébe, aki a monológját szavalja. Csak most kicsit másképp hangzana: Hívni vagy nem hívni, ez itt a kérdés. Elmosolyodott.
– De mit mondanék neki? – maga is elcsodálkozott, ahogy hangosan kimondta – mit? – tette fel a kérdést újra, úgy, mintha valaki még lett volna rajta kívül a lakásban. Pedig egyedül volt. Oly sokat van egyedül. Csak az a fénykép, amit a szíve felett a zsebében tart, ad neki erőt!
Körbe nézett. Milyen bolond vagyok gondolta, már magamban beszélek. De ha egyszer jó a társaság – elmosolyodott. A házban zajok hallatszottak. Valaki a harmadikon épp a párjából akart embert faragni. De miért pont ;baltával? Valahonnan bableves illata kúszott be a lakás eresztékein, gyomra megkordult! Éhes volt.
A telefon képernyője elsötétedett. Takarékos üzemmód – gondolta. Ahogy végig simított a telefonon, lenyomta a hívás gombot. Kicsengett. Szíve a torkában dobogott. Mi lesz ha felveszi? Mit mondok majd neki? Az ötödik csengetés után megszakította a vonalat. Ült a kanapén és gondolkodott. Forgott az agykerék rendesen. Próbálta megnyugtatni magát. Nem sikerült.
Istenem, ha felvette volna. Hogyan kezdtem volna a beszélgetést? Talán így: ne haragudj, hogy felhívtalak, de már oly régóta szerettem volna beszélgetni. De hiszen csak fényképről ismeri. – Nem is tud róla semmit, csak azt, hogy fülig szerelmes belé. – A telefonszámot a tudakozótól szereztem meg. – Valószínű a szám nem titkos. De ha mégis az…. akkor hazugsággal kezdi. Nem szabad hazudni. Már megfogadta, soha nem tesz ilyet. Nincs kegyes és kegyetlen, kicsi és nagy hazugság. Csak hazugság van! A kicsi is megbocsájthatatlan.
Vajon mit válaszolna? A logikus válasz csak az lehet: miről szeretne beszélni, egyáltalán kicsoda ön? Most mit mondjon? Halálosan szerelmes vagyok beléd. Számomra csak te létezel. Nélküled a világ csak szürke papírmasé.
Ezt a beszélgetést már százszor lejátszotta önmagában. Szinte ismerte az összes kérdést ami felmerülhet. Az összes választ oda és vissza, sőt össze-vissza is. Ha mégse? Hisz mindig van olyan kérdés amit az ember előre még végig sem gondolhat. Venne egy nagy lélegzetet és bemutatkozna. Majd belekezdene a mondókába:
– Már oly régóta készülök erre a beszélgetésre. Nem mertem megtenni eddig. Most összeszedtem a bátorságom és szeretném, ha meghallgatnál. Kérlek ne tedd le, csak hallgass meg. Gyönyörű vagy, okos és szép. A szívemnek nagyon kedves. Én már…. – itt kissé elcsuklana a hangja az idegességtől. Hogyan is folytassa? Hiába, az idő! Az a fránya idő! Bár lenne tíz évvel fiatalabb! – Csak annyit szeretnék… engedd, hogy szeresselek. Nem baj, ha nem viszonozod…..az sem baj, ha másé a szíved. .Csak néha írhassak neked, ha nem is válaszolsz és küldhessek egy-egy zenét, a kedvenceim közül. Engedd, hogy higgyem, még nyílhat számomra ilyen gyönyörű virág és még nincs minden kapu zárva……
Biztos, hogy van valakije. Annyira szép. Nem lehet, hogy csak egyedül hordja a terheit. No de akkor? Úgyis leteszi majd a telefont , hiszen nem tehet mást. Ilyen az élet. De legalább hallanám a hangját. Biztos, hogy nagyon kellemes hangja van. Legalább azt hallanám! Mindent megadnék érte, csak egyszer beszélhetnék vele.
Újra kezébe vette a telefont. Kikereste az utolsó hívást.
– Hagyd már a fenébe – gondolta – úgyis elutasít. Mi a fenét akarsz? Hogy lehet valaki ebben a korban ennyire hülye? Kicsit mérges volt önmagára.
A telefon képernyője elsötétült. Gondolatok százai forogtak az agyában. Ez sem élet amit most csinál. Az asszony akivel húsz évig szerelemben éltek, alkoholista. Próbálta könyörgéssel, szidással, kedvességgel és nemtörődöm magatartással, de semmire nem ment. Ha nem inna, még ma is jól meglennének. Ha itt hagyná, napok alatt elveszne. Még az a kis kontroll is megszűnne, ami most néha-néha még működik. Csupán egy-két napig ugyan, de még működik. Ebből a csapdából hogyan szabadulhat?
Ezt a kérdést már annyiszor feltette. Nincs válasz! Egyik oldalról a kiábrándultság, a másik oldalról a féltés csap össze. Pedig annyiszor eldöntötte, megy. Mindegy hogy hová. Talán lesz annyi pénze, hogy jobb esetben egy kis lakásban, rosszabb esetben egy szobában albérlőként tengesse tovább az életét. Még az is jobb lenne mint így! Az alkohol mindig megöli a szerelmet!
-Hála Istennek,az italra soha nem szoktam rá. – gondolta. Pedig megtehettem volna én is. Annyiszor nyúlhattam volna a pohár után. Hiszen okot mindig talál rá az ember. Eszébe jutott egy szlogen: „Az alkohol nem old meg semmit”. Valahol olvasta, a folytatást is: „A tej sem!” Elmosolyodott. Mégis felhívom – gondolta. Lesz ami lesz.
Hirtelen megcsörrent a telefon a kezében. Összerezzent! Ránézett a kijelzőre. Istenem! Ő az. Az ismerős szám jelent meg a képernyőn. Csak egy pillanatig tétovázott majd felvette a telefont.
– Tessék – mondta, hangja színtelen volt, talán egy kicsit reszketett is.
– Erről a számról volt egy nem fogadott hívásom – mondta egy nagyon kellemes hang. Lágyan szólt, mint egy nagyon távoli, halk muzsika. Elhallgatta volna még de a hang megkérdezte:- ott van még? …. Én….
Határozott mozdulattal kinyomta a telefont. Nem tévedett. Amilyen gyönyörű, olyan kellemes a hangja. Bársonyos,simogató. Felnézett a plafon felé: – köszönöm Istenem – rebegte csak úgy maga elé – Köszönöm szépen! Mázsás súly nehezedett a mellkasára. Úgy érezte kiugrik a szíve a helyéről. A gombóc a torkában egyre nagyobb lett. Mindjárt megfullad, nem kap levegőt.
A szeme megtelt könnyel. Az első könnycsepp lassan legördült az arcán. Nem törölte le. A válla is rázkódni kezdett. Sírt. Hangosan, zokogva. Mintha a világ összes keserve szakadt volna fel benne.