Februárban van Julianna napja, pontosan 16-án, az én édesanyámat Juliskának hívták, mindig együtt sütöttünk nevenapja alkalmára finom puha a szájban elolvadó sárgabarack lekváros linzert. Mindig, ez azért nem annyira biztos, de sokszor és nemcsak nevenapja alkalmából, hanem csak úgy ha éppen volt rá idő, vagy éppen finomat akartunk enni. Rég volt, talán igaz se volt, arra jól emlékszem kezembe adta a vizespoharat és azzal szabhattam ki a kinyújtott tésztából az egyforma szép kerek formákat a gyűszűvel pedig minden második kerek formájú tészta közepére egy kiskört, sokat kacagtunk, beszélgettünk a közös munka sohasem feledhető. Anyu mert én úgy hívtam az édesanyámat, sok mesét mondott és olvasott, hangja lelket nyugtató, melengető, szó szerint álomba ringató volt. Benedek Elek meséit ő szeretete meg velem, az újonnan vet mesekönyvet otthon szagolgattuk, ez olyan mókás ceremóniává vált számunkra érezni akartuk a mesék illatát. Óvónőnek tanult és azt a sok tündéri kalamajka, fricska-csicska, csacska-macska álommézzel átitatott zegzugos, kacskaringós, rózsa, bodza, akácvirág, napraforgós, Holdra nézős, csillagfényes estéből, éjszakába poroszkáló tejúton összegyűjtött manós történeket, ha nem susmogta volna álomba merült fülembe, talán most nem írnék egy sort sem. De azt a sok és mégis oly kevés harangvirág csengettyűs, legendákkal és mondákkal tarkított utat melynek piciny darabkáját bejárhattam vagy csak beleálmodtam magam az ő selymes hangján hallom mindig, mindig. Szemének csillogása néha ha fásult is volt, hangján nem lehetet érezni a napi keserűséget, de az is lehet csak képzelődés, az ő meleg pólyájába bugyolálom saját ki nem mondott búmat, amit évek, évtizedek óta nem tudom elmondani senkinek. Hasonlítunk, bizony hasonlítunk, mindig palástoltad talán még saját magadnak sem merted bevallani, lehetne sokkal jobb és szebb is, helyette harminchét évesen elengedted kezem és a húgomét Gyöngyiét is. Vajdahunyadon a kastély tövében a sziklák rengetegébe temeted el magad, balladát faragtál igazit, valódit, bennünket meg jelként hagytál, könnyek nélkül, támasz nélkül, botorkáltunk mint még soha, kerestük amit te sem leltél, pedig mennyit mondtad ó de mennyit, az igazság ó az eljő, csak kikell várni, türelmesen. Nem adtuk fel egyikünk sem, hamvas harmat réten lépve, kezünk fogva lépdelsz velünk, szempillánkról csillagpor hull bizonyítva, hogy hol jártunk s lám már megint Benedek Elek apóhoz tértünk vissza, az ő mesetarisznyájába lapulunk és a sors sodort Sopronba a Benedek Elek főiskolára s ekkor kezdtem el mohón olvasni Benedek Elek unokájának Benedek Istvánnak könyveit. Aranyketrec: egy elmegyógyosztály élete című könyve beszippantott és onnantól kezdve Benedek István rajongó lettem. Benedek Istvánnak már gyermekkorában jelentek meg írásai a nagyapja által szerkesztett Cimbora című gyermekújságban. Benedek Elek újságíró, író és magyarországi országgyűlési képviselő, 1921-ben a trianoni békeszerződés által Romániához csatolt Kisbaconba tér haza hiszen itt született 1859-ben szeptember 30-án. 2005-től a Magyar Olvasótársaság felhívására, Benedek Elek születésnapja lett a népmese napja. Most mikor a koronavírus az egész világot térdre kényszerítette Benedek Elek unokája könyvét A gyógyítás gyógyítása orvosi és orvostörténeti tanulmányok a Gondolat Könyvkiadó 1978-ban kiadott könyvét olvasom el újra. Benedek István, Benedek Marcellnek a fia aki Budapesten született 1885.09.22-én, édesapja Benedek Elek édesanyja Fischer Mária. Benedek Marcell magyar egyetemi tanár ,író, irodalomtörténész, műfordító. Fia Benedek István Aszklépiosz és Hippokratész írását olvasva benne vagyok a színes képzeletű görögök világába, persze ehhez kell egy olyan kalauz aki eligazít a sok mendemonda közt és ez nem más mint Benedek Elek unokája Benedek István. Van itt kérem minden görögtengerben fürdött királylány, aztán Apollón a tisztaság és bölcsesség ifjú istene, Kherion kentaur a gyógyfüvek gyűjtője és ismerője, Hádész az alvilág istene, Zeusz főisten és persze Aszklépiosz akinek címerén a serlegre kúszó kígyót látni, ami bizony mai napig ott látni minden patika cégérén. Maga Hippokratész, az aki próbálja megszüntetni az Aszklépiosz-féle bűbájosságot, pedig ő maga is aszklepiád volt, az orvos-pap rend tagja.” Időszámításunk előtt 293-ban, a római pestisjárvány idején nem Hippokratész szelleméhez fordultak segítségért hanem Aszklépiosznak emeltek templomot a Tiberis szigetén.” írja Benedek István. Nagyon ajánlom mindenkinek olvasásra Benedek István könyvét A gyógyítás gyógyítása címűt. Mostanság is emlegetik a Hippokratész esküjét, melyet először Unghvárnémeti Tóth László 1818-ban fordított le magyarnyelvre, aztán 1910-ben Hornyánszky Gyula filológus, aki nagyszerű könyvet szentelt Hippokratész bölcseletének és orvosi munkájának. Ülök a könyv előtt és falom Benedek István sorait, feledem a bezártságot, legendák, mondák, regék, történelmi történetek zegzugos útjain vezet, és könyvének utolsó mondataival fejezem be Benedek Elek unokájának sajátos saját történetemet, közben anyu hangján hallom a következő sorokat:”És ha tudásodért becsülnek, meg jóságodért, nem a pénzedért, akkor nem érdemes vagyont gyűjteni. Nem igaz?
– Lehet – mondtam kissé csüggedten. – Mikor jársz errefelé legközelebb?
– Újabb négyszáz év múlva elnézek hozzátok.
Ettől felvidultam.
– Jó, akkor találkozzunk ugyanitt. Remélem, addigra kipróbáljuk a módszereket.
Feketegyarmati Sándor