Ünnepek. Több is van belőlük, mind különbözőek. Érzelmekre hatva lehetnek boldogok és boldogtalanok. Embere válogatja, vegyes a kép. Azt mondják, a Karácsony az mégis más. Gyertyafényes. Fenyőillatú. Áldott családi ünnep nagyszülőkkel, gyermekeikkel, unokákkal. Így, együtt a családdal csodálatos!
Már a várakozás, az ünnep közelsége tiszteletet parancsolóan titokzatos tud lenni. Tudjuk, hogy mi jön, tisztában vagyunk jelentőségével, mégis a várható meglepetés érdekfeszítő izgalmával gondolunk rá. És ebben a szépséges álomban talán a rávaló készülődés a legnehezebb.
Emlékszem, gyerekkoromban volt úgy, hogy nyolcan ültük körül az ünnepi asztalt. Még éltek a nagyszülők mind a négyen, mi is ott voltunk, két gyerek, aztán apa és anya zárta a sort. Így, együtt a család. És milyen boldogok voltunk! Örültünk egymásnak, az ünnepnapoknak, és természetesen örültünk az ajándékoknak. Apróbbaknak, nagyobbaknak, mikor milyenre tellett. Ám mindenkor az alkalom volt a lényeg. Az Ünnep.
Tél volt, hideg, a folyó felől, mintha nem találná a helyét, csak úgy fújta-kavarta a havat az orkánszerű szél. Emlékszem, Apa már kora reggel keltett, mondván, havat kell söpörni megint. Gyermekkoromban sűrűn megrázta ősz szakállát a Télapó. És mi nagyon örültünk a hónak, igaz, munka is volt vele a ház körül, de azután nagyokat szánkáztunk a Tisza védőgátjának oldalán. Így volt teljes és felejthetetlen a Karácsonyunk.
Ma is annak kell, hogy legyen! Akkor is, ha már nem lesznek velünk a nagyszülők, ha már hiányozni fog a családból valaki, ha… De nem folytatom. Higgyük azt, hogy ők is ott ünnepelnek velünk. Együtt.
Igen! Hogyan fogalmazta meg oly gyönyörű szépen Szilágyi Domokos erdélyi magyar író ünnepről szóló gondolatát? „Ne a hóban, csillagokban, ne ünnepi foszlós kalácson, ne díszített fákon, hanem a szívekben legyen Karácsony.”
Úgy legyen!
Már a várakozás, az ünnep közelsége tiszteletet parancsolóan titokzatos tud lenni. Tudjuk, hogy mi jön, tisztában vagyunk jelentőségével, mégis a várható meglepetés érdekfeszítő izgalmával gondolunk rá. És ebben a szépséges álomban talán a rávaló készülődés a legnehezebb.
Emlékszem, gyerekkoromban volt úgy, hogy nyolcan ültük körül az ünnepi asztalt. Még éltek a nagyszülők mind a négyen, mi is ott voltunk, két gyerek, aztán apa és anya zárta a sort. Így, együtt a család. És milyen boldogok voltunk! Örültünk egymásnak, az ünnepnapoknak, és természetesen örültünk az ajándékoknak. Apróbbaknak, nagyobbaknak, mikor milyenre tellett. Ám mindenkor az alkalom volt a lényeg. Az Ünnep.
Tél volt, hideg, a folyó felől, mintha nem találná a helyét, csak úgy fújta-kavarta a havat az orkánszerű szél. Emlékszem, Apa már kora reggel keltett, mondván, havat kell söpörni megint. Gyermekkoromban sűrűn megrázta ősz szakállát a Télapó. És mi nagyon örültünk a hónak, igaz, munka is volt vele a ház körül, de azután nagyokat szánkáztunk a Tisza védőgátjának oldalán. Így volt teljes és felejthetetlen a Karácsonyunk.
Ma is annak kell, hogy legyen! Akkor is, ha már nem lesznek velünk a nagyszülők, ha már hiányozni fog a családból valaki, ha… De nem folytatom. Higgyük azt, hogy ők is ott ünnepelnek velünk. Együtt.
Igen! Hogyan fogalmazta meg oly gyönyörű szépen Szilágyi Domokos erdélyi magyar író ünnepről szóló gondolatát? „Ne a hóban, csillagokban, ne ünnepi foszlós kalácson, ne díszített fákon, hanem a szívekben legyen Karácsony.”
Úgy legyen!
Lovas József Pál