ANGYAL JÖTT A SZÉLLEL – PRIVÁT ANGYAL

ANGYAL JÖTT A SZÉLLEL

Az öregember kizárta a lakásajtót, és kilépett a hideg utcára, érezte a decemberi hűvös szelet, de nem törődött vele, mert ilyenkor mindíg izgalomba jött, mikor meghalt szeretteihez indult a temetőbe.
Összébb húzta magán a kabátot, és fehér botjával kopogtatta a járdát, és a mellette elmaradozó házak falát.
Ismeri az utat,hiszen régóta jár errefelé,de mióta megvakult már lassan tizedik éve, kezdenek elhalványodni az emlékek.
Néha bele lép egy gödörbe vagy vízlefolyóba, neki koccan egy vaskapunak a bot vége, ilyenkor a kutyák mérgesen harapják a lukat a kapu alatt.
Olykor ráköszön valaki járókelő, hiszen sokan ismerik a kisvárosban, sokakat tanított is.
Elért a zebráig, s tudta, itt alaposan figyelnie kell az átkelésnél, nagy a forgalom.
Már egy ideje észrevette, hogy valami halk suhogás, vagy lágy zene hallatszik mögüle, és kellemes szellő is eléri néha-néha. s egy ismeretlen, jóleső illat.
Elindulna, de lágyan, alig érezhetően valaki megérintette a vállát.
Azonnal megállt, és egy hatalmas busz rohant el mellette, még jó hogy szót fogadott. Ki lehetett az, gondolkodott magában , talán valami ismerős, mormogta vélekedésképpen.

Útja egy hídon vezetett át, botjával érezte a híd korlátjának kongó rezgését, és hallotta a víz csobogását. Sokat könyökölt ezen a korláton valamikor, és nézte a vízbe ugráló békákat, sok érdekességet lehetett látni minden évszakban.
Volt mikor csak érként folydogált, de záporkor folyóvá duzzadt.
Ilyenkor venyigét, fatuskót, hordókat, és akár még teknőket is hozott magával.
Elöntötte iszappal a város utcáit.
Ma már csak elképzelte a régi nyarakat, mikor melegben térdig állt a vízben, vagy télen korcsolyázott a jégen. Elmosolyodott, és tovább botozott.

Valami robogásra lett figyelmes, olyan mintha otthon az unokák motorozását hallaná, azt a kis lábbal hajtható gyermekmotort vélné felismerni.
A vállán megint csak érezte az érintést, és a halk suhogást. Megállt.

A kisgyerek vad rohanással nekiment a lábának, megszeppent, és sírni kezdett, de az öregember csak mosolygott. Senkinek nem lett baja az ijedtségen kívül.
A vércsehangú anyuka kissé megkésve rohant a gyerek után és letolta az öregembert, mondván neki, nem lát?

Az öregember elnézést kért, hogy neki jöttek, és válaszolt:
– Igen, nem látok.
– De azért füle az van… – rikoltotta a vércsehangú.
– Van – mondta, és tovább ballagott.
– Te meg ne menj neki minden hülyének! – dorgálta a gyereket az anyuka.

Befordult a temető kapunál, és emlékeiből tudta, csak végig kell mennie a betonos főúton és hamarosan odaér a kriptasorhoz.
Elhaladt a kis kápolna mellett, ahol temetéskor harangozni szoktak mikor ment a menet, és a ravatalozónál balra és máris ott van mindjárt.
Megtapogatta a szürke követ, amelyre már sok név van vésve, párat már ő vésetett rá. Itt nyugszanak drága szülei, és a testvére is.
A kriptát még a mama vette a papa halálakor, és a sir mellett álló tujafát a testvére ültette csemeteként, de már több ember-magasságúra nőtt a sok év alatt.
Az öregember is volt már lent a sírban, hiszen mikor temették a papát, lement mivel tele volt szeméttel a frissen meszelt kripta, és ki kellett takarítani. Trehányak voltak az építők, deszkákat, cementes zsákokat, és másféle szemetet feledtek a kriptában. Nem hagyhatta, hogy örökre ott szentségtelenítse a sírt a rendetlenség emberi bizonyítéka.
Alaposan körülnézett. Valamikor te is ide kerülsz – gondolta magában. A mindenkori rituálé szerint végigtapogatta a sírt, az öntött karikákat, és ujjával elolvasta a neveket. fura volt a saját nevét is kitapogatni.
Mikor a keresztnevén járt az ujja, valaki lágyan rátette a kezére a sajátját. mintha csak véletlenségből hozzáérne, s az öregember látni vélt egy karcsú, magas leány alakot, aki a kő mellett állt.
Arca mosolygott, és lényéből fény áradt, lágyan, szelíden.
A fiatal leány gyönyörű volt. Az öregember csodálkozott hogy miért nem fázik , hiszen lenge ruhában állt ott mellette.
Az öregember eltűnődött.
Minden karácsony délelőtt kijött a temetőbe, és egy kis fenyőágat hozott a lent alvóknak, rajta egy aranyos csengettyűvel, és egy szál gyertyával.
Lerakta a márványkőre, kicsinykét elbeszélgetett velük, és már indult is haza, mondván, nyugodjanak, hamarosan újra eljön. Szorítsanak helyet, neki is el kell itt férnie, számára ők nem haltak meg, csak ide kiköltöztek.
Megsimogatta a kőoszlopot, és a fát, s lassan elindult a ropogó kavicsos úton.
Én megyek haza a jó melegbe, csak titeket hagylak itt kedveseim a zord hidegben, mormogta magában rosszallóan vélekedve.
Itt maradt az élő tujafa, és a halott márvány, a két kontrasztot szimbolizálván.
Az őrangyal követte néhány lépésnyire.

Hallotta hogy valahol halkan beszélgetnek a sírok között, hát ez még él? kérdezték suttogva egymástól, de az ilyenekre már oda sem ügyelt.
Mikor a kápolna mellett haladt el , eszébe jutott, mikor gyermekkorában hallgatta a harangozást, kitalálta mit mondanak a harangok. ha öreg ember halt meg, azt mondta, házát, földjét, szőlőjét…
Ha szegény ember ment el, akkor azt csendítették, ringye, rongya, ringye, rongya.
Ezen elmorfondírozott a temető kapujáig.

A főutcán már sokan jártak, de igyekeztek hazafelé, hiszen ma este már felállítják a fenyőfákat, amik átváltoznak karácsonyfává, átszellemülnek, átlényegülnek sokaknál tudatosan, de a nemes lelkületűeknél tudat alatt.
Az öregember már az otthoni családjára gondolt, akik már várják haza, ünnepi vacsorával és díszes karácsonyfával, mint minden évben. Lelkiismeret furdalása van állandóan, hiszen betegsége okán cserbenhagyta a gyermekeit, feleségét, most, amikor a legnagyobb szükség volna a munkájára , és segítségére. Néha , néha hátrapillantott, és vágyta, hogy kövesse az angyal.
Ő is hazajön velem… gondolta.
Emlékezett egy régmúlt időre, mikor várta egy angyal eljövetelét, de az idők zivatarában ennek eddig nem jött el az ideje. Mindig is érezte, hogy valaki áll mellette, de még soha nem látta, így mint ma. Valaki mindig vigyázta a lépteit, őrizte nehogy valami baja essen, s ma végre meglátta. Tudta, csak ő lehet az.
Álmában sokat látta, de az arca mindig homályban maradt.

Érezte, szállingózik a hó. pedig nem ígért havat a rádió.
Örült, hogy mindent befed fehér lepellel a hótakaró.

Hazaértek. Az öregember kizárta az ajtót, s mindketten bementek.

Kellemes meleg fogadta, és a halászlé is ugyan olyan jó volt mint máskor, de mégis más lett minden. A lány csak állt a fal mellett, és mosolygott.
Kezeit összekulcsolta, és figyelt.
Elénekelték a Mennyből az angyalt, és meggyújtották a gyertyákat a fán. Meghitt volt az este, s az unokák önfeledten bontogatták az ajándékokat, s a felnőttek áhítattal figyelték őket. Csak az angyal térdelt még sokáig a fa előtt, ragyogó arccal, senki nem vette észre, csak az öregember figyelmezett rá, végre mindenki eljött, és eljött az igazi karácsony is, amire mindig is várt.

Meghittség, és melegség járta át a szobát. s az öregember mosolyogva állt.
Látni vélte a csodát.
Talán az ő utolsó karácsonyán.

Egy angyal jött a széllel, az örökkévalóságon át.

Szekszárd 2016. KARÁCSONYÁN.