Irodalmi barangolás

Összes megtekintés: 20 

Minden jel arra utalt, hogy szórakoznak vele, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak rossz napja volt, vagy éppen csak aznap éppen nem volt a legjobb formájában, mikor az ismerős női hang felhívta telefonon. András nem is értette, hogy miért pont őrá esett a választás, hiszen a legtöbb esetben mindig az történt, hogyha egy csinos nővel akadt dolga akkor az legfeljebb csak elszórakozott vele, kihasználta és jó ha két nap múlva dobta, és nem azonnal.
– Üdvözlöm kedves András! Bizonyára tudja, hogy ki vagyok? Azért hívtam fel, mert lenne egy költői est, ahol nyugodtan felolvashatná szabadverseit, és hátha tudnának Önnek segíteni! – felelte a kedves, őszinte női hang, és érződött rajta, hogy határozottan az lehet a célja, hogy segítsen Andráson.
Andrásnak akkor már vagy tizenöt éve volt tartósan munkanélküli. Nem egészen pontos megfogalmazás, hiszen gyerekkora óta kisebb-nagyobb munkákra mindig is be volt fogva – sokkal inkább alkalmi munkákból igyekezett túlélni és fennmaradni, már amennyire ez a XXI. századi Budapesten egyáltalán még lehetséges volt, ahol méregdrága volt már maga az élelem is.
– Ez nagyon jól hangzik! Köszönöm szépen… – válaszolta bizonytalanul, amit viszont az ismerő női hang is azonnal megsejthetett, mert még hozzátette mondandójához, hogy egy közös ismerősük adta meg András telefonszámát.
„Ezt bárki mondhatja” – töprengett, hiszen a valódi kérdés inkább az volt, hogy ténylegesen segíteni akarnak neki, vagy egy újabb olcsó, gyilkos tréfának a szenvedő áldozata, akit rendszerint jól megaláznak, és megrugdosnak, mondván: Pajtás! Ilyen az élet!
„Ki lehet ez a rejtélyes telefonáló?” – tette fel a nap folyamán többször is egymás után a kérdés. Szokásává lett, hogyha frusztrált, vagy ideges volt, és képtelen volt levezetnie a feleslegességszámba menő, plusz energiáit fel-alá sétált a lakásában egyik szobából be, másikból ki. Tudta, hogyha megakarja fejteni a rejtélyt, akkor mindenképp el kell mennie arra a költői estre, és akkor egészen biztosan kiderülhet az igazság.
Az estre a belvárosban került sor nem messze a Rákóczi úttól. András mindig jó szimattal kiszimatolta a gyanúsnak tetsző, cigarettafüstös, bohém helyek hangulatát, és – ha másban nem is -, érzékei, ösztönei ezúttal sem hagyták cserben.
A kis klubhelység nem volt több, mint egy közepes méretű egérlyuk, ahol főként egy fekete deszkás, afféle próbaszínpadi alkalmatosságon négy széken négy változatos korú hallgatta egymást, miközben versek, prózarészletek hangoztak el, és a velük szemben helyet foglaló közönség pedig lelkes cinkosokként gratulált, és gazsulált a szereplőknek. (Nem biztos, hogy értették is az egyes verseket).
Meglepően magas, koromfekete hajú, és vakítóan óceánkék szemű, társasági nő üdvözölte és fogott vele kezet:
– Üdvözöllek, kérlek fáradj fel a színpadra, ha készen állsz! – barátságos mosolya mögött már most érződött mennyi titkos gazdagság és féltett rejtély lappanghat.
„Egy újabb gazdag, rámenős, társasági nő, aki azt hiszi magáról, hogy bármit is elérhet a kortárs kultúra népszerűsítésével egy olyan országban, ahol ki tudja mióta nem lehet igazán szólás, és sajtószabadság.” – gondolta elsőre róla, és sajnos minden jel arra mutatott, hogy itt ő csupán egy megtűrt idegen lehet, és nem barát, vagy irodalmárrajongó. Ugyanis a legtöbb irodalmár vagy felkészült szaktekintély, tudós volt, akikről leírt, hogy aggastyánkorúak, vagy olyannyira tudták helyüket az adott kortárs kultúra berkeiben, hogy ez maguktól értetődő kiváltságokkal ruházta fel őket.
András egyszerre megtorpant, amikor a fekete hajú, csinos irodalmárnő felkonferálta a következő vendéget:
– Most pedig kérem fogadják szeretettel Kelep András legújabb szabadversét, melyet az egyik tehetséges színész tolmácsol önöknek! – a nő szó nélkül átadta a mikrofonját a ficsúr, és beképzeltséget egyáltalán nem leplező művésznek, aki sajátságos orrhangon máris szavalni kezdte András strófáit. Úgy hírlett, hogy a rögtönzés briliáns mestere. Szinte ritmikusan, pattogó hanglejtéssel kezdett a versbe, ami azért volt a maga nemében különleges, mert a szabadversben nem megszokott sorvégi rímek, és gondolati ritmusok szerepeltek.
András legszívesebben majd a föld alá süllyedt volna szégyenében, hogy miért nem lehetett egyszerűen csak egymás között felolvasni, vagy megbeszélgetni a dolgokat, miért kellett az egész közönség előtt felolvasni versét?
Ahogy a vers hangulata – látszólag -, egyre jobban és jobban magával ragadta a lelkes közönséget András is megpróbálta elhinni a lehetetlent, miszerint igenis bárki bármit is mondd talán van helye az irodalomban, még ha ez a hely nyúlfarknyi kis egérlyuknak számít is.
Bár András a vers végéig nem is igazán hitt önmagában, talán még utána se, mégis – nem tagadhatta -, hogy mélyen megérintette, hogy a közönség minden egyes váratlannak tetsző mondatra, vagy gondolatra lelkes üdvrivalgásban, vagy mély sóhajokban tör ki, végül az adott piperkőckinézetű színész amint abbahagyta a verset a közönség valóságos tapsmámorban úszva köszöntötte az ismeretlen, Anonymus szerzőt.
– Köszönjük szépen ezt a fantasztikus előadást, és a legalább ennyire meghökkentő, és kísérleti költeményt. – vette át mikrofonjával a szót a fekete hajú irodalmárnő, aki most egy háromszázhatvanfokos fordulattal valósággal felráncigálta a meglehetősen meghökkent, és megilletődött, harmincas éveiben járó szerzőt a kivilágított kis háziszínpadra.
– Kedves közönség! Ahogy azt ígértem a vers szerzője is megtisztelt bennünket! Köszöntsük nagy tapssal Kelep Andrást! – előbb ő kezdett tapsolni, majd a közönség. Ezt a tapsot nem lehetett félreérteni. Ez a személyes taps igenis Andrásnak szólt, és – bár ő folyamatosan kételkedett -, egyöntetűen kijárt neki.
– Esetleg vannak nálad még szövegrészletek? – érdeklődött diplomatikus kedvességgel az irodalmárnő. Az ember sohasem tudhatta, hogy a megbecsülés az irodalomnak, vagy személyesen a szerzőnek szólt.
– I-igen… – felelte bátortalanul, majd belenyúlt nyúzott, jócskán ősrégi aktatáskájába, amit már régen jó lett volna kicserélni valami modern, esetleg új divatosabb darabra, de hát az ilyen táskák különben is méregdrágák, és ő most elsősorban hajótörött munkanélküli. Ennek ellenére közepes méretű dossziét halászott elő táskája mélyéről, és máris az irodalmárnő kezébe nyomta.
– Tessék parancsolni! Nem tudom… jó lesz-e?! – szabadkozott szerényen, zárkózottan.
– Oh! Ez fantasztikus! Ezt mind te írtad? – hökkent meg hitetlenkedve a nő, akit valóban meglepetés ért, majd az egész dossziét átadta a többi megjelent felolvasó vendégeknek, akik máris kíváncsian, és lelkes buzgalommal olvasni kezdték a szövegeket.
A kultúrest további része valóságos örömmámorban tobzódva telt el. Minden meghívott közszereplő András versét, vagy prózarészletét mondta el szabados, improvizált stílusban brillírozva a házi színpadon, és mire az este véget ért András már ment volna haza, mert úgy érezte, hogy kicsit talán már túl sok is az öncélú ünneplés. Sosem szerette, vagy kedvelte különösebben, ha ünneplik, mert mindig hátsó szándékot, vagy cinkosságot feltételezett, és ez megmérgezte a ünnep alázatát.
Amikor az est vége felé csöndes betolakodóként arra készült, hogy angolosan távozzék a kékszemű irodalmárnő intett neki, hogy még el ne menjen, mert fontos dolgokat szeretne vele megvitatni. A legtöbb kíváncsiskodó – főként idősebb emberek még ott maradtak beszélgetni kicsit a fő szervezőkkel, míg a néhány fiatal: lányok, fiatalok vegyesen máris lelkesen megrohamozták Andrást, akit máris hevesen faggatni kezdtek, ti. hogyan írja verseit? Milyen költők, írók voltak mesterei, példaképei? stb. Számos olyan kérdést is megkérdeztek tőle, ami András számára határozottan tabu-témának minősült, mint mondjuk a szerelem, vagy a mindenség beteljesülése.
– Hát pajtás! Le a kalappal! Kurva jól odatetted a strófáidat! – lelkendezett egy amolyan hippi kinézetű, fekete bőrszerkós rockersrác, aki egy bandában volt basszusgitáros, és megígérte, hogy dalt ír a haverjaival András szövege alapján.
– A romantikus részeknél majd elolvadtam a gyönyörűségtől! – áradozott egy nagyvilági dívához hasonlító, kissé beképzelt, sznob nő, aki – bár nem dohányzott -,mégis kedvére szívta egy ezüstözött szipkából a cigarettát, hogy ezzel is kedvére mutogathassa nem létező társadalmi státusát.
Néhány perc múlva természetesen rajongói körben visszatért Andráshoz a fekete hajú, kékszemű irodalmárnő is, aki sugárzó, kissé diplomatikus, mézes-mázos mosollyal kérte, hogy foglaljon helyet, és beszélgessenek egy kicsit.
– Régóta írsz verseket, és prózát? – szólt első kérdése.
– Gyakorlatilag a gimnázium óta! Volt egy nagyon megértő, és kedves irodalomtanárnőm, aki folyamatosan bíztatott, bátorított, míg végül én is rászántam magam az írásra.
– Tudom, hogy bizonyára már milliószor hallhattad, de te nagyon tehetséges vagy, és ezt ki kell használni!
Legutóbb, amikor valaki tehetségesnek kiáltotta ki nem történt semmi. Néhány illendő közhelyet puffogtattak el, és persze ígéretek záporoztak a fejére, hogy majd kiadják verseit akár gyűjteményes kötetben, vagy egy antológia részeként. De mint minden ígéret, ami nagyon jólhangzik, és sokat ígér – ezek is megvalósulatlanok maradtak.
– Mi az? Valami probléma van?! Talán nem hiszel nekem?! – kérdezte megilletődötten a kedves nő.
– Igen… azaz nem! Illetve… nagyon sok emberrel találkoztam már, akik szerintem tényleg tehetséges vagyok, de annyiban is maradt a dolog, és nem történt semmi érdekre méltó változás.
– Nos, hát megnyugtatlak, hogy nekem nem szokásos átverni sem a barátaimat, sem az ismerőseimet! – felelte őszintén, és kedvesen. – Azért szeretnék minél többet megtudni rólad, mert rengeteg szerkesztővel, íróval, kiadóval állok napi szinten kapcsolatban, és esetleg lehet, hogy tudnának neked segíteni!
– Ez tényleg… nagyon jól hangzik… köszönöm szépen… – András hangja érezhetően még mindig bizonytalan volt, tétova, és kételkedő. Most mégis mintha sokkalta könnyebb megoldásnak tűnt volna belekapaszkodni a kételkedés teremtette idillikusnak tetsző illúziók ragadós vegyülékébe.
– Bocsáss meg, de még mindig nem érzem azt, hogy egyet értenél velem, vagy hogy szerinted is jó lehetőség lenne-e? Jól gondolom?! – érződött, hogy a művelt, valószínűleg több nyelven is beszélő úrinő minden szavát a lehető legkomolyabban gondolta, mégis Andrásnak már annyi ígérgetésekkel, alkuval szúrták ki a szemét, és kecsegtették, hogy mára totálisan hitehagyott lett.
– Én kérek bocsánatot, ha kellemetlenséget okoztam volna! Tetszik tudni… kissé kacifántosan alakult a gyerekkorom! – Már megint ez a furcsa „kacifántos” melléknév. Mintha a zord, és szomorú gyerekkor egyszerűen betört volna emlékei közé, és képtelenségnek tűnne onnét megszabadulni tőle. Csak ne vigye túlzásba saját önsajnálkozását, mert akkor lehet, hogy borul a lehetőség is.
– Oh! Őszintén sajnálom, ami történt! Tudom, hogy most még vadidegenek vagyunk egymás számára, de őszintén remélem, hogy ez a közeljövőben hamar megváltozik! – mosolygott kedvesen. – Figyelj! Ha van kedved szeretnélek meghívni a lakásomra, ami itt van a Gellért-hegy lábánál, tehát egészen közel! Persze nem most, mert jócskán eljárt az idő, és gondolom már szabadulnál innen! – elővett egy díszes, keménylapos névjegykártyát, és ráírta még otthoni vezetékes telefonszámát is vélhetőlen arra az eshetőségre, ha valami közbe jönne.
– Tessék! Ezen a számon mindig elérhető vagyok! Szeretettel várlak mondjuk Csütörtökön délután. – kinyújtotta kezét, mire András nem tudta eldönteni, hogy vajon férfiasan csupán megrázza-e a felkínált kezet, vagy kezet csókoljon. Végül a gyöngéd kézfogás mellett határozott, és olyan lopakodva tűnt el a szivárgó sötétségben, mintha láthatatlan árnyék volna.
A Csütörtöki nap hamarabb jött el, mint azt várta. Egész kora hajnal óta talpon volt, és szövegeit, verses határidő naplóit rendezte, hogy vajon melyek illenének a legjobban a bemutatkozásra? Az is lehet, hogy az irodalmárnő egész szerkesztőgárdát hívatott lakására, akik mindannyian kellemetlen, zsörtölődő, barátságtalan aggastyánalakok mind, akik szabályosan ízekre szedik széjjel gondosan, aprólékosan megírt írásainak java részét, és az is lehet, hogy közlik vele, hogy nemhogy egyáltalán nem tehetséges, de amit csinál az a kortás kultúra egyértelmű környezetszennyezése.
„Micsoda egy képtelennek tetsző ötlet!” – gondolta, majd negyed tizenkettő felé megebédelt, majd felöltözött, és elindult a ködös, télies nappalban a Gellért-hegy lábához a megadott lakáscímre, ahol – elviekben már várta az irodalmárnő.
„Nem mondta, hogy kora délután mikor? – ütött szöget fejében a felismerés. És, ha nem aktuális, vagy túlzottan korán érkeztem! Általánosságban az úri népek sohasem szoktak felkelni déli tizenkettő előtt!” – miután jól megrágta magában a mondatok értelmét felcsengetett a kaputelefonon.
– Ö… Jónapot kívánok! Kelep András vagyok, és az irodalmár hölgyhöz jöttem! – miért kell állandóan motyognia? Miért nem nyílik ki a szája, és a hangja?
– Jó napot! Máris nyitom a kaput! – szólt a telefonos hang, majd berregés jelezte, hogy a kaput kinyitották.
Pontosan a harmadik emeleten volt az irodalmárnőnek a lakása. Első ránézésre amolyan belvárosias, barokkos, rokokó stílussal fűszerezett, eredeti kovácsoltvas csigalépcsős manzárdlakás volt, ahol már a mennyezet háromszor akkora, mint a lakás négyzetmérete.
András elfogódottan, szabadkozva, mérhetetlen alázattal lépett volna be, ha egy rettegő félelmeit nem ébreszti fel radikálisan egy hozzá szaladó, ugató, négylábú.
– Ajjaj! Segítség! – ordította, amint a kutya egyre vehemenseben kezdett ugatni, és csóválta a farkát. Mintha egyenesen az alvilági Cerberussal nézett volna fenyegetőn farkasszemet.
– Hát itt vagy! Zorba! Helyedre! – fogta meg az irodalmárnő nyakörvénél fogva a rendetlenkedni vágyó kutyust. Majd kezet nyújtott a szemlátomást falfehér, és jócskán megrémült fiatalembernek.
– Jaj! Őszintén remélem, hogy nem ijesztett meg túlságosan! Tudod Zorba is családtag, és már hat éve van meg! Hozzánk nőtt!
András kicsit úgy érezhette magát, akár Pilinszky, akit Sárközi Márta hívott meg Balatonfüredre és mivel a híres költő halálosan rettegett a kutyáktól, ezért Illyés Gyuláék vettek neki egy kutyasípot, amit sajnos a kelleténél többször megfújt, ha fenyegetve érezte testi épségét.
Ezt a kis irodalmi anekdotát, most András is elmesélte, és az irodalmárnő kellemesen meglepődött, mert nem nézte volna ki a furcsa, különc fiatalemberből az irodalmár kultúrembert.
– Ha jól sejtem, akkor hoztál kéziratokat és szövegeket is, ugye? – sandított rá.
– Igen… máris adom! – azzal kissé büszkébben máris kivette jócskán megtömött aktatáskájából azt a sok mindent, amit eredetileg bepakolt.
– Ez igen! Te sohasem okozol csalódást! – vette át a nagyobbacska kéziratcsomagot. – Várj egy pillanatot! – hátra ment a lakás irodának felszerelt, elkülönített részébe, és pár verseskötettel tért vissza. Voltak közöttük egyedi, és dedikált kötetek is!
– Kiválogattam pár kortárs, és ismeretlen költőt! Remélem tetszeni fognak neked! – kedvesen átadta az értékes ritkaságokat a megszeppent fiatalembernek. – A hozzájárulásodat szeretném kérni András ahhoz, hogy szövegeiddel szakértő szerkesztők foglalkozhassanak, és meglátjuk, hogy mit hámoznak ki belőle! Az sincs kizárva, hogy lehet, hogy a következő könyvnapra kötetet tudunk összehozni!
A fiatalemberen jócskán meglátszott, hogy a váratlan örömujjongás és a szomorkás beletörődés között egyensúlyozik. Mégis leplezni igyekezett sztoikus kételkedését, mert semmi esetre sem szerette volna megbántani a roppant felvilágosult, művelt nőt.
– Feltételezem még számtalan kérdésed van! A legfontosabb, hogy minden író, gondolkodó elsősorban kérdéseket, gondolatokat fogalmazzon meg! Te már most jó úton haladsz! Meglásd a következő alkalommal sokkal biztatóbb hírekkel szolgálhatok majd! – mosolyodott el titokzatosan. – Ha van kedved továbbra is látogathatod a klubrendezvényeinket! Nagyon örülnénk, ha megtisztelnél bennünket, és időd engedi!
– K-köszönöm a lehetőséget! – hebegte.
Az idő megint csak gyorsan eltelt, és tél lévén korábban is sötétedett, mint máskor. Az irodalmárnő kikísérte a ritka vendéget.
– A köteteket nyugodtan megtarthatod! Legyen bennük örömöd! Mindent el fogok követni, hogy önálló köteted lehessen! – ismét kezet ráztak, majd András a bizakodás lehetőségével léphetett ki a kora esti, télies alkonyatba.

Szólj hozzá!