Átok

Összes megtekintés: 80 

Emlékszem arra a napra. Anyám oda is mint az én áldozatom, járt, legalábbis annak mutatta be magát. Két gyógyszerésszel is összebarátkozott abban a patikában, itt nem messze tőlünk, a szomszédos utcában. Mindkettő, ahogy anyám is, bigottan vallásos volt, anyu istenhit nélkül művelte ezt. Az hogyan is hisz, aki bántalmazza a lányát?
Elutasítóan bánt ez a két patikus velem, és akkoriban úgy bele bonyolódtam anyám rágalom hadjáratába, hogy egyik napon, gyógyszereim kiváltása alatt kértem, hogy Icukát hívják ki, mert mondani szeretnék neki valamit. Elmagyaráztam volna, mit nem tud rólunk, meg mindent, amivel anyu félrevezeti. A kis tanuló, fiatal eladó annyit mondott, nem tudja kihívni, mert dolga van, ha nem kérek mást, távozzak. Elkezdtem sírni, hogy hogyan lehet így beszélni velem, és hogy nem én bántom anyámat, hanem ő bánt engem. Keservesen sírtam, egy másik patikus odajött és csendesen figyelt rám, megértően. Aztán kimentem, és nagyon csalódott voltam, fontos lett volna, hogy tisztázzam az igazságot. Másnap írtam a gyógyszerészek felügyeletére email-t, hogy mit tettek velem. Hamar jött válasz, panaszomat nagyon komolyan vették, megírták, hogy válasszak ki egy számomra megbízható munkatársat a patikában és vele beszéljem meg, amit szeretnék. Őket pedig empátiára utasították. De azóta sem beszélgettem egyikőjükkel sem. Eltelt egy év, közben anyu kórházba került, tavaly decemberben pedig elhunyt. Elkezdtem újra itt kiváltani gyógyszereimet, eleinte gúnyt, cinizmust hallottam ki hangjukból, mikor elköszöntem, a viszont látásra szavakat elharapták, szóval nem nagyon erősödött bizalmam. De hogy, hogy nem, mindez megváltozott, lassan, fokozatosan. Én gyakran mentem be, mert sok receptet írnak fel orvosaim, és mindenkor szerényen, udvariasan viselkedtem. A vezető gyógyszerész kezdett elsőnek számomra bizalmat adni, kedvesen beszélt hozzám, még barátságos is lett, sőt, mosolygott. Felbátorodtam, és elmondtam neki, hogy anyu meghalt, részvétét fejezte ki, nagyon kedvesen. Aztán egymás után több napig bent jártam náluk, mert több gyógyszert rendelniük kellett, nem volt helyben, készleten. Vali szolgált ki, és kérdezte, úgy emlékszik, már tegnap megkaptam, amit rendeltek. A vezető közbeszólt, nem, még nem, így aztán Vali átadta tablettáimat, majd szép napot is kívánt, amin elámultam. Ilyet még tőlük sosem hallottam, röpültem a boldogságtól, úgy látszik, eloszlott a sötét felhő, átok, amit anyám okozott, gondoltam kifelé menet, és én is viszont kívántam nekik. Azután újabb recepteket írtak fel, és megint abba a gyógyszertárba mentem kiváltani. De valami diszkomfort érzettel. Kényelmetlen, szokatlan, énidegen lett ez a szívélyességük. Vajon miért? A szokatlanságot értettem, a többit nem. Nagyon kedvesek voltak, és újra rendelni kellett ezt a gyógyszert is. Másnap mentem érte, a vezető háttal volt, épp lehajolt valamiért, jó reggelttel köszöntöttem, meg sem fordult, és már mondta is, mindjárt adom. Szóval pusztán a hangomról felismert, majd átadva a dobozokat, azt tette hozzá, időben jöjjek mindig, hogy meg tudjuk rendelni gyógyszereit. Elámulva távoztam, és szívemben azt éreztem, igen, így kell egy beteggel viselkedni. Majd indultam nyögdécselve felfelé a lejtős, kanyargós utcákon, egy fiatal férfi lement miattam az úttestre, nem akart megzavarni, látta gyötrelmes járásomat, igen erős fájdalmaim vannak mostanában. Itthon ledobtam táskáimat, kabátomat nagy nehezen lefejtettem magamról, kínlódva, kezeim szinte használhatatlanok, erősen fájnak. Ízületi gyulladásom kiújulva gyötör, kínoz napok óta. Még a csizmát is erőlködve vettem le, hiszen derekam is fáj, az a sérv miatt. Azt viszont mindeközben végig gondoltam, na, igen, tudnak az emberek rendesek lenni, valójában rendesek is, ha nem mérgezik gondolataikat. Aztán eszembe jutott anyu temetése. A vallásos rádióból voltak sokan, eljöttek, mert anyu ott imacsoportot vezetett, és tiszteletből eljöttek. Egy jó duci idős asszony odajött a mellettem ülő nagybátyámhoz, részvétet kívánt, majd nekem is, aztán anyu testvérétől azt kérdezte, ez a lánya? Rögtön rájöttem, a másik oldalamon ülő unokahúgomra céloz, nagybátyám leányára. Zavart a dolog, nem is kicsit, így aztán gyorsan tisztáztam, nem, hanem én vagyok a lánya, a nő gunyorosan annyit mondott, igeeen? Aztán ennyi. Most hogy a patikusok agya kitisztult, és átöltöztem, itthon, helyre tettem gyógyszeres dobozaimat, arra a következtetésre jutottam, sajnos nem mindenhol derül majd ki a valós szituáció, lesznek olyanok, akik továbbra is rossz gyerekének fognak hinni bántalmazó anyámnak. Úgyhogy ez a helyzet, ezzel meg kell békélnem, el kell fogadnom, el kell engednem, talán még meg is kellene bocsájtanom az ilyeneknek. És anyámnak? Vajon mit használ neki az én bocsánatom? Szidalmazásai, cirkuszai, vádjai, ordítozása, tettei mellett is segítettem, türelemmel bántam vele, mert tudtam, demens, és súlyos az állapota. De az nagyon kemény volt, hogy azt akarta, távozzak a közös otthonunkból, mert ahogy kiabálta, ez az ő lakása, csak ő van itthon, én egy idegen vagyok, és nem érdekli, menjek lakni az utcára. Máskor meg olyat mondott, hogy engem szeret, mert a testvére vagyok, de a lányát utálja. Mondtam, mama, hisz én vagyok a lányod. Mindegy már, mama elhunyt, ebéd után ledőlt aludni az idősotthonban és nem ébredt fel többet, végelgyengülés…ahogy a halált megállapító orvos rögzítette, és vese elégtelenség. Elaludt csendesen, békésen, ahogy sosem, soha nem tudott nyugodt, csendes lenni, folyton nyüzsgött, hiperaktív, mániás volt, egész életében. Csak remélni tudom, hogy egyre több helyen kitisztulnak a fejek, és már nem tartanak olyannak, amilyennek anyukkám lefestett engem…

“Átok” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Ne törekedj arra, hogy “megismerjék” a helyzetet. Olyannak fognak megismerni, amilyen a környezetedhez vagy. Egy idő után már nem az számít, hogy ki mit mondott, hanem csak az, amit ők tapasztalnak.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!