Jubiliumi kívánság

Kedves Kívánságműsor Dolgozói!

Engem Cibere Jani bácsinak hívnak, és Orramagasiban élek, egy négyszáz lelkes, eldugott településen.
Eldugott, mert ezelőtt tíz évvel ígértek ide a falu határába egy kétszer kétsávos autópályát, hogy elkerüljenek minket a ménkű nagy kamionok, de ebből csak a hangtompító fal épült meg, igaz azóta még a madarak is elkerülnek minket. Mert, hogy olyan magas monstrum az építmény, hogy azok is elfáradnak, míg átrepülnek felette.

No, de nem ez a lényeg, hanem én azért írok maguknak, hogy legyenek olyan fáintosak és teljesítsék egy kívánságomat. Na, igazából nem is az enyimét, hanem az asszonyét. Az enyimét úgyse tudnák teljesíteni, mert a gyilkosságért börtön járna. De engem is meglehet ám érteni azért, nem mindenki mondhatja el, hogy százkét évesen is él az anyósa, ráadásul makkegészségesen. Bár én se mondhatnám ezt el!
Szóval az asszonyról van szó, kérem szépen. A múlt héten történt az eset, abban a nagy havas, csúszós időben, hogy édes Borbálám neki indult vásárolni a gurulós cekkerével a helyi boltba. A boltos jány, a Marika az egyben a helyi híradót is képviseli, nincs olyan esemény, amit ő ne tudna, ami a faluban megtörtént. Még azt is tudja, ami csak ezután fog megtörténni, de arról is határozott tudomása van, hogy mi történt volna, ha valami nem jut a tudomására. És nem elég a megszerzett tudás számára, mivel igen jószívű teremtés, ezért akivel csak tudja, meg is osztja azt a rengeteg tudását. Így tett az Én Borbálámmal is, mikor a húsz deka párizsi és a fél kiló fehér bélű kenyér mellé, csak úgy csomagolatlanul odavágta az én asszonykámhoz is ezt a pár mondatot:

– Na, Borbála néném, magára megyen, az a valamikor jobb napokat látott, mára már igencsak beszürkült fellépő pruszlikja, meg a pliszérozott virágos alja, amit anno dacumán a Trillázó Vadmenyecskék dalkör fellépésein hordott? Majd a szombati műsoron bestimmülöm ám magán, amint ott a színpadon újra előadják azokat a csujjogatókat!
– Miről kelepelsz itt nekem, édes jányom? – értetlenkedett az én, amúgy más esetekben, elég gyors észjárású párom.
– Na, hát a jubiliumi műsorról Borbála néném. Tudja, ami szombaton este lesz a kultúrba. Najszen’ maga is benne volt az alapító tagok közt, nem? Ippen ezelőtt, izé, kerek egy jópár éve… – villogtatta az asszonyra Marika a legszebb mosolyát. Pedig ahhoz igencsak össze kellett magát szednie, mert én nála kacsugább fogú fehérnépet, még életemben nem pipáltam.
– Hogy mi a frásznyavalya lesz szombaton-e? Hát nekem errül egy árva postagalamb sem tette tiszteletét, nem ah! Pedig találkoztam a héten is a Savanyú Bözsivel, de az se beszélt ilyesmirűl, csak a dagadt bokájárul, meg a lusta dög vejirül. – így lamentált az én életem párja.
– Hát pedig már próbálnak is hetek szám, úgy zeng a kultúr utcája estinkint, mint a hétkórság! A Küküllői Mári nénénknek meg úgy elment a hangja, hogy az ura egy hete csak azt kajtatja az egész környéken, hogy szombat estére meglegyen. Maga meg próba nélkül áll be közibük?
– Na majd az elválik, mint az a bizonyos a májátul…- dödörögte, inkább csak úgy, maga elé az én drága jó párom.

Kisasszézott a boltból, és elmélázott az imént hallottakon, meg azokon a halottakon, akik akkor válnak hóttá, ha találkozik velük. Csak kerüljenek a kezei közé! Így kihagyni őtet, aki a kezdetektül rezegtette a gigáját a Trillázó Vadmenyecskék valamennyi előadásán! Igaz, ami igaz, hogy immáron tizenöt esztendeje is van, hogy faképnél hagyta üket, mert a Kakasdi Márti megfitymálta a pogácsáját, amit az egyik összpróbára sütött nekik, hogy törné fel a szájpadlását nekijje! Ja, mondjuk az, ha nem is, de Márti újonnan elkészült protézise tényleg eltörött, valósággal ketté roppant, ahogy ráharapott a pogácsára. Hogy micsoda trehány fogorvosok voltak már akkoriban is! Ő meg a pogácsát hibáztatta, meg azt, aki sütötte. Hát mitül lett volna kemény az a pogácsa, mikor annyi minden jót tett bele! Tele volt pörccel, kérem! Vagy porccal?…Már nem emlékszem, no. De az asszony az jó szakács, az biztos. A Márti meg jól bokszol. A Papp Laci megirigyelte volna azt a jobb horgot, amit bevitt az asszony szeme közé. Na, sacc per körülbelül azóta nem tagja, drága Borbálám, a nótás asszonyok körének. De azért kérem, higgyék meg, sajgott ám ez dolog legbelül néki. Az ütés helye is sokáig, de ez a kitaszítottság is ám.
Ahogy ezen morfondírozott hazafelé, amikor is összetalálkozott a Tubákné polgármester asszonyunkkal. Tubákné is oszlopos tagja a dalkörnek, hangja, mint az zsírozatlan klozetajtó, de jól mutat a többiek közt, úgy mellesleg. Tetszik tudni, a pruszlikja eleje nem tapad a hátára, no.

Borbálám persze nem tudta ám szó nélkül hagyni, hogy ütet meg jól kipenderítették az egész jubiliumozásbúl. Tubákné hímült-hámult, veresedett cefetül, majdan jól meghívta az asszonyt az ünnepségre, hogy ha a műsorba nem is szerepelhet, mer ugyi már erősen kigyütt a gigarezegtetés gyakorlatábul, na de a végin lesz ám a nagy puccparádé ripityom! Na majd a végin úgy felhívgyák név szerint a színpadra, úgymint Cibere Jánosnét Gugyera Borbálát Orramagasi dalkörének, a Trillázó Vadmenyecskéknek alapító tagját. Oszt majd jól meg lesz tapsoltatva, hogy megrepednek a kultúrház ablakai.
Könnyekig meghatódott ennyi kedvesség láttán az én Borbálám, meg azért is, mert a Tubáknéból valami olyan penetráns cefreszag terjengett, hogy így télvíz idején a muslicák is magukhó tértek, oszt ott rajzottak glóriaként a polgármester asszony feje körül.

Ezek után nagyon vártuk a szombat estét. Borbálám kivette a molyirtóbúl a fellépő ancúgját, meg az én vőlegénykori öltönyömet. Ez utóbbit hosszas vívódás után visszaraktuk, hiába, hogy én nem változtam az elmúlt évtizedekben egy jottányit sem, hanem az a francos öltöny állásában összement. Így hát én végül a innepi helyett a mindennapi gatyámba kísértem el asszonyomat, aki kicsit feszengélyezve érezte magát a fellépő pendelyébe, meg a rettentő molyirtó szagban.
Így aztán végigültük a majd négyórás jubiliumi ünnepséget a kultúrház igencsak kényelmetlen fa székein. Mivel Borbálám rövidlátó, így az első sorban ültük kockásra a sejhajunkat. Így esélyünk sem volt az esetleges korábbi távozásra, bármennyire is vágyakoztunk az otthoni szalma dikó melegére, puhaságáról nem is beszélve. Egyedül az tartotta bennünk a lelket, a sok színpadi pofázás, dicshimnuszok, önömlengések tengerének közepette, hogy majdan végezetül Borbálámra is hullik a dicsőségnek hímporja. Hullott. A vakolat a mennyezetrül, egyenest a pofánkba, mikor is a Tubákné polgármester asszonyunk végezetül kibontott egy üveg buborékos bort, oszt a plafonba lőtte azt a furmányos parafadugót. Innentül elszabadultak a négyórás cirkusztól kitikkadt népek, s mindenki nekiesett az órákkal azelőtt kikészített italoknak, tojásos szendvicseknek.

Csak az én Borbálám ült ott még egy darabig, megbabonázva nézte a falu népit, ahogy egymás szájábul kapkodják ki a falatokat, és már senkinek sincs eszébe űtet felhívni a színpadra, meggratulálni, mint alapító Trillázó Vadmenyecskét. Ekkor aztán nagyon megsajnáltam, barátságosan hátba csaptam, oszt meghívtam a Sarki Betérőbe egy felesre. De ő erre bőgve hazament. Egyszer akartam kedves lenni hozzája, oszt tessék! A jó fene sem érti a fehérnépeket!

Én először mingyár hívtam a Jóistent interurbán, hogy ha tud, tegyen aztán most már itt valami igazságot ebben a tetves Orramagasiban! Nem is gondoltam volna, hogy imám ily hamar meghallgatásra talál! Már tudniillik, régen diskuráltam az öreggel. Másnapra szinte az egész falu népét elkapta a szapora, legalábbis azokat mindenképp, akik részt vettek a jubiliumi ünnepségen. Minket kivéve.
De az én Borbálám azóta olyan, mint az aszott paradicsom. Néma, mint a kripta. Csak ritkán sóhajtozik, ebbül tudom, hogy azért míg él.

Hát kedves Kívánságműsorban dolgozó népek, ezért most szeretném, ha teljesítenék az én szentem, Borbálám kívánságát, így grátisz, a Jóisten jótette mellé! S akkor én megmaradok tisztelettel örök hallgatójuk amíg még élek az én életemben, a Cibere Jani bácsi.
Tehát kérném szépen, hogy játsszák le a délutáni adásba a következő nótát, amit szívbül küldünk feleségemmel Borbálával, az egész Orramagasi lakosságának, hogy aszongya:

A csizmámon nincsen kéreg,
tojásos szendvicsbül nem kérek!
Mer’ az nem az ökröt hajtja,
én meg nem vagyok már marha!
Csuhajja!