Jocóka

Összes megtekintés: 42 

– Állj, ez nem ér! Most én akarok a Napkirály lenni! Te leszel Délibáb!
– Buta vagy – hallatszott a dühös válasz -, nem lehetek Délibáb, mert fiú vagyok!
– De az sem igazság, hogy te legyél mindig a Napkirály!
A két gyermek elszántan vitatkozott. Családjaik háza egymás mellett állt, egy évben születtek, úgy nőttek fel, mint két testvér. Együtt kezdték az iskolát, együtt készítették a házi-feladatokat, és közösen fedezték fel a betűk csodálatos világát. Jocóka egyke gyermeke volt a szüleinek, Pankán kívül még négy kenyérpusztító volt otthon. Jocókára úgy vigyáztak, mint a legnagyobb és egyetlen kincsre, Panka szabad volt, mint a madár, senki nem kereste. Bizonyára keresték volna, ha elveszik, de az ő madárcsicsergéshez hasonlító hangját nem lehetett nem meghallani, sokat, és hangosan beszélt, az egész udvar visszhangzott tőle. Jocóka csendesebb volt, talán azért is, mert hamar elfáradt, gyakran betegeskedett. Amikor a ködös őszi napok megérkeztek a meleg száraz nyár után, ágynak esett, és makacs köhögés kínozta. Ilyenkor egyetlen játszópajtása szórakoztatta, akivel közösen olvasták a magyarok bejövetelét, őstörténetét, a hun mondavilágot. A nagy magyar mesemondó Benedek Elek által megrajzolt alakok lettek kedvenc hőseik. Ezeket játszották a sárga pitypanggal teleszórt füvön, mint a csodálatosan szép Délibáb történetét is, akibe maga a Napkirály szeretett bele. Azután ott volt még másik kedvencük Csaba királyfi, aki seregével a Hadak útján, a csillagösvényen lovagol.
Azon a napon, amikor összeszólalkoztak a szép Délibáb történetét játszották sokadjára. Jocóka volt a Napkirály, Panka a szépséges leányzó, akinek az udvar közepén kellett ülnie, amíg nádparipáján megérkezik hozzá hódolója, aki a fellegek közül látta meg őt, és azonnal szerelemre lobbant iránta.
– Gyí, te! – száguldott be az udvarra, kezében egy fűzfavesszővel a királyfi, egyenesen a rossz hokedli felé tartva.
Panka, mint egy filmrendező, onnan oktatta:
– Legalább két kört fuss, mielőtt idejössz, hiszen messziről érkezel, egyenesen a Napkirály birodalmából!
– De az fentről száll le, akkor meg idelent minek szaladozzak? – kérdezett vissza Jocóka, amiben tökéletesen igaza volt.
Így is kipirult a játéktól. Ajka szederjessé vált, nehezen kapkodta a levegőt. Ezért akart Panka lenni a Napkirály, majd ő megmutatja, miként kell paripán vágtatni, ostort csattogtatni! Jocókában is volt büszkeség, mindenki csak játsza azt a szerepet, amelyet az életben: aki fiú az Napkirály legyen, amíg aki lány, az Délibáb.
Vitatkoztak hát, egyikük sem engedett a maga igazából. Másnapra azután már nem kellett eldönteni, hogy ki milyen szerepet játsszon, Jocóka ágynak esett. Pedig még nem is érkeztek meg a ködös őszi napok, a búzakalász éppen, hogy aranysárgára érett. Jocókáék ablaka nyitva volt éjjel is, hogy a gyermek könnyebben szedje a levegőt.
Panka kiszökött az éjszaka, és az ablak alatt kucorogva hallgatta, amint pajtása köhögve fulladozik. Talán el is aludt, mert egyszer csak azt látta, hogy a csillagos égbolton közeleg Csaba királyfi lóháton, nyomában hosszú sorban a hun vitézek. A lovak patája szikrát hányt a Csillagösvényen. Leghátul egy fényes szőrű fehér lovacskán Jocóka lovagolt. De milyen változáson ment át! Arca rózsás volt, a szemei csillogtak, mint két gyémánt.
Megállt Panka előtt.
– Elmeséljem, hogy milyen a Napkirály udvara? – kérdezte.
A kislány csak bólintani tudott, úgy megilletődött a sok lovastól, akik hujjogatva vágtattak körbe az udvaron.
– Minden csupa aranyból van ott, és az arany asztal körül arany székeken ülnek a Napkirály, Délibáb, és a csillaglányok. Aranytányéron szolgálják fel a fonott kalácsot, arany bögrében a kakaót.
– Szép lehet! – sóhajtotta Panka, és álmélkodva nézte a hun vitézeket, akik nagy hirtelen megfordultak, és ahonnan jöttek arra vágtattak el, fel a magas égbe, vissza a csillagok közé.
– Most már mennem kell! – nézett Jocóka Pankára.
– Ne menj el! – kérlelte a kislány könnyeivel küszködve. – Lehetsz mindig, te a Napkirály, csak maradj itt velem!
– De nézd, milyen kedves lovacskát kaptam! A Napkirály azt mondta, ez az enyém lehet. Igazán szeretnéd, hogy maradjak? – kérdezte a kisfiú.
Panka csak bólogatni tudott. Jocóka leszállt hátasáról, megsimogatta annak hosszú sörényét, majd az felemelkedett, egyet nyerített, és elvágtatott a csillagösvényen, fel az égi birodalomba.
Panka reggel az ágyában ébredt. Szülei ott találták meg Jocókáék ablaka alatt, édesapja ölében vitte be alvó gyermekét.
– A kis barátod jobban van! – mondta reggelizés közben boldogan a lánykának. – Bizonyára az új gyógyszertől – tette hozzá bólogatva.
Panka arca felragyogott. Ő tudta, hogy Jocóka nem a gyógyszertől lett jobban, hanem attól, hogy megkérte, maradjon vele.
Amikor Jocóka felépült, és kiengedték, hogy szaladgáljon a nyár végi bágyadt napsugarak sütötte udvaron, Panka széles mosollyal fogadta.
– Tudom, hogy ma mit fogunk játszani!
Jocóka kíváncsi arccal nézett rá.
– A Napkirály udvarát játsszuk el, ahol arany asztalnál, arany széken ülnek és Délibábbal együtt kortyolgatják a kakaót a fonott kaláccsal – mutatott a babatányérokkal “megterített” vén hokedlire.

“Jocóka” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves történet a régi szép játékról. Meg a gyermeki szeretetről. Ma már nem játszanak ilyet a gyerekek. Én legalábbis nem látok ilyeneket, pedig vidéken lakom. Mi annak idején még eljátszottuk a filmmel együtt a négy páncélos és a kutyát.
    Rozika🌹

Szólj hozzá!