Megyek a malomba. Nem akármilyen malomba. Nem búzát viszek, mi több rozsot sem. Csupán papírokat, a hivatali malmoknak. A hivatalos majmoknak. Akikkel most újabb csatát vívhatok: szélmalom-harcot. Ugyan lovag sem vagyok, bár szép a ruhám és szolgám sincs, viszont szép lovam még lehet. S mivel a puszta is messze van innen a városi zűrzavartól, amúgy se látok túl sokat, el is tévedek a gondolataimban, meg effektív is.
Az egyik egyirányú utcában szembejön velem egy komoly képű, öltönyös pasas, amolyan intelligens tanár-ember. Első benyomásra szimpatikus, úgyhogy gyorsan megszólítom s mondom melyik épületet keresem. Furcsán néz rám, nekem sietős, neki nem. Hova rohanok ennyire?
Az igazság bennem, a hazugsággal szembe megyek, s ha kell rohanok! Szerencsém van vele, gyorsan eligazít.
Belépek a malomba. Szép, patinás az épület, hasra azért nem esem a látványtól. Tőlem aztán lehetne ütöttebb-kopottabb is.
S mivel öt percem van, gyorsan ledobom a futószalagra a táskám. Próbálok természetesen viselkedni, mintha teljesen hétköznapi helyen lennék. Pedig az ember nem sűrűn jár ide, mert a malomba csak beléptető-protokollal lehet bejutni. Szapora mozdulatokkal ürítem ki a zsebem: kulcs-csomó, ki sem bontott rágógumi, öngyújtó-piros, telefon, abból mindjárt kettő: egy fehér és egy szürke. Szépen belerendezem a műanyag kis kosárkába, s közben csodálkozom: milyen sok-színű cuccaim vannak. Értékeimet komótosan kigörgeti az átvilágítós alagút. Közben a biztonsági őr, lehet úgy 20 éves amolyan amerikai tengerészgyalogos kinézetű, gondolom hetente vágatja a séróját, hogy így nézzen ki, s naponta nyúzhatja az arcbőrét, egy milliméteres borosta sincs rajta. Nem is tetszik. Megkérdezi:
– Cigaretta?
– Nem kérek kösz. Leszoktam.
Aztán bevillan, hogy biztos az öngyújtóból gondolta, hogy lehet nálam spangli. Ezt benézte: nincs.
De én is, mert ahogy büszkén átlépkedek a kapun, mert igen, dicsőségnek érzem amúgy, hogy letettem a cigarettát!! , elvégre megszenvedtem érte! Naná, hogy sípol, világít a nyavalyás.
Visszalépek, újra próbálkozom. Megint piroslik, szirénázik.
– Valami fém?- kérdi a nikotinfüggő őr.
– Bennem? Nálam?
Egy pillanat alatt rájövök: az övem nem enged tovább.
Na sebaj, egy perc alatt megegyezünk,mire visszacsatolom a szegecses ;árulót;, már simán méretet vesz rólam az összes utánam haladó. Ha más nem oldottam bennük a feszültséget, nekem meg van elég.
Nyúlok a kosárkámért, de 1 szórakozott vagyok 2 perceket vesztettem! , 3 nem azt fogom amit kell. Ez a doboz svájci bicskát rejt.
Kiveszem, szép piros, amolyan MacGayver-es: egyszerre tud mindent. Túlélésben menő vagyok, nekem kés sem kell hozzá. De ez tetszik amúgy, talán a színe miatt és a Csillagkapus-csávó ugrik be róla, nos ő sem lesz fiatalabb, sebaj az idő sármossá tette. Az idő!
– Ez nem az enyém! – mondom a srácnak. Értelmes figura, nem érti. Egyre kellemetlenebb a szitu. Teljesen olyan már, mintha direkt csinálnám.
Végre megjön egy középkorú nő, az a fajta akitől nem szívesen kapnék maflást, mert a fal adná a másikat. Olyan magas mint én de harminc kilót simán rám ver. Ártatlanul rámosolygok:
– A halef nem az enyém, de az értékeimért visszaadom.
Megtörténik a csere, visszarámolok a zsebeimbe.
Megyek a másodikra.
Páternoszteres a malom. Utálom a bezártságot, és a lifteket is, de ez meg sem áll, be sem zár, hát lépek s olvasom a feliratokat: fél-emelet, egy emelet.
Jézusom! Újabb perceket vesztettem! Elkéstem!
Rohamtempóban kopogok végig a folyosón, száguldok, nem nézek s mégis látom-érzem: a csodálkozó tekintetek szinte a hátamba döfnek. Nos, lehet, hogy itt csendben kéne lenni, sompolyogva menni??
Nem félek! Senkitől! Semmitől! Lisztem nincs, de sütnivalóm tán lesz elegendő.
Megtalálom a termet. Gyors pillantás a kiírásra, itt a nevem, jó helyen vagyok.
Bekopogok illendően, aztán benyitok.
Benyitnék. Zárva.
Elkéstem. De már egy cseppet sem bánom, mert aki az idegeimet fogja őrölni, pontatlan.Tehát marad még a rendszeremben, ha más nem cérnaszálnyi.
Gond egy szál se.
Az ajtó előtt négy szék, mind foglalt: az elsőn egy kabát, a másodikon szendvics, dobozos kóla, a harmadikon egy fiatal szemüveges srác -velem egykorú lehet- a negyediken a táskája.
Jóízűt harap a szendvicsből, kilóg belőle a vékony sonkaszelet, azt is eltünteti egy falattal. Szórakozottan nézem, időben ideértem, teljes megkönnyebbülés. A lényeg, hogy itt vagyok.
– Gyere ülj le!- mondja teli szájjal. Laza a gyerek. Pillanatok alatt feldobál mindent az ablakba csak a kóla marad.
Leülök mellé. Addig is pihenek. Már-már úgy vagyok vele megkérdem minek van itt, biztos nem reggelizni jött, de megérkezik a pontatlan molnár.
Köszönök illedelmesen.
– A férje?- mutat rá a fickóra.
– Nem. – fogalmam sincs ki a srác, elvégre nem mutatkozott be. Mindenesetre megerősít:
– Elveszem feleségül – mutat rám vigyorogva. Van humora, meg kell hagyni. Sajnálom is, hogy nincs időnk beszélgetni.
Lassan azon vagyok, hogy dobok egy hátast rögvest.
Búcsút intek neki, s bevonulok a malomba. Szisszen a koffeines nedü, nem fordulok vissza, csak remélem, hogy nem ment az ingére.
Kötelező kérdések. Lezavarom a válaszokat, nem érek rá, ez most nem regény-írás. Mondom, amit akarok. Közlöm a tényeket, az igazat., nem cifrázom. A nő hallgat s olyan benyomásom van, hogy rohadtul unja az egészet. Látja rajtam az elszántságot, a határozottságot, Oscart nem kapok érte, csak újabb haladékot. A hozzáállása egyenlő a nullával. Mennyit tanult ahhoz, hogy itt legyen?? Éveket??
Mennyit szenvedjek még,hogy ne itt legyek?? Egy életet?
2012.01.20.