A zsebkendő

Összes megtekintés: 198 

1958.
Lajos szomorúan vette tudomásul, hogy a szüret előtt be kell vonulnia katonának. Édesanyja a köténye szegélyével törölgette a szemét. Egyetlen gyermekkel áldotta meg a Teremtő, azt is messzire sodorja a kötelesség.
– Mikor kell menned?- kérdezett rá.
– Három nap múlva.
– Addig lesz időd elköszönni a barátoktól?
– Nem az a fontos, hanem az, hogy felkérjem őket segíteni. Édesanyámék egyedül nem fognak boldogulni.
– Majd megtaláljuk a módját, hogy minden rendbe legyen.
Lajos este elment a kocsmába. Ő nem volt bejárós, de a barátok többsége szerette este együtt letenni a nap fáradságát. A baráti beszélgetések mellé jól jött egy – két pohár sör, bor és búfelejtőnek a pálinka. A söntés mellett álló Vendel elcsodálkozott, amikor meglátta Lajost.
– Ezzel meg mi történ? Elhagyta a kedvese?- suttogta Sándornak.
– Ki tudja – szólalt meg Nándor, akit a pult mellől el sem lehetett addig citálni, amíg meg tudott állni a lábán.
– Egy kört a fiuknak!- rendelt hangosan Lajos.
– Neked?
– Barnasört.
– Az nálam nincs!
– Akkor jöhet egy világos. Jó estét! Reméltem, hogy itt talállak benneteket. Behívót hozott a mai posta.
Lajos odacsúsztatta az asztalra. Gábor nagyhangon gratulálni kezdett.
– Emberré válsz, hidd el, mindenkinek jót tesz a zubbony! Mire leszerelsz, egészen más leszel. Végre elveheted Margót. Tudja, hogy bevonulsz?
– Nem, majd megírom neki.
– Ennyi, semmi más?
– Minek? Nem szeretem a fájdalmas könnyeket. Attól nem fog megváltozni semmi. Tőletek viszont azt kérem, hogy segítsetek be a szüleimnek, amíg én távol leszek. Itt a szüret, helyettem kell minden kéz.
– Természetesen- ugrott fel Jóska és rendesen hátba vágta Lajost. Fájt?- kérdezett rá.
– Mit gondolsz, miért ne fájna?
– Látod, ha lejár a két éved, az ilyeneket csak legyintésnek fogod érezni. Fel a fejjel, mi mind túl vagyunk a parancsokon. Jó lesz, ha az ugratásokat és a szemétségeket fél vállról kezeled, mert volt köztünk, aki nem bírta, és agyonlőtte magát az őrség ideje alatt- figyelmeztette Lajost.
– A lányok! Lajos a lányok, azokat nézd meg! Ne ígérj nekik semmit, de azt tartsd is be-szólalt meg Sándor.
– Én eddig sem ígértem semmi. Szerinted miért?- kérdezett vissza Lajos.
– Mert még nem voltál igazán szerelmes.
– Margóba talán.
– Majd kiderül, ha nem találkoztok-nevette el magát Ferenc.
A kocsmáros kihozta a rendelést.
– Inkább igyunk az egészségünkre- szólt közbe Lajos.
Abban a percben kinyílt a kocsma ajtó, bicegő járásával, hóna alatt a hegedűvel belépett Kálmán, a falusi cigány. Jó szimata volt, mert mindig ott és akkor jelent meg, amikor éppen szükség volt rá.
– Jó estét!
Kérdezés nélkül rákezdett egy nótára. Sírt a hegedű húrja. Lajos búcsút vett a barátoktól, a falutól és messzire üzent Margónak. Hajnalodott, amikor haza szálingóztak a kocsmából.
– Le sem fekhetünk, irány a főd. Tudod barátom, a parasztnak ez a lelke- szólalt meg Jóska.
– Most mi lesz az én lelkem?
– A fegyvered, meg amit a válladra tesznek. Soha se rokkanj bele a súlyába. Soha érted soha! Itthon minden rendbe lesz. Mire először szabadságot kapsz, ki fog forrni a must.
– Addig nem is jöhetek haza? Ezt honnan tudod?
– Megtapasztaltam, csak el ne keseredj.
Lajost odahaza már befogva várta szekér. Édesapja mosolygott.
– Indulhatunk!
Lajos villámgyorsan átöltözött és odatelepedett a bakra. Egész nap vágták a földet. Fordult ki a krumpli. Tudta, hogy idehaza nem fognak a szülei éhezni, mert ha a parasztnál van krumpli, zsír, és gabona a padláson, akkor lesz ennivaló. Harmadnap a barátok nótaszóval köszöntek el Lajostól. A vonat lassabban gördült ki az állomásról. Az útjába eső megállókból, egy két legény még felkapaszkodott a szerelvényre. Volt, akinek az édesanyja integetett, de olyan is akadt, akinek a kedvese lengette sokáig a jegykendőjét. Még aznap este elhangzott az első parancs.
– Sorakozó! Lépés indulj!
Lajos megpróbálta kihúzni magát és ütemesen lépni a vezényszavakra. A körlet sivársága, az egymás melletti vaságyak, olyan világba repítették, amiről még álmodni sem mert. Hetek múlva ezzel legalább megbékélt. Nem volt buta fiú, így kezdett átlátni a magukat felettesnek tartó másodéves tirpákokon. Nem szólt vissza, engedelmes volt, tette, amit parancsoltak. Fél év múlva kivitték őket a faluba. Ismerkedési estet rendeztek a kopaszoknak. Lajos elsőre nem vettette be magát a táncba. Margóra gondolt, a barna őzike szemére. Tényleg nem is írta meg, hogy most mi van vele. – Majd holnap – határozta el. Kért egy pohár bort és lassan iszogatta. A teremben a hangulat egyre magasabbra hágott. Hosszú barnahajú lányra lett figyelmes, aki az édesanyja mellet ült egy sarokban. Az ismerkedési est fél idejében járt, a lány még mindig várakozott. Lajos nem tűrte tovább. Hozzájuk lépett.
– Szabad lesz?- kérdezte, és határozottan a lány felé nyújtotta a kezét.
A lány ránézett, majd az édesanyjára.
– Elmehetek táncolni?
– Menjél!- parancsolta a lány édesanyja.
Lajos illedelmesen vezette a lányt a táncparkettre.
– Lajos vagyok, maga úgy szólít, ahogy magának jólesik. Magát hogy szólíthatom?
– Klára. Nyugodtan szólítson Klárinak.
– Inkább Klárikának, ha meg nem sértem.
Lajos nézte lányt, aki zavartan, pironkodva fogta meg a kezét. – Ártatlan kis teremtés, szögezte le magában Lajos. Fiatal lehet, legalább is nálánál biztosan fiatalabb. Vigyázni kell rá. A tánc közben gyorsan telt az idő, alig akarta Lajos hinni a fülének, amikor a parancsnok hangja megállította a zenét.
– Mindenki köszönjön el! Irány a laktanya!
– Mondja Klárika, találkozunk még?
– Nem rajtam múlik- felelte bizonytalanul a lány.
Lajos visszavezette Klárikát az édesanyjához.
– Köszönöm, hogy engedélyt adott.
Az asszony nem szólalt meg, csak Klárika közölte.
– Kossuth u. 57.
– Ott megtalálom?- mosolygott Lajos.
Klárika erre nem felelt, csak biccentett. Lajos egyre többször kereste fel Klárikát és vele töltötte az összes szabadidejét. A család sokkal szegényebb volt, mint azt az első alkalommal Klárika ruhája elárulta. A lelkük olyan, mint a parasztoké, csak őket a szőlő éltette. A hegyháton sorjázó tőkék leve hozott pénzt a konyhára. Most már Lajos rájött, hogy a megérkezésük után, ha a kiképzés a hegy közelébe vitte őket, miért hallották a kutak csikorgó hangját. A köves föld nehezen adta meg magát a kapának. A kertek keveset teremtek, abból csak a konyhára jutott. A bor, a hegy leve, az kiszolgálta a szomjas katonákat. Pár hónap alatt, Lajos haja megritkult, maga megerősödött, meg férfiasodott. Rájött, hogy miről beszéltek neki a barátai. Először, amikor haza tudott jönni, olyan kevés volt az idő, hogy kocsmázásra már nem telt Lajosnak. Az édesanyja, amikor meglátta, alig ismerte meg. Mesélt, de nem panaszkodott, nem akarta a szülei szemét könnyben látni. Időközben Margó képeslapjai megritkultak, s egy idő után, egyetlen üzenet sem érte utol Lajost. Lassan kezdett feledésbe merülni. Klárika viszont, ott volt a közelében. A következő évben Klárika kimaradt az iskolából. Szabadabban sétálhattak Lajossal a legmagasabb hegytetőre, ahol a zergék koptatták a köveket. Lajos vigyázott a Klárika lelkére. Jól tudta, hogy abban a korban van, amikor könnyen megérintheti a szerelem. Lajos a következő szabadságnál már nem említette meg a barátainak Margót. Klárikáról tett némi megjegyzést, de semmi többet.
– Nehogy megsebezd a szívét- figyelmeztette Sándor.
– Arra figyelek. Nem szeretném, ha miattam boldogtalan lenne. Vigyázok a lelkére és az enyémre is- nevette el magát Lajos.
– Az jó- tette hozzá Nándor-, mert könnyen te is a pult mellett találhatod magad.
– Velem az nem történhet meg!
Miután Lajos visszaért a laktanyába, többször jutott eszébe Sándor figyelmeztetése. Nem tehetett róla, de Klárikával jobban szaladt a hátralévő idő. Apró ajándékokkal, virággal lepte meg a lányt. Karácsonyra Klárika viszonzásul, zsebkendőt adott Lajosnak. Micsoda véletlen? Mosolygott. Takarodó után a vaságyon Lajos kezébe vette Klárika zsebkendőjét és felsajdult benne egy emlék. Margóé. Két lány, két zsebkendő, mintha mind a ketten üzentek volna, hogy neki adtak egy jegykendőt. Lajos számára Klárika még most is olyan volt, mint a mesebeli királylány, aki fehérlovon várja a kérőjét. Nem akarta kiábrándítani Klárikát, és a következő alkalommal bevallotta ő bizony nem az álombeli lovag. Ő vissza fog térni a szüleihez. Abban is biztos, hogy Klárika sem hagyja el a családját. Amíg együtt vannak, egyetlen dologra figyel, Klárika ártatlanságára. Nem akarja megfosztani tőle, még akkor sem, ha Klárika hajlandóságot mutatna rá. Megöleli, meg is csókolja, de nem hagyja, hogy a csábítás ördöge legyőzze. Szereti Klárika a mosolyát, a kék szemét és az ártatlanságát. Vigyázni szeretne rá, amíg vele van. Addig maradjon minden úgy, ahogy van. Tudta, hogy soha sem tett könnyelmű ígéretet. Nem ígért semmit a lánynak, csak boldognak szerette látni. El is jött az idő, amikor Lajos a kezébe vehette a katonakönyvét. Klárika volt az első, akihez elment.
– Holnap vontra szállok. Klárika kikísérsz?
– Csak ennyit kérsz?- sírta el magát Klárika.
– Igen most csak ennyit. A többit majd eldönti az idő.
– Miféle időről beszélsz, arra nem gondolsz, amíg velem voltál?
– Soha sem felejtem el. Ha akarsz, írjál, ígérem válaszolni is fogok rá.
– Találkozunk még?
– Talán, ha te is akarod.
– Lajos én…
– Most ne mondj semmit! Várlak a vonatnál!
Az állomáson a várakozás ideje óráknak tűnt. Kint a peronon egymást ölelő, kisírt szemű párok vettek búcsút. Lajos sehol sem látta Klárikát, pedig kereste, hogy átölelhesse, hogy megtudja, most mit érez iránta. Szorongatta a zsebkendőt, az orrához emelte, hogy érezze a lány illatát. Megállt körülötte az idő ,csak a gőzmozdony hangos füttyentésére lett figyelmes.
– Beszállás!- hangzott el az utolsó parancs.
Felszállt, letette a bőröndjét. Az ablakból mélyen kihajolva kereste még most is a lányt. Lassan megmozdul a szerelvény, amikor egy fa mellett meglátta. Nem vette le róla a szemét. Ahogy integetett Klárikának önkénytelenül kiesett a kezéből a zsebkendő. Kis idő után szomorúan foglalt helyet. A vagonban egymás után zengett fel a katonák éneke. Búcsút intettek a fiatalságuknak, a hátuk mögött hagyott kettő évnek. Apró kis bőröndjükkel magukkal hozták az emlékeiket. A vonat órák hosszat zakatolt Lajos fülébe. Vitte haza szüleihez és egyre távolabb Klárikától. Lehunyta szemét, maga előtt látta a zsebkendőt, ahogy Klárika felé sodorta, forgatta a szél.

“A zsebkendő” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Beteljesületlen érzések és érzelmek, amik szépnek tűnnek ugyan, de szerintem igazán fájdalmasak lehetnek. 🌹

  2. Kedves Rita!
    Nagyon is igazad van.Az biztos, hogy Lajos mindig tiszta szívvel mesélt Klárikáról, őrizte az utolsó levelét.Számára is egy be nem teljesült szerelem volt, de büszke volt arra, hogy ellen tudott álni a kisértésnek.
    Szeretettel :Karola.

Szólj hozzá!