Visszaemlékezéseim

Végre eljött az én időm. Körülbelül tíz évvel ezelőtt kinéztem magamnak Németországban, a sérült eszközbemutatón, egy háromkerekű elektromos kis mopedet. Végre a moped beszabadult Magyarországra, csak annyit kellett megmutatnom az ortopéd dokinak, hogy fel tudok állni és egy pár lépést bírok menni. S már fel is írta receptre, s pár hét múlva boldog tulajdonosa lehettem. Csodálatos érzés vett hatalmába, azon a reggelen az alapítvány konyhájában meggybordó mopedem várt. Még jó, hogy senki se volt rajtunk kívül az épületben. Leírhatatlan volt az örömöm, rögvest belehuppantam, s elfordítottam a kulcsot. Fel-le forogtam a konyhában, míg anya mondta, szálljak le róla. “Dehogy szállok le, kipróbálom, csak engedj ki, kérlek!” Ez a szigor jellemző volt rá, mikor féltett, ilyenkor gyereknek éreztem magam, és nem huszonöt évesnek, hanem óvodásnak. Gyűlöltem ezt a helyzetet, és ezt a kiszolgáltatott rohadt állapotomat. Akkor is ki fogok menni és önálló leszek végre. “Ne legyél már ilyen, anya, te is vágyakoznál önállóságra, ha sérült lennél.”

Az ülés olyan, mint egy fotel, ki lehetett fordítani, hogy könnyebben rá lehessen ülni és karfái felemelhetők. Háromkerekű, akkumulátoros járgány, a sebességét sajnos csak teknősbéka s nyúl jelzi. Sebaj, fő az, hogy kitörhetek a négy fal közül egyszer. Azt már most megfogadtam, hogy bármi áron is, de elfogadtatom anyuval, hogy önálló leszek a kis mopedemmel. Tudom, apám sose fogja elfogadni, számára én hülye vagyok, de ott egye meg a fészkes fene. Végre megjött Marika, a nagy foglalkoztató gyógypedagógusa, ő biztos eljön velem kipróbálni. Jófejsége most nem jött be, de ráfogom arra, hogy ő is nagyon félt. Egyébként vagány csaj, úgy jó tizenöt év korkülönbség van köztünk. Ő tanítja a legsúlyosabb értelmi sérülteket, most ötödik osztályosok, és még mindig a hét napjait sulykolja beléjük. “Marika, figyelj, gyere el velem légyszi kipróbálni a mopedem, csak sétálnod kell mellettem.” Akkor még én se tudtam, hogy futni fog mellettem. “Jajj ne, Heni, te erre fel akarsz ülni?” “Nemhogy akarok, fel is fogok!” “Te őrültebb vagy, mint a fiaim, akik hegyet másznak!” – jelentette ki Marika. “Gyere már, és ne félj, kérlek, csak egy kör, nyugi!” – mondtam neki. Végre kint voltunk. Először lassan vezettem, hirtelen belém bújt a kisördög, s rátettem a nyúlra, amely nagy merészség volt elsőre. Vonzott a gyorsaság és nőtt az adrenalinszintem. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt egyedül közlekedni az utcán. Szegény Marika futott utánam, de nem volt harag benne, hisz látta, jól bánok a járgánnyal. “Anya, ez tökéletes volt!” “Erzsike, tényleg jó a csajszi, s túl bátor!” – mondta Marika.

A neheze még hátra volt, hazakerült a mopedem, rögtön kipróbáltam. Ott álltunk mind a hárman körülötte, anya és mama, s nagyon örültünk. Apám kijött: “Na mit röhögtök, hülyék?” A levegő is megdermedt. “Hogy beszélsz már?” – kérdezte anyám. “Mit akartok evvel? Egy lommal több lesz az udvarban, a lány úgyse fogja használni.” “Fejezd be, nem mindig az lesz, amit te akarsz!” – ripakodott rá anyám. Utáltam, mikor lebecsül, s a sárba döngöl. Mondott ennél cifrább dolgokat is, apám soha nem gondolta át csúnya szavait, mielőtt kimondta volna. Egyszóval nálunk minden újdonság, ami velem volt kapcsolatos, ekkora port kavart. S ezt gyűlöltem a végsőkig, ki akartam törni a falak közül. Éreztem, ha tovább így marad minden, akkor megőrülök. A szabályokat lassan, de biztosan sikerült megszegnem. És milyen jól tettem, már bejártam a falut és élveztem a szabadságot. Rengetegen megbámultak, illedelmes létemre mindenkinek köszöntem. Persze az más kérdés, hogy ők ismertek, én meg szinte senkit. Azon oknál fogva, mert még a faluba is csak autóval mozdultam ki. És a legtöbb időt a szőlőbe töltöttem anyuval. Megállás nélkül dolgoztunk, napestig. Nem sok idő maradt falut járni. A nép nem igazán értette, hogy tudok ilyen hosszú idő óta hirtelen egyedül közlekedni. Apám volt munkatársa azt nem értette, hogy megy ilyen halkan ez a motor. Na, volt is hacacáré, mire hazaértem, már tudták, hol jártam. Számon kérte anya, de nem hazudtam soha. Harcom megvívtam a faluban, mehettem mindenhova. Levettem anya válláról a terhet, a kisebb bevásárlásokat. Ki kellett találnom, hogy hívom ki az eladót, mikor be van csukva az ajtó, ablak. Bemenni a boltba nem tudok, mert túl kicsi a hely, s gyalog nem mertem elindulni, tudva az emberek reakcióját, menekültek volna labilis járásomtól. Így hát kitaláltam más módszert, ami segített, hogy kicsalogassak egy eladót. Spontán ötletem támadt: ha nem jön ki egy vásárló, akivel üzenek, hogy jöjjenek ki, mert vásárolni szeretnék, akkor volt az ablaknál egy cikkes kuka, felemeltem, s hangosan odavágtam a járdára, vagy épp nekimentem. Zajt csaptam, de mindig ügyeltem rá, hogy a kuka tartalma ne boruljon ki. Elsoroltam, mit szeretnék vásárolni, kenyér, tej, zsemle, mikor kihozták a kívánt árut, fizettem. Ne lássák, hogy remeg a kezem, odaadtam az eladónak a pénztárcám, hogy vegye ki a pénzt. Persze mindig tudom, hogy mennyi van a pénztárcámban. Mindig szerettem leplezni a túlmozgásaimat, amit vagy sikerül, vagy nem. Ha a második van előnyben, azt égésnek veszem és olyankor bánkódom. A falu közepén van egy kis bolt, a távolság kedvéért itt szeretek vásárolni, mert élvezem a távolságot és rendesen meg tudom közelíteni, egészen az ajtóig be tudok állni. Akkor volt baj, mikor sok autó állt előttem és tolatnom kellett. A sok piás ott iszik a bolt előtt, s a szemeik rám szegeződnek, mikor vágódok el a motorral, vagy megyek neki az autóknak. Egyik se jött be nekik, de nagyon izgultam. El szoktam gondolkodni, vajon az egészséges emberek is szoktak-e izgulni, mint én. Vagy csak azért van, mert érzékeny vagyok, s néha túlreagálom a dolgokat. Az első bukásom, amikor rám tolatott egy velem egykorú gyerek, aki szabálytalanul közlekedett. Rám tolatott, én ordítottam, hogy álljon már meg, beszorultam a bal első ajtóhoz. Kapálóztam és kiabáltam, mire végre megállt. Volt jelenlétem, mert mikor kiszállt, és bocsánatért esedezett, meg a tükréért jajgatott, mondtam neki: “Ne jajgass, normálisan vezessél.” Lehúzta a festéket kicsit a motoromról, s kiszakította az ülést, amiért pipa lettem. Anyám jobban megijedt, mikor elmondtam neki, de apámnak egy szót se szólt. Azon a nyáron már borzasztó vagány voltam, hosszú fekete hajamat élveztem, ahogy a szél belekap. A tesitanár a boltnál meglepődve nézett. Köszöntem neki. Áldás volt nekem a kismotorom, ha más nem volt, elmentem motorozni. Kimentem az erdőbe, s mindig egy picit beljebb jutottam, itt végre szabadnak éreztem magam. Szó szoros értelmében teljesen megnyugodtam az erdő csendjétől. De az ember minél többet vár el magától, s én mindig kipróbáltam magam, annak ellenére, hogy a motorra rá van írva, meredek útszakaszon ne használja a motort, mert veszélyes. Ha mindent betartanék, ott lennék, ahol a part szakad, vagyis ülhetnék otthon a szobában. Estem már vele a pincénél is, és nem lett semmi baj. Csak gyorsan akartam menni a meredek köves útszakaszon, s a paripám kicsúszott alólam. Na és? Felkeltem, gyakoroltam a szabadesést. Anya épp a rizlingesben kötözött, szóltam neki, s felsegített. Jó, most egyedül vagyok, majd jobban odafigyelek, de most neki kell vágjak. Kis szorongást éreztem, de legyőztem, csalt az idő, a madarak csivitelése, s a kispatak csobogása. Majd elhagytam Mária képét a kis Jézussal, amely egy fába van beletéve, s egy kis kerítés védi. Mindig tesznek oda virágot turisták, én csak megcsodáltam ezt a kis képet, és agyamba véstem, hátha többé nem jöhetek fel egyedül, és kocsiból látni teljesen más, mint szabadon. Miután elgondolkodtam a Mária képénél, elimádkoztam az Üdvözlégy Máriát, közben keresztet vetettem.

Következett egy rosszabb útszakasz, de semmi pánik, megoldom. Viszont ezért a csodáért érdemes volt kockáztatni, ami a dombtetőn elém tárult, az maga gyönyörűség. Megálltam a szakadék mögött, szétnéztem a kék égen, a fodros bárányfelhőkbe bele bírtam volna harapni. Istenem, ez maga a tökély, olyan közel volt, az ég s a föld között voltam pontosan, s nagyon jól éreztem magam. Később megfogalmazódott bennem, hogy itt szórjátok el hamvaim, itt, e kietlen vidéken, mert itt vagyok szabad, hol csend ölel át, a lombos fák közt. Ég és föld közelében vagyok, hol senki se lát, csak a madarak. Jó kis út vezetett Szentlászlóig, de fel kell, hogy jussak. Vonzott az egész táj, a zöld lombú fák, melyet a lágy szellő ringatott, olyan volt az egész, mint egy nagy bölcső. Beleszerettem ebbe a tájba, ez adott nekem nyugalmat. Köves, rossz út vezet fel a fehér haranglábig, melyben Szűz Mária szobra áll. Végre láttam a falu felső végét, a püspökszentlászlói arborétumot, pontosabban ez egy kolostor volt. S még gyerekkoromból emlékszem rá, hogy az apácák gondozták a parkot. Csodálatos virágok nyíltak, gyönyörű fenyőerdő volt. Minden egyes növénynél fel volt tüntetve a növény neve kis táblákon. Lépcsők vezettek le a kis tavacskához, amelyen szemet gyönyörködtető tavirózsák nyíltak. Ezt a mesebeli tájat kisgyermekkoromtól egészen a kilencvenes év elejéig így láthattam.

Sajnos, mióta Váci atya meghalt, a kastély, s az arborétum is lepusztult. A templom előtti forrás hűs vizéből még letérdelve ittam. A kilencvenes évek elején vize még az itatóvályúba folyt. Ma már ez is parlagon van, csodálom, hogy nem tették még tönkre.

Örömteli élményekkel tértem haza.

2015. június 8.

Szólj hozzá!