Halálodra magad maradsz

Fekszem a havon. Csönd van, olyan, amilyen a városban soha. Lassan teljesen sötét lesz, de ma felhőtlen az égbolt, látni lehet majd a csillagokat. Hideg van. Fázom, időnként minden porcikámban remegek. Meddig tart vajon?
Nem hallani még állatok hangját sem, csak néha a távolban szólal meg valamilyen madár. Ez jó, az egyetlen jó talán most, nem tudnék mit sem tenni, ha megjelenne egy farkas vagy egy medve itt.
Olvastam régen falvakról, ahol az öreget kivitték a magas hegyekbe, hogy meghaljon. Engem nem hozott senki. Magam jöttem. De le már nem megyek. Azt mondták azok a régiek, hogy ha elkezdett esni a hó, az volt a szép halál. Ki tudja, miért.
Csendes éj, szent éj! Tiszta éj. Hegyek, hó, mint valami állandóság egy csöppnyi emberélettel szemben. Pedig a hó is elolvad, talán még itt fent is. És a hegyek is elporladnak valamikor.
Ha betakarna a hó, talán kevésbé fáznék? Elaludnék, és jönne egy szép álom?
Istenem, de rég volt már igazán szép álmom! Ha éhes lennék, süteményről álmodnék vagy frissen sült kalácsról, de nem érzem az éhséget, csak a hideget. Fázom. Nagyon fázom.
Sohasem szerettem a hideget. A meleg szobát, azt igen. Jó legalább elképzelni a lángokat, a lobogást, a tüzet. Legalább egy gyertyát hozhattam volna.
Már rég elmúlt az életem valójában, most nem múlik el más, csak ez az öreg test. Minden, ami az életem volt, tovaszállt, eltűnt, tán valahol vár rám. Micsoda bolond szlogenekkel hitegetik az embereket! 'Kezdjen új életet!' Mintha az olyan egyszerű lenne! Volt a nagyapámnak egy kutyája, mikor a nagyapám meghalt, a kutya nem akart már új életet kezdeni. Ott feküdt a sírján, hónapokon át, amíg el nem pusztult. Lehet, hogy többet tudott az életről, mint az emberek?
Nini, egy hópehely! Elkezdett esni a hó. Ha gyerek lennék, erős és életvidám, most felkelnék és nagyokat ugrálnék örömömben. Hó, hó, halihó!
De én már nem kelek fel. Becsukom a szemem, talán meghozza a havazás az álmokat is.

Jó volt gyereknek lenni egy kicsi hegyi faluban. Sok volt a munka nyáron, természetes volt, hogy már gyerekekként is segítettük apánk, anyánk. Olyan családi parasztgazdaság, ma valahogy így hívják. Nekünk mintha nem is lehetett volna másképp, mintha nem is létezett volna a nagyvilág. Különösen telente, télen ritkán vetődött mifelénk idegen. Beborított mindent a hó, a házat, a pajtát, az istállókat, a fák tetejét, a hegyeket. Szép volt és zord egyszerre. A rövid nappalokon, ha kimentünk a hóba, ritkán távolodtunk el a háztól messzire, mert anyánk féltett. Hóval dobáltuk egymást a bátyámmal, vagy birkóztunk a hóban, aztán hóembert építettünk együtt. A hóban volt valami mágikus, de jó. A mágikus erők többségétől féltünk, a lavinát elindító szellemtől vagy az erdei manóktól. De a hótól önmagában nem. A hónak valami szép fehér tündér lehetett a szelleme.

Ki vagy te, gyönyörű fehér lény? Azért jöttél, hogy segíts? Gyerek leszek megint, ugye? Gyerek egy jó meleg fészekben, szerető családban, gyerek valahol, ki tudja melyik világban. Tudod, hogy egyre többször gondolok a gyerekkoromra? Egyre több emlék tér vissza? Most úgy tűnik, hogy nagyon gyorsan elmúlt, mint ahogyan a hó is hamar elolvad. Legalábbis lent a városban. Idefent megmarad tavaszig, aztán majd valamikor májusban egy kiránduló megtalálja a testemet. Addig beborítja ez a szép fehér takaró. Mintha én is olyan szép fehér lény lennék, mint te. Akarnék? Akarhatnék ilyen szelleménnyé válni? Vagy az én sorsom más? Mi hiányzik hozzá? Van vajon ember, kinek ez sikerül? Hogy a testét elhagyva valami ilyen szép fehérséggé válik?
Egyre sűrűbben hull a hó. Ha kinyitom a szemem, már látom a csillagokat. Milyen kár, hogy a városban, az öregek otthonában olyan keveset néztem őket! Nem engedtek ki esténként. Még nyáron se, nemhogy télen, a hósesésben.
Nem menj el! Ne hagyj itt! Fogd a kezemet!
Hó, hó, hó. A fákat feldíszíti, rátelepszik az ágaikra. Olyanok lesznek némelyik, mint egy-egy karácsonyfa. Ők az én karácsonyfáim.
Hideg van, nagyon hideg. A gyerekkorom karácsonyain nem volt ennyire hideg. Vagy csak azért érzem így, mert akkor mindig meleg szobában voltam?

Szépek voltak a karácsonyok akkor is, mikor már nekem volt családom. A feleségem jó asszony volt. Kevésszavú, dolgos, ugyanúgy szerette a hegyvidéki magányt, mint én. Jó életünk volt. Felneveltük a három gyerekünket, de egyikük se maradt velünk. Elcsábította őket a hegyekből ez a modern kor, a városi élet. Először csak tanulni, de aztán ottmaradtak dolgozni és élni is. Most már családjaik vannak, nekem unokáim, akiket alig láttam. Pedig szívesen eljátszottam volna velük. Tehetnék nekik szemrehányást, de minek. Úgy kell vennünk az életet, ahogyan kapjuk, mondta mindig a nagyanyám. Egyedül marad mindenki, a halálára mindenki egyedül marad.

Sűrűn hull a hó. Ahogy az ajkaimra ér, megkóstolom, érzem az ízét. Karácsonyital. Frissen hullott hó.
Mi kell az embereknek a boldogsághoz? Egy kis melegség? Vagy vannak, akik a hidegben boldogok?
Mit mond majd az a léten kívüli ítélőszék? Munkámat elvégeztem, gyerekeket felneveltem, amit tennem kellett, megtettem? Egy életet mégsem lehet csak úgy nézni, mint egy bevásárlólistát, végigböngészve, hogy megvan-e minden tétel.
Éltem, és ember maradtam? Úgy hiszem. De mi lesz velem most? Mi jön az ember lét után?
Mit hoz a halál?
Esik, esik, esik a hó. Elaludni jó. Esik, esik, esik a hó.
Vigyél! Vigyél!
Csak a csönd és a hóesés vesz körül. Senki nem siet sehová.

Éltem és ember maradtam. Ketten maradtunk a párommal, mikor megöregedtünk. A gyerekek ritkán jöttek már haza hozzánk. Mikor az asszony beteg lett, súlyos beteg, én ápoltam sokáig. Pedig azt mondják, ez általában fordítva szokott lenni, a férfiak halnak meg előbb, és a nők ápolják őket évekig. Nálunk fordítva lett. Ahogy Isten adja, hisz ezt senki sem tervezheti meg. Rossz igazából akkor lett, mikor ő meghalt. Magamra maradtam.
Nem vágytam már semmire. Az emberek egyre idegenebbekké váltak.
Mikor egyik télen eltört a lábam, akkor vittek be abba az otthonba. Azt mondták, majd a ház fedezi a költségeket. Ez így duplán szomorúvá tett. Egyrészt a ház miatt. Titokban mindig reméltem, hogyha a gyerekeim nem is, de majd talán az unokáimból valamelyik ezt választja, idejön lakni. Nem rossz ez a hegyi élet, legalábbis én sokkal jobbnak tartom a város zajánál. Így csak elkótyavetyélődik ez a szép ház, mert engem már magatehetetlennek ítéltek!
Másrészt nem tetszett nekem az az otthon. Már kezdettől fogva se, és a hónapok múltával egyre kevésbé. Vannak ápolók, akik durván bánnak mivelünk. Van ott egy szegény kis magatehetetlenül fekvő öregasszony az egyik szobában, azt különösen sajnáltam, ha néha olyankor bepislantottam a szobájukba, mikor etették vagy mosdatták. Olyan lélek nélkül, olyan nyersen, nem törődve, hogy talán fáj neki!
Mit várhatnak az öregek, ha már a gyerekeik se tudják vállalni, hogy ápolják őket? Mennyi kis szerencsétlen öreg van! Hiába, a halálodra magadra maradsz.

A karácsonyt használtam ki arra, hogy az otthonból megléptem. Egy ismerős öreg sofőr volt a buszon, az hozott el ide. Még egyszer ránéztem a házra. Nem mentem be, nem tudom hová tették a kulcsom, csak a pajtába. Aztán elindultam felfelé.

Ó, te tündér! Nem vittél el, még mindig itt vagyok. Miért nem indulunk, mondd? Csak állsz, vagy inkább lebegsz, vársz, nézel, miért nem segítesz? Nem teheted? Vagy hiányzik valami még?
Olyan fehér vagy! Olyan hideg. Miért hiszik az emberek a fehéret mindig szépnek? Hiszen az élet színei sokfélék, de egyáltalán nem fehérek!
Láttál egy nyári mezőt? Az színes. És a színektől valahogy meleg. Nem úgy meleg, mint a tűz, de meleg. De jó lenne most egy kis melegség. Vagy egy nagy-nagy tűz.
Már nem nyitom ki a szemeimet. Behúzodom egy meleg kemence mellé, amilyet én csak a mesékből ismerek, mert a városokban már csak fűtőtestek vannak. Egy nagy kemence, melynek kis ajtaján keresztül látszik a lobogó tűz. Tűz, tűz, tűz! Mennyiféle színe van a fénynek, mennyi féle színe van a tűznek!
Eltűnt a fehérség. Megjelentek a színek. Honnan jöttetek? Hová visztek? Ne ilyen sebesen kavarogjatok! Sosem tudtam, hogy ilyen sokan vagytok! Sötétek és világosak, hullámzók és táncolók, ismeretlen tájakra sodrók! Mi lesz velem, Istenem? Része leszek ennek a kavargásnak? Vagy része is voltam mindig, csak nem éreztem? Ez az élet? Az igazi? Vagy egy másik igazi? Hányféle van?
Elfogynak a szavaim. Már nincs semmi értelmük. Kinek és mit mondhatnék velük?
Isten legyen velem mindenek felett!

“Halálodra magad maradsz” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Örülök, hogy olvastál, és köszönöm szépen a hozzászólásodat.
    A Tollforgatóban ennek egy röviditett változata szerepelt, mikor Fehér mesék volt a megadott tollforgató cím.

    Ha olyanról olvasnál még, aki magányosan élt, akkor az Eletmesét ajánlanám, az is egy Tollforgató történet volt 2016-ban.

    Szeretettel:
    Márta

  2. Kedves Eva (lambrozett) és Róza (mami)!
    Tudom, hogy nehéz ilyen témánál a hozzászóláshoz megfelelő szavakat találni, köszönöm, hogy Nektek sikerült.
    Szeretettel:
    Márta

  3. [b][u]Márta kedves![/u][/b]
    Éppen egy olyasmi verset hoztam ma, ami érinti ezt a témát, pedig össze sem beszéltünk. Nahát… érdekes, hogy az emberek néha milyen hasonló dolgokra gondolnak. Szeretettel olvastam megható, megkapó írásod. Éva

  4. Kedves Márta!

    Elindult a lelked egy hír hallatán… És valóban így van. Nem engedhetik meg a családtagjaink, hogy kimaradjanak a munkából. Kell a fizetés a megélhetésre… . Nem is tudom mit írjan annyira igaz annyira megrázóan szép az írásod.

    Szeretettel: Jártó Róza /mami/

  5. Kedves Viola!
    Nagyon szépem köszönöm a hozzászólásodat, kedves szavaid.
    Sajnos azt kell mondanom, hogy az életből merítve, bár előbb írtam: egy-két nappal azután, hogy írtam, olvastam az újsághírt, hogy hajnalban holtan találtak egy idős embert az egyik idősek otthona kerítése mellett.
    Ilyen a világ, úgy látom, sokan érzékeljük. Milyen lesz a gyermekeink idős korában? Azt hiszem, elképzelni is rossz.
    Szeretettel üdvözöllek:
    Márta

  6. KEDVES MÁRTA!
    Csodálatos, megható írásod örömmel olvastam. Sok idős(f) ember gondolata van benne.
    Szeretettel gratulálok: Viola (f)(l)(f)

Szólj hozzá!