A lakásban, csak az órák ütemes ketyegése hallatszott.
A hűtőgép halk zúgása, és a lentről felhallatszó tompa utcai zaj.
Ezektől eltekintve egységes, és békés csend uralkodott.
A fürdőszoba ajtót nyitva felejtették.
A tükör fölötti villany, több mint tíz órája égett, s ahogy lassan alkonyodni kezdett, az onnan kiszűrődő fény most egyre inkább erősödve bekúszott a szobába, s mintha uralni akarná azt, legyező formában jobbra s balra szétfutott.
Megtörve dolgokon, furcsa színeket alkotó csóváival szinte életre kelve…
A lakás tulajdonosa egy, a negyvenes éveiben járó férfi volt, aki foglalkozásának köszönhetően rengeteg munkával ellátott, agglegényként egyedül élő újságíró.
Patrick Roelfe, sok port felkavaró, tényfeltáró cikkeiről lett ismert és az igazsághoz a végsőkig ragaszkodva, bátran képviselte azt.
Ezért bizony sokszor megfenyegették, néha naponta többszőr is.
Sértett önérzetű bűnözők, és elégedetlen – úgymond tisztes polgárok egyaránt.
Elszórtan, véletlen balesetekkel, verésekkel, konkrét dolgokat felhozva – elsorolva neki.
Ilyenkor mindig megállapította magában, mennyire élénk is tud lenni az emberek fantáziája, ha rossz dolgokról képzelődnek.
Patrick New York-ban lakott, ezért volt min cikkeznie.
Néhány gyilkosságot például éppen úgy jelenített meg, ahogyan az a valóságban, bizonyítottan
is megtörtént. Nem szépített az eseményeken soha – semmit.
A város rendesen adta magát.
Neki pedig, akár egy jó „zsarunak” szimata volt, és érzéke arra, hogyan hívja fel magára a „közönség” – olvasói figyelmét, akik ott voltak örökösen körülötte, lesve rá, akár prédájára a vadász.
De Patrick mégsem félt. Sőt furcsa hobbijaként gyűjtötte, az Őt fenyegető leveleket.
Feladó nélküli, bélyegzői szerint más-más államokból, más városokból érkezőket, vagy csak úgy üresen, érdekes módon eljutva hozzá.
Rutinszerűen sorba rakva tette el azokat.
Nem unatkozott, s már elég szép számmal akadtak íróasztalának fiókjaiban.
Egy reggel ezek után, telefonáltak neki a szerkesztőségbe.
Felvette, beszélt vele.
Egy mély hang, némileg elváltoztatva, kevés valóságában létező akcentus jellemezte az idegent.
Próbálva nagyon komolynak maradni.
– Valami várja a lakása ajtajánál. Menjen csak haza. Majd megváltoztatja az életét.
Gúnyos kacaj, és csend… Kattanás, letette, ennyi volt.
Furcsa mód nem érzett félelmet, és nem ijedt meg.
Nyugodtan megvárta amíg letelik a munkaideje. Azután amint egyéb dolgai engedték, úgy is tett.
Vallotta, mindennek eljön a maga ideje, s mindennek megvan a maga ára, amiért eljövendő pillanatokban majdan fizetnünk kell. Ám ez részéről nem a bűnei miatt lesz…
Lépteit hallgatva ballagott hazafelé, néhol lassítva, kirakatokat nézegetve. Pedig az eső eleredve, egyre jobban szemerkélni kezdett.
A kapott levelek elolvasott sorait idézte fel magában eközben. Egymás mögé írt betűknek tömege. Szövegek, esetenként újságokból kivágott, s ragasztott gondolatok.
Érzelmek, hitek, elképzelések.
Külalakjukat pedig, de sokszor meg lehetne kérdőjelezni.
Na és ha már itt tartott. Akkor, kik is azok a firkászok !?…
Megérkezett. A bejárati kapu nyikorogva csukódott mögötte.
Későre járt. Halk, tompa léptek felfelé az emeleteken át.
Egy várt, ám most izgatott pillanat.
Némi szívdobogás, visszafojtott lélegzet. Lassított az utolsó fordulóban.
Csend. Csupa emberi jellem.
S azután a döbbenet.
Egy cserepes virág lett lerakva az ajtaja elé.
Benne egy eléggé szép, és mutatós növénnyel.
Színeiben pompázva, közvetlenül a lábtörlő mellett.
Olyan volt, mint az elhagyott gyermekek, akiket kitesznek bizonyos helyekre, sorsukra hagyva Őket – jutott eszébe.
Mindenre számított, csak erre nem.
Egy cédulával lett ellátva, egyik leveléhez csíptetve.
– Viselje gondját a kicsikének – olvasta fel fennhangon magának az alig látható, ceruzával írt üzenetet.
Mindössze ez állt rajta.
„Most mit tegyen?” – gondolta.
Igy rutinszerűen kulcsaiért nyúlt zsebébe először is, kiválasztva a kellőt, másik kezébe véve a virágot, lábait hosszasan törölgetve – cseszetelve még, egyszerre benyitott, majd becsukta maga mögött vissza az ajtót.
Kettőt kattant a zár, hazatért…
A szobában, a televízió mellett kapott helyet.
A férfinak már az első nap megtetszett az „Ajándék.”
Különös formája, és annak furcsa virágai, levelei, s úgy általában az egész.
Mely később több napig, esetleg egy hétig tartó feledékenysége vagy távolléte után is, ha ismét adott neki vizet, feléledt.
Mintha a levegőből is meg tudna amúgy élni, vagy abban valamiből.
Patrick gyorsan megszokta a jelenlétét…
Visszalépett, lepakolva az előszobában.
Felakasztotta esővízzel áztatott ballonkabátját, mellé kis polcra téve irattartó kis táskáját is.
Bár nem oda való volt mégis így kellett tennie, mert máskülönben állandóan otthon felejtené.
Kibújva utcai ruháiból, hamarjában átöltözött praktikus, kényelmes otthoni darabokba, s mikor
lábai papucsába símúltak, elmosolyodott.
Elégedetten, békésen, mint ki jól végezte dolgát.
Jól esett neki a meleg – száraz lakásban való sétálgatás, a kinti hideg után.
A tévével szemben, közvetlenül az újságos kisasztal melletti fotelba telepedett le.
Kicsit meg szeretett volna pihenni.
Odakint dörgött, villámlott.
Kezdett nagyon viharossá változni az időjárás.
Néhány sóhaj, nyújtózkodás.
Ám korgó gyomra jelezte, lassan enni kellene valamit, mert éhes lett…
A konyha felé vette az irányt.
Kinyitva hűtőszekrényének ajtaját, kivett belőle egy üveg juice-t, töltött magának abból
bőségesen készletéből kiválasztott tiszta pohárba, jó nagy kortyokban elfogyasztva italát.
Majd egy megismételt mozdulattal, ezúttal pár szelet húst vett elő, elégedetten szemlélve azt, hozzákezdett az elkészítéséhez.
Sültre vágyott, némi mártásra és krumplira. Így a serpenyőben csakhamar alakulni kezdett az étel.
Most volt ideje rá foglalkozni vele, hiszen holnap szabadnapos….
Patrick fejét kissé oldalra fordítva, félve a felfröccsenő olajtól, dudorászott.
Várt türelemmel. Hiszen jól átsütve szerette.
Közben a konyhaszekrényben keresgélve, talált néhány szem sós mogyorót a zacskójában.
Hanyagul szájába véve – megtöltve, rágcsálva azokat, a város kései hangjait kezdte figyelni.
Eltérő érzéseket váltottak ki belőle.
Elnyújtott éneklés, zuhogó eső ütemes kopogása mögűl, egy távoli blues trillázott.
A sarki mulatóból felhallatszódva.
Egy ideig csak ez létezett.
Most mozdulatlanná dermedt, rá összpontosított.
Azután élénk szaxofon dallam messzebbről.
Sietős léptek tömkelege, monoton nyüzsgés tompa egyhangúsága.
Járőrkocsi szirénája tépte szét a füstös – szmogos lég mezét, s a forgalmat jelzőlámpák kattogva irányították e furcsa – élénk „Hangyabolyt.”
A város még élt, élénken.
Zsongva, újjászületve örökkön, miközben könnyedén elmúlnak felette az évek – évtizedek.
Emlékekből merítve mindvégig lakói erőt, az elkövetkezendő, számos holnapokra…
A férfi hát agglegényként élve számos dolgot megtanult, többek között a főzést is, melyet elég jól csinált. Így elmélázva hosszú percekre, azért két keze járt.
Türelmetlenkedés helyett elszórakoztatta magát.
Ezáltal, nemsokára elkészült az étel. Egy tányérra rakta, s amíg hűlt vacsorája, Ő a következő hét elejére tervezett, egyik interjúja kérdésein gondolkodott, majd bevitte a szobába, leült a dohányzóasztalhoz, maga elé vette, néha fújdogálva, fölé hajolva.
Fáradtság lett úrrá rajta, könnyed szórakozást keresett.
A tévében baseball meccset közvetítettek.
Bekapcsolta, lábait maga alá húzva, a fotelba telepedett le újra, figyelte.
Eközben szeme akaratlanul is a virágra nézett.
– Mi az? Úgy állsz itt, mintha te is kérnél belőle – szólalt meg Patrick. – Jó illata van ugye? – Saját viccelődésén aztán, jót nevetett.
Kényelmesen elhelyezkedve, oly könnyeddé vált minden.
Egy darabig figyelemmel kísérte a műsort, de becsukta szemeit később, majdnem elaludt.
Felült, a konyhakéshez nyúlt, s villája segítségével felszeletelte a húst.
Már majdnem végzett vele, amikor egy pillanatra elvonta figyelmét a meccs egy izgalmasabb
jelenete, meglökve kezével tányérjának szélét, a kenyérszelet mit szintén odarakott, megbillent.
Utána kapott, hogy ne essen le, fél szemmel, csupán futólag kísérve mozdulatait, és ekkor megérezte a fájdalmat, amelyet magának okozott.
Amikor a kés éles pengéje egyszer csak, ujjai közé hatolva beleszaladt kezébe. Felsebezte.
– A fenébe – sziszegte.
Megrázva kezét, még néhány keresetlen szót hozzátéve, s így pár csepp vére szétfröccsenve landolt a terítőn, szalvétán, és a virágján.
Patrick zsebkendő után kutatott zsebeiben.
Egyszeriben felpörgetve magát, dühös lett.
Semmit sem talált, ami a segítségére lehetne, hát felugrott, kisietett a fürdőszobába.
Emlékezett rá, hogy ott van ragtapasz, mert múltkor vett, és oda tette.
Két kicsi, de mély vágás éktelenkedett kezén.
Letépve a tapasz papír csomagolásának végeit, beragasztotta azokat, még igazgatta, figyelme újra készüléke képernyőjére siklott.
A mérkőzés nagyban zajlott…
Ebben a pillanatban meglepő dolog történt.
A virágnak minden egyes levele, egy irányt követve hajlott lassan hozzá.
Majd hirtelen mozdulattal kezéhez símúlt.
A tapasz szélén maradt vércsepp maradékot felitatta, saját magáról is begyűjtvén azokat
visszaegyenesedett.
A férfi elugrott onnan, szíve hangosan dobogott úgy megijedt.
Tátott szájjal, kerekre nyílt szemekkel, értetlenül, szinte remegve állt ott.
– Mi a franc!? – Kiáltotta. Szemközt a virág elött.
Ám mindez semmi sem volt ahhoz képest, ami ezután következett.
Amely azzal tetézte megdöbbenését, hogy vékony, és alig hallható hangon, s mintha közben
valaki a nyelvével csettintve közben így, megszólalt…
– Fincsi !
Kecskemét; 1985. Július 26. Szombat.
Budapest – Újpest; 2021. Február 25 – 28. Vasárnap.