Pluszkilós örömök

Összes megtekintés: 40 

Az első terhessége idején alig maradtak rajta pluszkilók. Alig százhatvannégy centis magasságához, és ötven kilójához képest fantasztikusan bomba, és sugárzó formában volt.
Nem győzte fogadni azon gratulációkat és jókívánságokat, melyek főként az alakjával voltak kapcsolatosak.
– Oh! Drágám! Te aztán fantasztikusan nézel ki! Még mindig extravagáns és csinos vagy!
– Látom neked bejött a házas élet nem úgy mint nekem! – gratuláltak barátnői, akik már mindannyian átestek első terhességükön, és valakit már most totálisan kiborítottak a háztartással és gyerekneveléssel járó feladatok.
Kata a világ legboldogabb emberének érezhette magát, hiszen nemsokára életet fog adni első babájának, és az ő egészsége és jólétét tartotta elsődlegesen szem előtt.
Férje Miklós azonban megmaradt a cinikus, sztoikus, komplexusokkal gondterhelt komfortzónájában, és bárhogyan is akaródzott onnét a sugárzó fiatal asszonynak kimozdítania sehogy sem sikerült a dolog.
Az igazság persze ennél jóval egyszerűbb volt. Miklós folyamatosan kifogásokat gyártott, és homályos célozgatások mögé igyekezett elrejteni valódi véleményét. Ha például meglátogatták szüleiket, vagy nagyszüleiket mintha Miklós szándékosan kerülte volna a látogatás adott, előre megbeszélt időpontját, akár a forró kását, nehogy folyamatosan becsmérlő, és szemétkedős vicceket puffogtató apósa újra és újra felhánytorgassa, hogy lánya királynőként élhetne, ha nem kötött volna ki egy olyasféle alak mellett mint ő, aki egy közalkalmazotti fizetésen kívül nem sokra vitte az életben.
Még nem is voltak külföldön nyaralni az időn, és ahogy kinéz talán nem is mennek.
Miklós apja, nagyapja mindketten karcsú, sportos emberek voltak, akik – maguktól értetődően -, megkövetelték, hogy egy férfi minden élethelyzetben tökéletes fizikai kondícióval rendelkezzen, hátha beüt a nagybetűs krach, vagy az élet újabb pofonokat ad.
Miklóst éppen ezért – ha családi társaságban voltak együtt -, alig-alig lehetett látni. El-eltünedezett, vagy bezárkózott volt gyerekszobájába, ahova – elköltözése után -, az anyja szobanövényeket pakolt, vagy a régi, már megint ponyvaregényeinek többségét.
– Édes fiam! Ne is figyelj apádékra! Tudod, ők rendkívül régimódiak! Inkább élvezd az életet, elvégre nemsokára te is apuka leszel! Hát micsoda fantasztikus apa leszel! – anyjának bizony-bizony nem ártott, ha jócskán rábeszél folyamatosan gátlásos, és önbizalomhiányos lelkére, mert felnőtt fia, még ennyi év után is, hajlamos volt a totális bepánikolásra.
Miklós ilyenkor vagy nem szólt semmit, vagy mint egy sértődött, árva gyerek duzzogva elbújdosott vagy a kertbe, vagy a tágas nagyszobák mélyére, és rendszerint legfeljebb csak ebédidő környékén bukkant újra elő. Ilyen esetekben mindig Kata volt az, aki ügyesen lelkére beszélt, vagy sikeresen kicsalogatta búvóhelyéről.
Nagyon szeretett volna egy gyereket, akinek átadhatta volna azt a rengeteg sok irodalmi, történelmi, és egyéb kultúrtörténeti ismeretet, amit – annak idején -, ő is kedvtelésből, vagy kötelező jelleggel megtanult, mégis ahogy kicsit belegondolt leginkább azt szerette volna elérni – tűzön-vízen keresztül -, hogy mindenben szőrszálhasogató, és kiálhatalan apja nyíltan, mindenki füle hallatára ismerje be, hogy igenis, felnőtt fia is ér ugyanannyit, akár a többi családos ember.
Kata ellentéten férjével egyszerre érezte azt, hogy új dolog fog történni az életében, és a terhessége előrehaladtával még jól is tette, hogy felszabadult, és független tudott maradni a konvenciók, vagy az egyes ismerősök véleménye nélkül.
Miklós ugyanakkor rendkívül élvezte főként a névválasztás alkalmával, hogy cetlikre írták fel az esélyes lány, és fiúnevek többségét, majd beletették nagyapja régimódi kalapjába, mely valóságos, szerencsét hozó családi ereklyének számított, és egymás után húzták ki belőle a befutó, és nyertes nevek többségét.
Miklós rendkívül kedvelte az egzotikusabb hangzású lány neveket: Myrea, Florencia, Valéria, Napsugár, Alicia stb. Míg Kata úgy volt vele, hogy az egyszerűbb nevek, mint például az Eszter, vagy a Fanni, Lili is éppen úgy megteszik majd a hatásukat. A kis szójátékuk végén persze mindketten kölcsönösen felsóhajtottak, és azon a véleményen voltak, hogy – sok esetben -, kifejezetten praktikus gondolat lenne, ha megkérdezhetnék az adott csecsemőt a szülés után, hogy melyik név tetszik neki, és ha bólogat, vagy kacsint, esetleg elmosolyodik akkor ezt titkos, beleegyező jelnek tekinthetik a jövőre nézve.
Apósa bezzeg össze-vissza bevásárolt a luxusigényű babakocsitól kezdve egészen a csillogó, és persze méregdrága babaágyig, babaminitoron át egészen a popsitörlőkig, és nem győzte kidülleszteni a mellkasát, hogy egy igazi, tehát talpraesett férfi bár jóval a terhesség előtt gondol az alapvető babavárási követelmények maradéktalan kielégítésére. És persze sohasem hagy mindent az utolsó pillanatra.
– No, menj csak innét! – torkolta le jócskán, amikor Miklós szerette volna meglepni élete párját azzal, hogy egymaga szerelje össze a kiágyat a babának. – Több hasznodat veszik a konyhán! – apósa meg se várta, hogy veje mit felel, máris szó nélkül kivette kezéből a Phillips csavarhúzót az összes tartozékkal, és használati útmutatóval együtt.
Persze később, amikor Kata is értesült erről a kis incidensről szabályosan kifakadt a vacsoraasztalnál, hogy apja mennyire faragatlan, arrogáns, és lekezelő volt férjével.
– Apa! Szeretnélek megkérni, hogy a közös életünkbe ezentúl ne szólj bele! És ha kicsit magadba szálltál szeretném, ha bocsánatot kérnél Miklóstól! Nincs fogalmad, hogy mennyire megtudsz bántani embereket!
Apja persze nem hogy bocsánatot, de elnézését sem kért se most, se később megbántott vejétől. Helyette folyamatosan morgott, mérgelődött valamit nemlétező bajsza alatt, és persze mindig azon mesterkedett, hogy titokban, ha az asszonyok nem veszik észre miként törhetne borsot veje orra alá.
Amikor otthon voltak, és Kata közölte, hogy kicsit hamarabb elfojt a magzatvíz. Miklós idegbetegek őrületes akcióját kezdte el ide-oda járkálva, és összepakolva annyi holmit amennyit csak lehet, és azt amire majd feleségének mindenképp szüksége lesz. Inkább egyik közös barátjukat kérte fel, hogy Katát be tudná-e fuvarozni a kórházba, mert mivel nem volt jogosítványa ítéletnapig is hallgathatta volna apósa gúnyolódásait, hogy: Lám csak! Még erre is ostoba egy férj!
Aznap mindenütt negyven fok közelében ért a higanymutató szála, és beállt a hőségriadó. Tudta, hogy Kata rendkívül rosszul tűri a meleget, és a kánikulát, ráadásul még terhes is volt, így az összes hideg vizes törülközőt, és jéghideg jégkockás borogatással megpróbálta csillapítani felesége légszomját, és törölgette verejtékező homlokát.
Barátja – szerencsére -, fantasztikus zsonglőrszerű mozdulatokkal úgy ismerte a főváros titkos, kevésbé ismeretes kerülőútjait, akár a saját tenyerét, és így pillanatokon belül bent lehettek a kórházba. Sok szerencsét kívánt, és gratulált a kismamának, majd elment dolgozni, míg Katát egy ügyeletes nővér máris betolta a műtőbe, és Miklós is érte, hogy beöltözhessen, és mindvégig mellette lehessen.
Az egész szülés ideje alatt Miklós igyekezett úgy szorítani felesége vékony, madárcsontú, gyerekes kezeit, mintha az élete függne tőle, mintha élete egyik legnagyobb csodáját élné át, és sokszor talán képtelen is volt elhinni, hogy piszok mázlista, amiért ennyire karakán, és gyönyörű felesége lehet.
S bár a szülés nem volt egyszerű, hiszen majdnem nyolc kemény, és megfeszített órába telt, mire a kislány végre megszülethetett egy születést segítő injekciónak hála. A hatalmasat síró, és legalább annyit alvó kislány több mint három kilóval jött a világra, és egészséges volt. Ez volt a legfontosabb.
„Vajon mit fog szólni? Mit fog gondolni elsőre az apjáról?” – ehhez hasonló kérdések motoszkáltak egész nap Miklós fejében, miközben anyja hozott menyének egy kis húslevest, és valami harapnivalót a kórházi katasztrofális koszt helyett.
Miklós megbabonázva figyelte, hogy Kata megszoptatja a babát, és ebben a percben ténylegesen megnyugodott örökkön nyughatatlan, sok lelki sebet őrző lelke.
A kórházból egyenesen haza mentek – naná, hogy ismét egyik jóbarátja sietett a kissé kétségbeesett Miklós segítségére -, aki szerint a világ legtermészetesebb dolga az volt, ha előnyösen használhatta ki ismerőseit, szűkebben vett baráti körét. Ez azonban csak akkor zavarta, ha valaki őszintén elmagyarázta, hogy ezzel önmaga alatt vágja a fát, hibát követ el, hiszen az emberek többségét nem lehet büntetlenül becsapni.
– Én mondom öregem! Az élet egy nagy rakás kaka! Nem is tehettél volna mást, mint kifogni egy ilyen belevaló bigét, aki valósággal rajongásig imád a többit meg majd elrendezi az élet! – miközben egy sor közlekedési szabályt, és egyéb kötelező formaságokat szegett meg gyorsan vezető barátja Miklós újra gondolataiba mélyedt.
„Hogy fogják eltartani a picit? Elvégre a babaholmik, a kisebb babatárgyak, babakocsik és egyebek ind-mind pénzbe kerülnek, és előbb-utóbb azért a legtöbb embernek csak feltűnik, hogy valami nincs rendben az anyagiak terén. De ezzel ráért foglalkozni. Kata kedvesen előre nyúlt, és bátorítón megszorította Miklós kezét.
– Ugye minden rendben van édesem? Jól érzed magad? – közvetlen bájossága mindig sikeresen lecsillapította a szemlátomást zaklatott idegeket. – Meglásd! Boldog életünk lesz!
Miklós észre se vette, de kezdte nagyon élvezni az apasági teendőket. A pelenkázástól kezdve egészen a fürdetésig, és az etetésig. Persze, amikor a kelleténél kicsit több hintőport, vagy kamillaillatú babapúdert használt, és kislánya grimaszos arccal flötölni kezdett vele szabályosan elolvadt a gyönyörűségtől, és persze azonnal rohant a digitális fényképezőgépért, hogy minden fontos pillanatot megörökíthessen. Különben miről fognak majd mesélni, ha a kis angyalka megnő.
Nemsokkal később jöhetett a fürdetés, mint a boldog nap egyik legfontosabb, méltó befejezése. Teleengedték a kádat közepesen meleg vízzel, és a kis, műanyag kacsáktól kezdte jóformán az összes állatfajtát bekészítették a vízbe, hogy a kislánynak méltó környezetet teremthessenek, és legalább ne érezhesse magát egyedül.
Kata szinte hihetetlen módon nyerte vissza majdnem nádszálkarcsú, irigylésre méltó alkatát, bár az igazat megvallva az sem zavarta volna, ha egy-két pluszkiló rajta marad. Még sohasem érezhette magát ennyire boldognak, sugárzónak, kiegyensúlyozottnak, egyszóval harmonikusnak. Amikor újra összejött a barátnőivel – amolyan jókat dumcsizó csajos hétvégére -, a legtöbb barátnő valósággal féltékeny irigységgel méregette, hogy Kata teste szinte alig változott valamit, holott a legtöbb háztartást vezető, gyereket nevelő nő teste jócskán megváltozott.
– Bocsássatok meg, de szerintem egyáltalán nincs igazatok! Nem szabadna olyan szánalmas, vacak kozvervműsorokat néznetek, mint amit bulvárcsatornák nyomatnak éjjel-nappal. A boldogság szerint nem attól függ, hogy valaki hány kilót nyom! Ez csupán a társadalmunk elutasító, intoleráns magatartása.
– Hát… szívem, én nem akarlak kritizálni, de azért ha olyan bombatestem lenne, mint neked én bizony pasivadászatba kezdenék, és meg sem állnék az ezres számnál. – A háromgyerekes, folton vigyorgós anyuka most feltörő nevetésben tört ki, és úgy tűnt ez ragadós, mert a legtöbben szintén felnevettek.
– Komolyan mondom már nem is tudom, hogy mit akarnak a férfiak? Egyszer az a bajuk, ha túl soványak vagyunk, és nem lehet rajtunk mit fogni! Máskor meg feszes, fokhagyma popsit, és sportos hasat szeretnének! Egyszer igazán kivehetnék a részüket a házi munkákból, és a háztartásból is. – a lelkesen szónokló barátnő itt beleharapott egy ínycsiklandozó muffinba, és úgy tűnt élvezi minden percét, ha a csokoládé hatalmának engedelmeskedik.
Kata ezen is elgondolkozott, és ténylegesen rájött arra, hogy sohasem szabadna megkérdőjeleznie azt, hogy mennyire elégedetlen saját külsejével. A lelki megerősítés egy lényeges és fontos dolog, de mint minden ezt sem szabad túlságosan eltúlozni, vagy komolyan venni.

Szólj hozzá!