Kedves barátom levele kapcsán eszembe jutott a svéd filmek világa, közte egy olyan filmmel, amit én akkoriban lezsibbasztó hatással éltem át: ez az Ingmar Bergman rendezte Jelenetek egy házasságból című film Liv Ullmann és Erland Josephson főszereplésével. Azt hiszem, mozifilm is készült belőle, én viszont talán 4 (vagy 6?) részben láttam a tv-ben; késői órákban vetítették nálunk, talán úgy a '80-as körüli években, pontosan már nem tudom.
Fiatal voltam és a jelenlegi állapothoz képest bőven tapasztalatlan, új házas; azt hiszem, irdatlan pofonként hatott a film olyan szempontból, hogy mi is az igazi lelki ;övön aluli; ütés, a katasztrófa, az évtizeden keresztül csodálatosnak hitt – és mindenki által fantasztikusnak látott – házasság s vele együtt egy egész, teljesnek, boldognak hitt emberi élet hirtelen, totális összeomlása, s az akkori padló-állapotból való ön-felküszködése az embernek.
Szinte féltem létezni utána, predesztináltnak éreztem a házasság intézményét, s az ;úgy sem sikerül, úgy sem lesz jó; gondolatokat mindenáron megelőzni próbáltam azzal, hogy mindent úgy csináltam, hogy bennem aztán hibát ne találjanak, tökéleteset akartam, még annak árán is, hogy én nem vagyok boldog.
Mert hogy ;azt a virágot szagoljuk, amit leszakítottunk; – mondták a régiek -, a házasság által. Baromira meg akartam felelni mindenki, bárki szemszögéből, hogy énrajtam ugyan ne múljon egyetlen rossz házasság sem! Mindegy, hogy bukásra volt ítélve, és ha nem látom ezt a filmet, talán egyszerűbben és könnyebben szabadulok tőle, még mielőtt még nehezebb lett volna… én megpróbáltam menteni, éveken keresztül; de homokba dugva a fejem, akkor is tudtam magamban belül, hogy érdemtelenül, méltánytalanul és hiába. Ez, úgymond – és ma már tisztán látom -, tök felesleges volt… a magam teljes önfeláldozása, énemet felülmúló alkalmazkodás, olykor lealacsonyodás, végtelenségig megalázkodás. Annak ellenére, hogy nem sokat, de azt mindet én vittem ebbe a szerencsétlen közös életbe, mégis csak én fizettem, bőven és a tolerancián irgalmatlanul túl, amikor már látszott, hogy semmi esély a mentésre, a jobbra. Fizettem, hogy megszabaduljak kínos-keservesen. Felesleges volt 10 évig tűrni lelki terrort és bármit. Véges az emberi élet itt a földön, s ha az első ;úgy-ahogy; éveket leszámítva 6-8 évet meddőn hagyunk kárba és boldogtalanságba veszni, amikor pedig nem lenne muszáj – az a vétek és bűn, nem pedig a mindenáron való együttmaradás.
Nem sikerült nekem sem. Marianne legalább 10 évig boldog volt és biztonságban, megbecsülésben élte azt a 10 évet. Én pedig csak küzdöttem, mint mókus a kerékben, vagy mint kedvelt bloggerünk mondja: disznó a jégen.
Később könyvben is olvastam a filmet, s akkor is hatott rám rendesen.
A történetben a pár a különböző lelki traumák és párkapcsolatok után-közben befejezésként, idősödő emberpárként éppen titkos találkán vannak egymással… a film alapján ezt szinte meg lehetett volna jósolni az elején, hiszen ők azért valóban szerették egymást. De valójában csak maga a távolság tudta annyi év után is életben tartani a kapcsolatukat, a távolság tartotta életben a szeretetet, a megértést, az empátiát, a toleranciát, amelyek által kölcsönösen el tudták fogadni egymást annyi év és szenvedés után is – akár emberként, akár titkos szeretőkként; annyi gyarlóság és buktató, visszafordíthatatlan és néha szégyenletes kudarc után.
Számomra kemény film volt, leányábrándtipró, mélyen valóságos.
