Február közepén a terasz falán a hőmérő tizenhat fokot mutat, mintha a telet elűzte volna a tavasz, melytől megbolondult a természet, a kertben rügyet fakasztanak a fák és a virágok, az emberek pedig fejfájásra, szédülésre panaszkodnak. Felborul az évezredek óta bevált rendszer, melyet súlyosbít a Covid vírus járvány, ami miatt az emberek kénytelenek otthonaikba zárkózni és maszkot hordani ha kimozdulnak biztonságot nyújtó lakásaikból. A kényszerű összezártság alaposan átrendezi a családi viszonyokat, konfliktusokat generál, s mindenkiből felszínre hozza a legmélyebb titkos érzelmeket is, melyek előbb, utóbb az erős kötelékeket megerősíti, a lazákat pedig végleg elszakítja.
A húszéves érettségi találkozón Vígh Vince az egyetlen agglegény, a lányoknak is kivétel nélkül bekötötték már a fejét, ezért kénytelen elviselni volt osztálytársai irigységét, miszerint közülük egyedül neki maradt meg a józan esze, amiért megtartotta függetlenségét. A többiek házasságot kötöttek, elváltak, újra házasodtak, vagy éppen házasságkötés nélkül alapítottak családot.
A találkozó után napról napra egyre magányosabbnak érzi magát Vince, főként esténként, amikor munkája végeztével hazatér és a kutyáján kívül senki sem várja, szinte kong az ürességtől a négyszobás, kétszintes háza, ami bármely építészeti vagy lakberendezési újságban megállná a helyét. Nem hivalkodó, inkább praktikus, kényelmes és otthonos. Bubu, a hatalmas testű bernáthegyi, a gazdája iránti lojalitásból, vagy pusztán lustaságból, eddig nem tett kárt tenyérnyi rendezett kertben, mindössze a három gömbakác alatt ritkul ki a fű, azon a helyen, ahol hűsölés gyanánt rendszerint elheveredik. Békés, nyugodt jószág a bernáthegyi, csak akkor engedi ki pincemély, messze zengő hangját, ha rendellenességet vagy idegen behatolást tapasztal.
Vince is nyugodt, kiegyensúlyozott ember, aki évente legfeljebb egyszer-kétszer emeli fel a hangját, akkor is inkább káromkodás helyett. Öt főt foglalkoztató esztergályos műhely tulajdonosaként a falu megbecsült vállalkozója, akinél dolgozni kitüntetés számba megy, mert tisztességesen megfizeti a jó munkát, és dolgozói tényleges bére utáni járulékokat, ellenben nem tűri sem a lazsálást, sem a lazaságot. Igaz, hogy nem áll naponta az esztergapad mellett, mert neki az a dolga, hogy folyamatosan munkát biztosítson cégének, de ha kell, bármikor bármely munkadarabot képes hibátlanul adott időre elkészíteni. Műhelyfőnöke, az öreg Kalapos Béla bácsi, ismeri Vincét, mint a tenyerét, tiszteli szakmai tudása és főnöki kvalitása miatt. Büszkeség töltené el, ha vele egyidős mérnök fiában fele annyi elhivatottság és emberi tartás lenne. Fia révén három gyönyörű unokának a nagyapja, miközben főnöke egyedül tengeti életét. Aki egyedül él, az csak vegetál, Vince és az unokahúga, Kalapos Mónika is. A jövő hónapban nyugdíjba megy, ám előtte – úgy kívánja a tisztesség -, hogy beszéljen a főnökével, mint apa a fiával. De nem a műhelyben.
– Vígh úr – szólítja meg a fiatalembert a szokásostól rekedtebb hangon -, az mégsem járja, hogy mindjárt nyugdíjba megyek és maga még egyszer sem hívott meg egy pohár borra. Ha nem zavarom, holnap este átmennék, úgy hat óra körül. Meghívhatnám hozzánk is, csak nálunk az asszony mindenbe belekotyogna. Ne készüljön semmivel, majd én gondoskodok ételről és italról.
Másnap Vince három városban tárgyal a megrendelőkkel. Háromnegyed hatra ér haza, éhes, szomjas, fáradt, s azt sem tudja, mit kezdjen magával. Atyaisten! Hamarosan megérkezik a vendége. Elfelejtett szólni Juliska néninek, hogy főzzön nekik velős pacalt. Jobb híján majd megkérdezi Béla bácsit, mit szeretne enni, kiveszi a mélyhűtőből és megmelegíti a mikróban. Tusol, felfrissül a langymeleg víz alatt, s mintha megszépülne a világ.
Nagyot vakkant Bubu, mehet kaput nyitni. Két hatalmas szatyorral a biciklije kormányán, megérkezett az öreg.
– Jó estét, Vince! Legyen szíves segítsen becipelni az asszony küldeményét. Behozhatom a biciklimet? Öreg jószág, de nem szeretném, ha lába kelne.
A bernáthegyi legyint egyet a farkával, megszagolja az öreg cipőjét és komótosan elballag. Egyedül is boldogul vendégével a gazdája, aki szimata alapján az arcát takaró maszk ellenére jó embernek bizonyul. A konyhában csodadolgok kerülnek elő a szatyrokból, egyikből két üveg bor és fél liter pálinka, a másikból pedig egy fazék frissen készült, szinte még forró töltött káposzta és két tálca sütemény.
– A szódát és a kenyeret már nem engedtem beletenni, az csak akad magánál is, fiam! – szabódik az öreg.
Vendége bizalmas megszólításán meglepődik a házigazda. Valószínűleg ez magánbeszélgetés lesz, melyben nem játszik szerepet a főnök és beosztott viszony.
– Béla bátyám, vegye le a maszkot és igyunk egy kupica pálinkát, utána megterítek az étkezőben.
– Nem kell a flanc, Vince, itt a konyhában otthonosabban érzem magam.
Éhes lehet a gyerek, állapítja meg az öreg, látván, milyen gyorsan megterít Vince a kétszemélyes konyhapulton. A terítékhez egy kis kupica és borospohár tartozik.
– Nincs véletlenül gyűszűje? Mert abból is ihatnánk, olyan kicsik ezek a poharak!
Valóban, csak háromcentes kupicákat készített a tömény italhoz. Elneveti magát a házigazda, sebesen kisiet a nappaliba, hogy a bárszekrényből elővegyen két whiskys poharat.
Iszogatnak, eszegetnek, dicsérik Kalaposné főztjét. Az aprókáposzta közötti füstölt oldalasokból hármat is elfogyaszt a házigazda, bár tudja, hogy a két kismalacnyi méretű töltelék után már alig fér belé, és másnap megsínyli a torkosságát. Ám ennek a mennyei ételnek képtelen ellenállni. Jóllakottan megszépül a világ. Talán a bor teszi, de Vince a szüleinél tartott karácsonyi vacsora óta nem érezte ilyen jól magát. Leszedi az asztalt, a mosatlant bepakolja a mosogatógépbe.
– Hát ez az, Vince! Magának nem kell feleség, elvégre a mosogatógép és a mosógép elvégzi a dolgát, a takarításra meg a főzésre hetente kétszer eljön magához Juliska néni, s ezzel a házimunka elvégeztetett.
– Így van, Béla bátyám.
– Hanem azért jöttem, hogy megmondjam, nem jó ez így. Én olyannak ismerem magát. akiből jó családapa válnék. Akkor pedig, kérdem én, miért nem nősül meg?
– Komolyan mondja, Béla bácsi, hogy erről akar velem beszélgetni? – ráncolja szemöldökét a házigazda.
– Hát, fiam, nem is a munkáról! Figyelem magát egy ideje. Tisztességes, becsületes ember, mindene megvan, amire a családi életét alapozhatná, akkor meg mire vár? Annyi idős, mint a fiam, aki a három unokámat neveli. Vagy nem akar családot alapítani?
Az öreg Kalapos Béla nem kertel. Rögtön a lényegre tér, s olyan témát feszeget, amely Vígh Vincét is foglalkoztatja az utóbbi időben. Mégis, honnan veszi az öreg a bátorságot, hogy a magánéletét firtassa?
– Béla bátyám, emiatt jött el hozzám?
– Emiatt, fiam! Nézze, én nem vagyok egy pletykás ember, nekem bármit elmondhat. Csak azt nem hiszem el, hogy jó így magának egyedül élni. Ráadásul a gyerekeket is szereti. Azt hiszi, nem láttam, hogyan bánt a Huták Jani kisfiával? Tudja, amikor behozta magával, mert az anyósa nem vállalta el, hogy vigyázzon rá, míg a neje bement a városi kórházba kivizsgálásra.
Bort tölt a poharakba az öreg, miközben le sem veszi a szemét Vincéről. Vallató szeme van, állapítja meg a házigazda. Koccintanak.
– Megégettem már a számat, ezért kerülöm a forró ételeket – válaszolja, s hangjából érződik, hogy jobb lenne témát váltani.
– Nem erőszak a disznótor, fiam! – böki ki az öreg sértődötten. – Iszunk még egy pohár bort és elmegyek haza. Ne haragudjon, ha zaklattam. Nem akartam megbántani.
Az öreg tekintetében van némi szeretetteljes sértődöttség, pont olyan, amit Vince az édesapja szemében lát, amikor valamiben nem értenek egyet. Úgy érzi magát, mintha most is vele beszélgetne.
– Nézze, Béla bácsi! Nekem nem könnyű erről beszélni.
– Ha könnyű lenne, nem lennék itt! – vágja rá az öreg, s ismét teletölti a poharakat. – Ja, míg el nem felejtem! Csak az asszony tudja, hogy eljöttem magához, kettesben megünnepelni a nyugdíjazásomat. Még perelt is velem, hogy a járvány idején meghívatom magam vendégségbe. Ráadásul nem illő dolog egy vénembernek magát ünnepeltetni egy fiatalemberrel. De nem tudtam jobb hihető hazugságot kitalálni. Ha kérhetem, maga is ezt mondja neki, ha összefutnak. Mert biztosan rákérdez.
Hanem gyorsan párolog a pálinka. Márpedig ennyit ketten nem ihattak meg, gondolja a házigazda, miközben vendége teletölti borral a talpas poharakat.
– Tudja, Béla bátyám, – szólal meg nagy sokára -, anyám már beletörődött, hogy agglegény maradok, apám azonban rendszerint fejemre olvassa az egyedüllétemet. Hiába van a nővéremnek két gyereke, szerinte famíliánknak magva szakad, ha nem lesz, aki a családi nevünket tovább vigye. Higgye el, én sem így terveztem az életemet. Én és a szerelem nem vagyunk jó barátok. Tisztában vagyok a helyzetemmel. Lassan elérem a kort, amikor a családalapítás a tervek közül átkerül a teljesületlen vágyálmok közé.
Vince kiissza poharából az italt, mintha egyedül lenne, majd mesélni kezd, botladozva, megtorpanva, újra nekiindulva. Az öreg Kalapos jó hallgatóság. És csendes. Nem szól közbe, csak figyel. Röviden: négy lány, négy szerelem, négy kudarc. A csúnya lány szépfiút akart, a szegény gazdagot, a gazdag társ helyett szolgára vágyott, a butácskánál pedig csak diplomás férfi jöhetett szóba, ily módon Vince mindannyiszor könnyűnek találtatott.
– Higgye el, Béla bátyám, én csak egy tiszta lelkű, életrevaló, életvidám lányra vágytam! Igazi társra… akivel beszélgetni is lehet… közös jövőt építeni… aki szerethető… és képes szeretni…
Az utolsó három szó sokáig ott lebeg a levegőben.
– Megértettem, fiam! – sóhajtja sokára az öreg. – Hanem nekem lassan mennem kell. Tudja, a kijárási tilalom miatt. Itt hagyom a készségeket, majd visszahozza egyszer. No, felveszem a maszkot és hazamegyek. Minden jót, fiam!
Nem tudni, hogy spórolás gyanánt, vagy a kijárási tilalom miatt, az utcán csak minden második villanyoszlopon ég a lámpa. Az öreg Kalapos Béla hazáig tolja a biciklit. Gondolataihoz egyenletes léptei kopogásának ritmusa a háttér zene. Vajon mitől válnak magányossá a fiatalok? Nem bíznak magukban? Kételkednek a saját választásukban?
Szabadjára engedi dühét Vígh Vince, még Bubut is leszidja, amiért az valósággal falja vacsoráját. Abbahagyja az evést a bernáthegyi, s nagy barna szemével csodálkozva néz gazdájára. Mi ez a nagy kiborulás, amikor évek óta békés kettőst alkotnak? Megvárja, míg gazdija visszamegy a házba, majd nekiiramodik, hogy a kert végében felnézzen a Holdra és hosszú vonyítással könnyítsen lelki fájdalmán.
A következő egy héten az öreg Kalapos úgy viselkedik, mintha sohasem járt volna főnöke házában. Vince viselkedésében sincs változás. Péntek délután a műszak végén mindenki igyekszik haza, ám Béla bácsi hosszan szöszmötöl az öltözőben, mintha nem találná az utcai ruháját. Félig nyitva az aprócska helyiség ajtaja, hogy nyomon követhesse az üvegfalú irodában főnöke ténykedését, aki telefonál, közben valamiket papírra jegyezget. Végre abbahagyja a beszélgetést, így az öreg elérkezettnek látja az időt ahhoz, hogy kibújjon rejtekéből. Egyenesen az irodába tart. Kopog az ajtón és rögvest belép.
– Főnök, egy üzenetet kell átadom magának. A feleségem kéri, hogy szombat estefelé hozza haza a fazekat, a tálcákat, és vacsorázzon nálunk, ha már annyira ízlett a töltött káposztája. Töltött dagadó lesz hagymás krumplival, cékla salátával és háromféle rétes. De ne kocsival jöjjön, mert maradt még pálinkám, és a borom sem fogyott el.
Mondana még mást is, ám Vince tekintetét látván az utolsó pillanatban visszafogja magát.
Mit válaszolhat erre a meghívott? Valóban ott szunnyad konyhájában a két tálca és a fazék, arra várva, hogy végre visszaadja jogos tulajdonosának, csakhogy reggelente a kávéivás közben már az aznapi teendőin jár az esze, kiszorítva minden más gondolatát. Legszívesebben azt válaszolná, hogy egy vacsora okán még nem lettek komák, ámde abban igaza van az öregnek, hogy ideje visszaadnia a konyhai készségeket.
– Köszönöm, Béla bácsi. Elmegyek, de nem maradok vacsorára.
Azt majd meglátjuk, somolyog orra alatt az öreg, majd elköszön és elballag.
Másnap délelőtt kocsiba ül Vígh Vince, elmegy a városba virágot venni, mert a nélkül mégsem mehet vendégségbe. Jóféle drága bonbont és whiskyt is vásárol, ne mondják, hogy üres kézzel megy. Farmer és pulóver helyett öltönyt vesz fel, de nyakkendőt nem köt, mert attól lezser marad a megjelenése. Új maszkot tesz fel, és gyalog megy a két utcával arrébb lakó Kalapos családhoz. Frissen borotválva, arcszesztől illatozva sebesen szedi a lábát. Eltökéli, hogy fél óránál nem marad tovább.
Már a konyhába lépve összefut szájában a nyál. Rendkívüli az ételek illata! A háziasszony ott sertepertél körülötte, köszöni a virágot és a bonbont, miért költi a pénzét, vegye le a kabátját és a maszkot, menjen be a szobába, ott várja az öreg.
Meglepődik a vendég. Csilingelő női nevetés hallatszik a szoba felől. Ezek szerint a ház ura nincs egyedül.
– Jöjjön, Vince, már vártuk! Engedje meg, hogy bemutassam az unokahúgomnak!
Határozottságról tanúskodik Kalapos Mónika – a harmincas évei elején járó, középmagas, vékony, szép arcú, értelmes tekintetű tanárnő – kézfogása, mely szöges ellentétben áll nevető szemével.
– Örülök, hogy megismerhetem. Béla bátyám sokat mesélt magáról! Most kiderül, mi igaz a meséjéből!
Hű, de csinos Kalapos Mónika! – állapítja meg magában Vince és elmosolyodik. Úgy tűnik, az esze is a helyén van!
– Ne higgye el a kiszínezett meséket! A valóság mindig szürkébb!
A házigazda snapsszal kínálja a fiatalokat, utána elnézést kér, amiért magukra hagyja őket, ám a konyhában akad némi dolga. Kár mentegetőznie, mert vendégei nem figyelnek rá. Le sem veszik tekintetüket egymásról.
A konyhában nem érteni, miről beszélgetnek a fiatalok, csak nevetésük tanúskodik arról, hogy mindketten kellemesnek találják a másik társaságát.
– No, asszony, ezek úgy tűnik, jól egymásra találtak! Ezt jól kifundáltad! Mindig tudtam, hogy egy boszorkány veszett el benned! De én ilyennek szeretlek! – öleli át az öreg gömbölyded nejét.
– Eredj már, öreg! Nem kell ahhoz nagy boszorkányság, hogy levetessük velük a maszkokat! Hátha akkor látszik az igaz arcuk!
– Úgy hallom, már pertut ittak! – fülel a szoba felé az öreg Kalapos. – No, asszony, nekem ne mondd többé, hogy büdös a pálinkám! Mert az, mégis csodákra képes!
