Vannak pillanatok, amikor úgy érzed, ennyi volt. Az út elfogyott, nem
vezet tovább. Eddig hozott, kanyargott lábad alatt, és Te tapostad
porát, köveit, olykor marasztaló sarát. Talán kétségbeesve nézel magad
mögé, aztán lábad elé. Ennyi volt?
És látod ekkor, amit elhagytál, amin végig botorkáltál, sétáltál,
futottál, kacagva, sírva. Megálltál néha, mert meg kellett állni.
Akadályokkal találkoztál, amiket gondoknak, nyűgnek hittél. Megoldandó
feladatok voltak csupán azok, amiket ugyan ki lehet kerülni, de félő,
hogy túl nagy a kerülő, és nem találsz vissza az Útra. A Saját Utadra.
Te ezt tudtad, megoldottad hát kisebb-nagyobb feladataidat.
És mindig voltak, akik más utakra csábítottak. Könnyebb ez az út,
mondták, és mutatták egyenességét, azt, hogy nincsenek buktatók, csak
mámoros, sokat ígérő (de keveset adó) percek, napok, évek akár.
És, ha vannak pillanatok, amikor úgy érzed, ennyi volt, a könnyebb út
ígérete felötlik Benned. Keresed talán, hiszen ami előtted van ekkor,
sűrű, áthatolhatatlan rengetegnek látszik. Csalános, szederindás,
tövises bozót. De az Út ott van, ha számodra ezekben a pillanatokban
láthatatlan is. Apró ösvény, akár erdőszegélyben a vadcsapás. Ha nem
adod fel, Hittel keresed, megtalálod. Segítséged is lehet, ha akarod.
Mert mindig van valaki, akinek éppen arra visz az útja, és felismeri
Benned a keresőt. Fogadd bizalommal, és örülj, hogy van. Olyan lesz ő,
aki állt már tövises bozót előtt, meglehet, nem is egyszer. De ne várd
tőle, hogy tisztává teszi az utadat. Megmutatja, talán kézen is fog,
és elkísér. Tépni fog a tövis, tüske, csípni fog a csalán, véresre
sebezhetnek a kövek, de ne félj! A Bizalom, a Hit, és a Szeretet
hamarosan megszélesíti a keskeny csapát, és újra járhatod a magad
Útját.
Lesznek olyan pillanatok, amikor úgy érzed, nincs tovább. De hidd,
hogy mindig lesz valaki, aki megsegít. És lesznek, akiket Te segítesz
majd. Egymásra néztek akkor, és tudni fogjátok: az ember ember
marad…
