A kockacukor

Összes megtekintés: 186 

A „kockacukor” fehér faláról szikrázva verődtek vissza a késő nyári napsugarak. Szép volt, arányos, modern, a kékre festett ablakkeretek harmonikusan díszítették. Üvegezett oldala a Nagyerdei körútra nézett. Szívesen sétáltunk Irén barátnőmmel a villák között, céltalanul és gyönyörködve a zömmel 1930-as években emelt épületekben. Az utcák nem voltak zsúfoltak, virág és fa tette hangulatossá őket.
Úgy járkáltunk ott, mint az elátkozott királykisasszonyok. Válogattunk a házak között, amelyekről tudtuk, hogy sohase birtokolhatjuk őket.
Irénék is egy szép villában laktak, ami szolgálati lakás volt, mint a „kockacukor”. Addig lakhattak benne, míg az állás meg nem szűnt, amivel együtt járt az ideiglenes biztonság elvesztése.
1947. Kattant a kapu kilincse, kilépett talpig fehérben az egyik évfolyamtársunk. Nem tudtuk, ki van nagyobb zavarban, kerültük egymás tekintetét. Ahogy mondták, meg kellett tagadni az édesapját, így kapott egy fél állást egy intézetben és elhelyezést a kollégiumban. (Mivel nem találtam indokát a megtagadásnak, én úgy értelmeztem, hogy nem tudnak róla gondoskodni anyagilag vagy más családi okból.)
Ha kiderül, hogy mégis hazajár, ha csak ideiglenesen is, és van egy szoba ahol otthon lehet, elveszítheti az állását, ami fedezi legalább az ebédjét, a kollégiumi ágyat és a munkájával járó intézeti fehér vászon nadrágot és inget, ami szinte egyedüli ruhatára volt.
Zavartan elfordultunk, köszönés nélkül ment mindegyikünk tovább. Most kezdtünk felkészülni a jövőnkre, a tanulásra, boldognak lenni egy boldog világban a háború után.
Nem szabad elrontani semmit sem magunknak, sem másnak.
1951. Pár év sem telt bele, új gazdái lettek a „kockacukornak”. A szülők városi állásukkal együtt elvesztették szolgálati lakásukat is. Később a fiú is más városban kapott lehetőséget arra, hogy dolgozhasson. Pihenése most sem volt, a nyarakat is végig dolgozta egész életében. Tizenéves korában a tanyán, aztán a falógerben az iskolai vakációk alatt. Majd a katonaság töltötte ki a nyári szünetet, vagy a vizsgákra való készülés a nyár egy részét. Lakott a klinikai pincék kicsiny zugában is, de sehol nem volt egy szoba, ami a sajátja lenne és egy nyár, amikor szabad lett volna minden ideje.
1956. Olyan lakást szeretett volna, amilyen az utolsó albérlete, színes üvegű verandával. Nagyon messze ment érte, hogy megvalósítsa álmait, az óceánon is túlra. Soha többet nem térhetett vissza a városba, ahonnan elindult. Mire a világ rendje ezt lehetővé tette volna, már zöld fűszálak hajladoztak a sírján az óceán felől fújdogáló szélben. És soha nem lett igazi otthona.
2000. A kockacukor ma is ott áll teljes pompájában, szikrázó fehéren. A kék keretes ablakokat nyáron piros virágok díszítik.
A tegnapi Hajdú-bihari Naplóban ott látható a „kockacukor” képe, az utcát keretező bokrok között. Szép, elegáns most is, ilyen otthonokra vágytunk fiatal korunkban.
És az ott lakók már semmit nem tudnak a mi, soha be nem teljesült álmainkról.
2021. március

“A kockacukor” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa!
    Köszönöm megértésedet. Igen, történhetett volna másképp is, de ma már az ilyen házak a sikeresen gazdagoké, nekünk csak az emlékeinkkel van közünk hozzájuk. Magdolna

  2. egy n betű kimaradt gépem jóvoltából: nem lett közünk, vagy közöm a debreceni villákhoz. Ma már megfizethetetlenek lennének, de látványnak is szépek. Magdolna

  3. Kedves Zsuzsa!
    Köszönöm, hogy megértő voltál ezzel a kis emlékemmel. Igen, néha ilyen nehéz volt az élet, és elérhetetlen volt a vágyaink, terveink megvalósulása. Magdolna

  4. Köszönöm megértő hozzászólásaitokat. Még most is ezek között a házak között érzem magamat otthon, hiába nem lett közük hozzájuk. Sajnos, már csak az emlékeimben, ott sétálni már sose tudok természetesen, de jó visszaemlékezni rájuk. Magdolna

Szólj hozzá!