Ez volt az a pillanat

Gyönyörűen sütött a nap. Pedig még kora reggel volt. De az ablakon beszűrődő vakító fénye csupa lelkesedést ébresztett a szemlélőben. A lány azonnal felébredt a fényárra, mert szinte ébren aludt s mégsem zavarta ez az ébresztő, sőt mosolyogva üdvözölte az új nap kezdetét. Alig aludt az utóbbi időkben. Nem tudott. Vagy ha mégis, akkor elég volt neki az a pár óra is, amitől mégsem volt fáradt a nap folyamán. Teljesen fel volt töltődve energiával. Szinte repdesett és kifogyhatatlan volt életkedve. Mosolygott és mindenen nevetett, szinte semmi sem tudta kedvét szegni, annyira élt benne egy érzelem. Összes porcikáját átjárta ez a fajta lüktetés, amitől lényéből sugárzott a ragyogás és szinte bárkivel is akadt dolga, mindenki észrevette vidámságát. Aranyos volt és ártatlan. Még lustálkodott ágyában, hétvége lévén nem kellett munkába indulnia. Ügyintéző volt egy kormányablakban, így hétvégén pihenhetett nyugodtan. De hetek óta azt se bánta, hogy monoton munkája és a nehéz emberekkel való feladata minden napját lefoglalta, mert rengeteg erőt érzett magában mindenhez azóta, hogy pár hete megismert beszélgető partnerével kialakult a bensőséges kapcsolata. Véletlenül találtak egymásra egy internetes oldalon, csak váltottak néhány szót, s pár csendes nap után ismét valahogy megint összegabalyodtak. Ez pár hete volt, azóta egyre többször kezdték el keresni egymás társaságát, majd már reggel is köszöntötték egymást, amit az esti jó éjt üzenetek követtek. Az utóbbi napokban szinte a nap nagy részét, amikor csak lehetett a telefonon lógva töltötték s ha létezik ilyen, akkor a telefonjukon keresztül szerepeltek egymás életében. Nem mondta ki egyikük sem de érezték mind a ketten, jelentenek egymásnak annyit mintha szorosan együtt élnének. Este mielőtt elaludtak, videótelefonon beszéltek, s utolsó mondatuk, úgy, mint utolsó pillantásuk is egymásnak szólt. Szépen, lépésről lépésre bontakozott ki közöttük a meghitt érzelem. A fiú egy másik városban élt, informatikus volt és a nap nagy részét munkájának szentelte, mert az volt az élete. Abban a körben bontakozott ki teljesen, bár időnként zavarta a gépbe zárt társasági élete. Nem volt ideje semmire. Haza is csak szinte aludni járt, lassan már a munkahelyén rendezkedett be, de élvezte a körforgást és az egyre magasabbra jutó egzisztenciáját. Már mindent tudott a lány szüleiről, testvéréről, kedvteléséről, vágyairól, álmairól. Ismerte a szobáját a környezetét, hiszen, ha cseteltek még a kádban is beszéltek, de gondosan őrizték még testiségüket. Néhány hét után érezhetővé vált, hogy elindult a szerelem, de inkább nem hozta szóba egyikük sem. Elértek oda, hogy fájdalmassá kezdett válni a távolság közöttük, így tervezgetni kezdték a találkozójuk időpontját. Mind a ketten vágytak egymásra, de mégis volt bennük egy tartás, hiszen személyes találkozásuktól sokat is és semmit sem vártak. Tervük kezdetén még lángolva szárnyaltak, s egymást felemelve az érzelmi csúcsra, boldogságban úsztak. Azt még nem tudták, hogy fogják megoldani életüket a továbbiakban, ha személyesen is ugyan azt a vonzódást tapasztaljál majd, amit a beszélgetésük alatt megéltek. Már így boldogok voltak egymással. Ismét hetek teltek el a találkozás tervezésének kezdete óta, mert a fiú komoly megbízást kapott és határidős munkája volt. A lány csendben, elfogadva a helyzetet, mindig alkalmazkodott az újabb eseményhez. Éltette a gondolat, hogy egyre közelebb lesznek a találkozás pillanatához. Mikor végre eljutottak oda, hogy a fiú elkezdte intézni az utazását, a lány addigra olyan magaslatokban járt, hogy szinte suhant a föld fölött jártában-keltében. Minden pillanatukban, ami nem munkával telt, cseteléssel töltöttek és nagyokat nevettek, bohóckodtak, húzták egymást, olyanok voltak, mintha nagyon régóta együtt lennének. Gyönyörű és meghitt pillanatok voltak ezek. Már csak pár nap volt az indulásig, megbeszélték, hogy egyenesen a lány lakása elé érkezik kora délelőtt a fiú s úgy tervezték, késő estig együtt lesznek, majd egy napra szállást foglal egy közeli panzióban és másnap este indul csak vissza. Azalatt az idő alatt meg fogják tudni, amire annyira kíváncsiak voltak. Ezen a csodás reggelen., ahogy a nap betört a redőny apró résein, minden vidámnak, csillogónak látszott. Már maga a levegő is mézesen édesnek hatott. A lány érezte, hogy szíve a megszokottnál gyorsabban ver, ahogy arra gondol, a fiú ma délután teljes valójában ott fog állni előtte. Bizsergető borzongás futott végig karján. Felkacagni lett volna kedve. Magához ölelte kispárnáját és elképzelte a találkozás első pillanatát. Érezte, hogy majd szétveti az izgalom, rohanni, repülni lenne kedve. Majd mikor már egyáltalán nem bírt tovább az ágyban maradni, köntösben és borzos hajjal de hatalmas lendülettel nekiállt egy csokidarabokkal telehintett bögrés süteményt készíteni a fiú tiszteletére, mert tudta , úgy ahogy ő maga is, szereti a házi készítésű süteményeket. Muffin jellegű kis formák magasodtak ki, amiknek a tetejét színes kis gyöngyszemekkel díszített. Kedves látványt nyújtottak, ahogy a fodros papír külön- külön körbe vette az illatozó süteményeket. Kicsit feszült volt, mert lassan dél felé járt az idő és a fiú még nem jelentkezett, ami azóta nem fordult elő, hogy csetelni kezdtek. Jelzésszerű szúrást érzett a gyomorszája tájékán. Beállt a zuhany alá, sokáig engedte arcára a vizet, majd miután a hajmosással is végzett, öltözködni kezdett. A fiú még mindig nem jelentkezett. A kis süteményből pár darabot egy kis dobozba csomagolt, majd elővette ebédjét, hogy ne üres hassal érkezzen, de a furcsa szúrás szerű érzés a gyomra tájékán nem múlt el. Enni sem volt kedve. Szépen elkészítette sminkjét, ami szinte alig volt észrevehető, mikor hallotta, hogy üzenete érkezett. Kicsit reszketett a keze. A fiú annyit írt, hogy nem tudott elindulni, mert kora reggel átirányították a határ mellé egy kirendeltségre, ahová most érkezett meg. Csak bámulta a betűket és nem akarta felfogni őket. Lassan peregtek végig arcán a könnycseppek. Szíve sajogva lüktetett, talán még a levegőt is nehezére esett belélegezni. Nem is válaszolt az üzenetre. Ledobálta ruháit, befeküdt az ágyba és amíg el nem aludt, megállás nélkül zokogott. Fájt mindene, de nagyon.
Mikor felébredt, már besötétedett. Érezte, hogy szemei valószínűleg bedagadtak a sírástól és közérzete rettenetes lett. Kikászálódott az ágyból, és csak ahhoz volt ereje, hogy forróvizet engedjen magának, amibe nyakig belesüllyedt. Megint eleredtek könnyei és az sem érdekelte, hogy ötpercenként jelzett készüléke. Majdnem egy órát ült a habos vízben. Mikor köntösében a konyhába ment megint csengett a telefonja, de nem vette fel. Nem tudott beszélni vele. Túlságosan fájt neki, ami történt. Nem bírt megbirkózni szíve fájdalmával. Aznap még nem is evett s érezte nincs is ereje, így a délelőtt sütött süteményből csipegetett néhány falatot. Annyira szenvedett, hogy inkább visszabújt ágyába és abba reménykedett, reggelre annyira megutálja a fiút amiért nem jött el, hogy lesz hozzá ereje kitörölni a csetelési lehetőséget. Semmit nem aludt az éjjel. Mivel eddig szinte minden este együtt feküdtek le, így rettenetesen hiányzott neki a számára oly kedves hang. Hol sírt, hol szenvedett. A reggel agyongyötörten érte és most már azért zokogott, mert a fiú utoljára éjfélkor kereste. A vasárnap, amire úgy gondolt az elmúlt hét elején, hogy élete legszebb napja lesz, borúsan, sötéten és szenvedve telt. Tudta, hogy másnap dolgoznia kell, így eldöntötte, ki sem mászik a takaró alól. Szinte csak kávét meg teát ivott, hogy valamennyire magánál legyen, de a nap nagy részét alvásba zuhanással töltötte. Este hat órakkor a telefon csengésére ébredt. Szédült és fájt a feje. Látta, hogy a fiú hívja, de nem beszélt vele. Ágyára dobta a készüléket és ismét zuhanyozni ment. Mikor végzett, kicsit jobban érezte magát, így már enni is tudott, majd előkészítette másnapra a ruháját. Hallgatta a tévéből kiszűrődő zajokat, de egészen máshol járt, mikor a telefon csengése rángatta vissza valahonnan a képzelete világából. Tudta, hogy ki keresi. Mikor fogadta a hívást, hangja nyugodt, de elgyötört volt. Először egyikük sem szólalt meg, ő azért, mert ismét sírni kezdett, majd a fiú szenvedő hangon kérdezte, miért nem vette fel idáig a telefont. Ordítani lett volna kedve, de csak annyit mondott, legalább reggel szólt volna neki, hogy ne várja, mégsem érkezik meg. A válasz fájdalmasan hangzott, mert férfiasan bevallotta, nem merte. Ő is szenvedett attól, hogy mégsem mehetett. A lány nehezen hitte el, biztos volt benne, hogy ha akart volna, már rég ott lett volna mellette, így elhúzódott szenvedésüknek az lett a vége, jobb, ha befejezik ezt, mert valószínű jó párszor kerülnének ilyen helyzetbe. Éjfél lett mire el tudtak szakadni egymástól s attól a naptól kezdve a lányból valami elveszett.
Monoton hetek következtek. Már nem vibrált és nem nevetett, kedves maradt, de fénye eltűnt a végtelenbe. Alig járt el otthonról, nem beszélt senkivel, csak akkor érezte jól magát, ha emlékeivel lehetett. Egyik esős délután, üzenete érkezett. Mikor látta, hogy a fiú kereste, fájdalom hasított szívébe s öröm ujjongott fel lelkében. Írta, hogy ismét otthon van, régi munkahelyére jár be s tudni akarta, a hosszú hetek eltelte alatt, mi történt a lánnyal. Mikor elolvasta, sokáig gondolkodott, hogy válaszoljon e, de meggyőzte magát, jobb, ha inkább nem. Nap nap után mindig elolvasta a levelet, ami ismét egyre többször csalta vissza lelkébe az életet. Egyik este, már az ágyban feküdt, mikor rávette magát, hogy választ küld. Először nem tudta mit írjon mert szíve szerint közölte volna, hogy még mindig ugyan úgy fáj neki, másfelől pedig csak annyit írt volna még mindig várja, nagyon. De végül egy rövid sorral jelzett, minden ugyanaz a legnagyobb rendben. Mielőtt elaludt volna még egyszer megnézte jött e levele, de a fiú nem jelentkezett. A napok ismét szürkén teltek, mindig meggyőzte magát, jobb, hogy még most nincs tőle üzenete, mert azt biztosan tudta, hogy azt ismét nem akarja, amin pár hete végig ment. Közben új kollégája lett, akit neki kellett betanítani, így örült, hogy valami eltereli végre gondolatait. Napközben jól elbeszélgettek, a férfi kolléga gyorsan tanult és rendkívül nagy türelmével erre a munkára tökéletesnek bizonyult. Zökkenőmentesen tudtak együtt dolgozni, s valamiért már megszokottá vált, hogy együtt mennek ebédelni vagy kávézni. Egyszer kétszer munka után beültek beszélgetni egy cukrászdába, de a barátságon kívül nem alakult ki semmi közöttük. A lány szíve egyvalakié volt. Már nyár kezdetében jártak, mikor az egyik meleg napon üzenet várta a fiútól. Jelezte, hogy a városban lesz dolga a következő héten, mert egy ügyfeléhez kell mennie a délelőtti órákban. De semmi konkrétat nem írt meg. A lány azonnal reagált üzenetére, hogy örül jöttének, de nem kérdezte meg pontosan hánykor és merre lesz. Várta, hogy a fiú magától írja meg, mert akkor hátha találkozni akar vele. A válasz üzenetben nem volt időpont se ilyen irányú utalás, így a lány megpróbálta visszaszorítani újraéledő lobogását. Üzenetváltásaik ismét elkezdtek megjelenni mindennapjaikban, de ekkor már olyannak tűnt, mint két nagyon közeli jó barát szóváltása. A városba érkezése előtti napon megint szinte minden szabad percükben egymáson lógtak, de érezhető volt a kettőjük között megtört hangulat. Inkább mintha szórakoztak volna csak egymással mint akik szívesen töltik idejüket egymás társaságában. Érthetetlen volt, hogy most mit művelnek egymással. A lány érezte, hogy benne a fájdalom nem enged fel, amit a fiú érezhetett, mert megjegyzései célirányosak és néha fájóra sikeredtek. Mégis, mindennek ellenére reménykedett benne, hogy a fiú is akar vele találkozni, ha már egyszer itt van a közelében. Aztán elérkezett a nap s a lány otthon maradt, hogy ha a fiú időben végez, hátha jelzi, hogy találkozzanak valahol. Alig aludt akkor éjjel. Már csak a tudat, hogy ott van tőle nem messze, boldogsággal töltötte el. Vágyott rá, hogy lássa szemtől szemben s ha lehet a fiú ölelje meg. Remélte, hogy a másikban is hasonló érzések keveredtek. Már dél is elmúlt, mikor jött az üzenet. A fiú egyik kollégájával érkezett elvégezni a munkát s most, hogy végeztek, beültek egy vendéglőbe, hogy megebédeljenek. Nem volt érdeklődés, hogy a lány ráér e? De kedvesen elcsevegtek a cseten. Végül a lány említette meg, hogy ő szeretne találkozni vele, ha már egyszer itt van a közelben. A fiú nevetve mondta, de hát ez nem volt az útba betervezve és nem egyedül érkezett, mit csináljon addig a kollégával. A lány ekkor értette meg, neki már nincs keresnivalója ennek az embernek az életében. Elfogadta a felismert helyzetet és már alig válaszolt a játékos incselkedésre. Pillanatok alatt zajlott le az elmúlt hónapok történése lelkében, látta bontakozó kapcsolatukat, majd elszalasztott találkozásuk ítéletét párosuk felett, s bár nagyon fájt neki, hogy ő mindvégig hűen várt erre az emberre, már belátta a másik nincs tisztában se önmaga se az ő érzelmeivel. Megértette, hogy ha jelentett volna valamit a fiúnak akkor nem szalasztotta volna el a régóta várt lehetőségét annak, hogy összefusson vele, még akkor is, ha most már nem a tomboló érzelem kötötte őket össze. Elfogadta a fiú döntését kettejük felett, innentől kezdve többé nincs semmi értelme beszélgetésüknek. Már nem reagált üzenetére, csak érezte itt és most minden elveszett a fiú egy „nemsokára indulnunk kell vissza” üzenettel lezárta a megismételhetetlen lehetőséget.
Mielőtt este lefeküdt, megírta tiszteletből a fiúnak a búcsúlevelet, amiben lojálisan közölte, ő ugyan úgy várt rá most is mint az elmúlt hónapokban, de mivel úgy haza tudott menni, hogy nem találkozott vele, ha csak egy rövid kis időre is, ebből mindent megértett s már látja, ez az egész egy tévútra vezetett…..

“Ez volt az a pillanat” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Szomorú, szép írásod érdeklődéssel és tetszéssel olvastam. Öröm, remény, boldogság, kétségek, csalódás kísérte végig a történetet. Igen, van úgy, hogy többet gondolunk valamiről, mint amennyi van benne, a saját vágyainkat vetítjük a másikra.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!