Szegények

Lali mosolyogva ült le a hokedlire, és vett az eléje tett süteményből. Már felnőttként ült velünk szemben az asztalnál, és komolyan, hosszan beszélt a munkájáról, az életéről. El-mondta, hogy saját házat vesz nemsokára, és végre annyit és azt ehet, amennyit akar, és amit szeret, mert gyerekkorában sokat éhezett, amire nem szívesen emlékezik, de néha jó beszélni róla, hogy kimondhassa fájdalmát, mert élhettek volna másképpen is, ha apja másként visel-kedett volna velük– összegezte mondandóját, miközben jó étvággyal fogyasztotta a süteményt.
Már többször meglátogatott minket, amióta intézetben nevelkedett, majd egy ideje nem jött, és most, a Kisboldogasszony-napi Mária búcsúkor váratlanul megjelent. Mindig a „keresztanyjához” jött, pedig valójában az Imre nevű testvérének volt édesanyám a keresztanyja.
Tudtuk mi azt jól, miről beszélt, hiszen amikor komaságra hívták anyánkat, sokat tépelődött, elfogadja-e, de aztán úgy döntött, ahogyan csak tud, segít a sokgyerekes asszonynak. De mindent mi sem tudtunk róluk, hiszen a falutól három kilométerre laktak egy kis tanyában. Ezért aztán, látva, hogy huszonegy évesen felnőtté érett, elkezdtük faggatni, hogyan is volt ez annak idején.
Lali úgy vélte, őszinte lehet hozzánk. Ő is tudta, hogy ebből a házból mindig kaptak segítséget, habár mi sem dúskáltunk a javakban, és a tehetősebbek vagy csak a rátartiak, akiknek szintén nem jutott több a földi javakból, hiába volt nekik csak egy vagy két gyerekük, lenézték őket. De ezeket az embereket ő butának tartotta, mert „az élethez szerencse is kell”, mondta, és aki nem született nyomorúságba, az hálás lehet a sorsnak, hogy megúszta. Ezt a véleményét én egy nagyon egészséges szemléletnek tartottam. Az emberek szeretik megszólni egymást, aztán pár év múlva, ha hasonló helyzetbe kerülnek, akkor meg elvárják a részvétet vagy a megértést. De az emberek jelentős hányada már csak ilyen. Kicsinyes, irigy és pletykás. Saját tehetetlenségük mutatója ez, palástolni akarják nyűgjeiket, hát máson köszörülik a nyelvüket. Miközben ezekről a dolgokról beszélt, eszembe jutott, hogy az egyik nagyon szeretett, kék, virágmintás ruhámat is odaadta anyám nekik, amikor én már kinőttem. Ám amikor megláttam a legkisebb lányon, talán négyéves lehetett, irigység támadt bennem, és nyafogtam anyámnak, hogy miért adta oda. De ő leintett: Neked már kicsi, neki meg nincs ruhája!
De nem csak a kinőtt ruháinkat adta oda, hanem egy-egy tyúk, kacsa vagy éppen jócskán megrakott disznóölési kóstolótál tartalma is az éhes bendőkbe vándorolt.
Most döbbenten hallgattuk, hogy apjuknak nagyon jó keresete volt, de nem adta haza a fizetését. A családi pótlékot sem, azért volt az a nagy szegénység, hogy a két idősebb lányt is állami gondozásba kellett adni. Az intézetből fogadták őket örökbe. Édesanyánknak is az volt a véleménye, hogy sokkal jobban járnak a lányok, mert itt bizony tízen éltek egyetlen helyiségből álló házukban. A hideg telek voltak a legrosszabbak, mert nem volt tüzelőjük, és apjuk nem gondoskodott róluk semmilyen formában sem. Előfordult, mivel a házuk abban a dűlőben állt, ahol a mi szőlőnk volt, hogy tavaszra eltüzelték a szőlőkarókat. Apám káromkodott, és szólt miatta az asszonynak, de sajnálta is őket. Kártérítés szóba sem jöhetett. Így, mivel abban az időben volt még egy rész erdőnk, édesapám onnan vágott új karónak valót.
– Minket csak megcsinált apám, de talán még a bölcsőben sem nézett meg egyikünket sem – mondta szomorúan Lali. – Én is örültem, amikor elvittek az intézetbe, ahol meggyógyítottak, már alig dadogok – emelte fel a hangját, és valóban akkor döbbentünk rá, hogy tényleg, kicsi korában alig lehetett érteni, amit mondott. – És még szak-mát is tanultam! De az intézetben is csak anyám látogatott. Apánk csak megcsinált minket, de nem törődött velünk! – ismételte szomorúan. – Ezért aztán nem is sajnáltam, amikor meghalt – jelentette ki.
– Melyik évben is halt meg? Anyád nem sokat beszélt akkoriban erről. És hogyan történt? – kérdezte anyánk Lajost.
Lajos így kezdte a történetet: Három éve múlt, hogy a dekádból péntek este hazaérkezett. A dekád a tíz napos munkaszakaszokat jelentette, amint azt bizonyára tudják. Szóval, megérkezett, és ahogy szokott, ruhástul lefeküdt az ágyra. Anyám ezért is nagyon neheztelt rá, de nem tehetett semmit, hallgatnia kellett, ha nem akart verést. Reggel megfőzte neki a kávét, ahogy szokta – mert neki az is járt –, de hiába keltette, nem ébredt fel. Váratlanul érte a halál. Amikor az orvosi vizsgálathoz és a ravatalozáshoz készítettük elő – mesélte kipirult arccal –, nyakában aranygyűrűkkel, aranyláncokkal degeszre tömött bőrzacskót és egy bőrönd kulcsát találtuk. Anyám hangosan felzokogott, és odaütött apám mellére: Légy átkozott, légy átkozott! – ezt kiáltozta. Rémülten néztük szegény anyámat. Nem tudtuk, hogy a haláleset miatt, fájdalmában, vagy miért kiabál, hiszen nagyon rossz élete volt apánk mellett. Az is lehet, hogy azért, mert szembesülnie kellett azzal, hogy miközben a család éhezett és nélkülözött, ő pedig kénytelen volt megdézsmálni más veteményesét, hogy legalább főtt répával lakjanak jól, a gyerekek apja arannyal tömött erszénybe dugdosta a fizetését. Egy darabig még hangosan átkozódott, majd hirtelen, mint aki észhez tér, azt kiáltotta: Gyerekek! Ha kulcs van, bőröndnek is kell lenni! – és máris mindenki kutatni kezdett a házban, a ház környékén és a padláson. Minden lehetséges rejtekhelyet átkutattunk. Végül Jóska bátyám, egy kopott barna bőröndöt dobott le a padlásról, amit a rag alatt egy rongyos zsákkal letakarva talált meg. Bevittük a házba, és csak akkor lepődtünk meg igazán. A bőrönd tele volt százforintos bankjegyekkel. Anyánk megint elkezdett sírni, majd letérdelt és imádkozott, hálát adva az Istennek, hogy nem kell többé éheznünk. Jóskát beküldte a községi orvoshoz, hogy jelentse be a halálesetet. Az orvos megállapította, hogy természetes halállal halt meg, megállt a szíve. Még aznap délutánra elrendelte az elszállítását, mivel nem volt másik szoba, ahol fel lehetett volna ravatalozni. Amikor elment az orvos, anyám magához vett a pénzből, ránk bízta a kicsiket, és be¬ment koporsót rendelni, de közben bevásárolt a csemegében is. Két óra múlva már forrt a leves a fazékban, és a rántott csirke illata szinte elviselhetetlenné tette annak kivárását, amíg az étel elkészül. Olyan ünnepi lakoma volt ez, amilyent a család még sohasem evett! – jelentette ki Lali, és a felidézett akkori öröm kuncogást csalt ki belőle.
Míg anyánk főzött, mindenki megmosakodott, tisztát vett, és végre terített asztalhoz ülhettünk – folytatta a történetet. – Komolyan mondom, ez volt a második életünk kezdete. Az sem zavart bennünket, hogy apánk kiterítve feküdt az ágyon. Sőt, anyánk időnként odafordulva felmutatott egy-egy húsdarabot, majd azt mondta: Látod ezt, Csuti? Látod? – És mi, gyerekek, kicsit még mindig félve, halkabban ugyan, de utánoztuk mozdulatait. Majd azon nevetgéltünk, hogy a kicsik arca milyen maszatos lett a mohón befalt ételtől. Hát így lakmároztunk szegény testvéreimmel – mondta Lali, miközben letörölt egy könnycseppet az arcáról, mert most meg a sírás kerülgette, hiszen nyomorúság volt ez, akárhogy is nézzük, a gyermeki élet és a család nyomorúsága, hogy így kellett élniük.
– Én is mindig vittem nekik haza korábban egy kis pénzt vagy ennivalót, ahányszor csak mentem, de egyedül nem voltam képes ennyire jóllakatni őket – mesélte tovább a történetet. Aztán megérkezett a koporsó, és a lovas kocsi kivitte a községi halottasházba. A temetés harmadnapra megtörtént. A pénzről anyám megtiltotta, hogy beszéljünk. A nagyok megértették, hogy miért, a kicsiket azzal tartotta sakkban, hogy ha elmondják valakinek, akkor többé nem ehetnek ilyen finomakat, sütemény se lesz soha többé, és ugyanolyan éhesek lesznek, mint régen. Így hát mindenki hallgatott. Anyám rendbe tetette a házat, és egy konyhát építtetett hozzá, kamrával. A családi pótlékot ő kapta kézhez, a kicsiket óvodába adta, és eljárt takarítani az üdülőkbe. Így már együtt lehetett a család, kivéve a két nagyobbik lányt, Katit és Icát, akiket nagyon szerettek a nevelőszüleik, ők is azokat, és inkább maradtak a nevelőknél, de nyáron eljöttek haza, persze a Balaton miatt is.
– Hát Jóskával mi van? – kérdezte anyánk.
– Jóska most középiskolába jár, érettségizik. Pedig itt még meg is bukott az iskolában. A kicsik is szépen fejlődnek, anyámat olyan boldognak látom, mint még soha! Most Szárszón laknak. Háromszobás, kertes házunk van. Most azért is jöttem, meghívjam keresztanyámékat látogatóba.
– Feltétlenül elmegyek, mondd meg anyádnak! Örülök, hogy sikerült a családnak megtalálni a nyugalmat. Mindehhez ugyan apátok halála is hozzájárult, de anyátok helytállása is szükséges volt hozzá.
– Igen. Anyám annak idején még lopni is képes volt értünk – sóhajtott fel, és arca még jobban elpirult a szégyentől, hiszen mindannyian tudtuk, hogy éppen a komaasszonyától, vagyis édesanyánk lemorzsolt kukoricájából lopott annak idején.

De erről szemérmesen hallgattunk.

“Szegények” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!