Téli szünet után

Ez a nap is eljött. Mindenfélét érzek. Izgulok, félek, akarom, nem akarom, szeretem, utálom. Nem akarok menni. De mindenkitől azt hallom, menni kell, nincs más lehetőség. Azt sem tudom, mi van. A szoknyám szorít kicsit a hasamnál – talán a szaloncukor tényleg sok volt -, a pulcsi meg szúr. A harisnyám is folyton lecsúszik. Már háromszor átöltöztem. Anya kinevetett. Azt mondta, hogy nem bálba megyek, és különben sem nézi majd senki, hogy mi van rajtam. Szerintem ez nem igaz. Mindenki azt fogja nézni. Hasonlítgatni fognak. Renihez. Vele épp egyidősek vagyunk. Ő a csinosabb vagy én? Kinek áll jobban a rózsaszín? Ilyenek. Pusmogni. Sugdolózni fognak. Hogy azt mennyire utálom! Sosem tudom meg, hogy miről beszélnek. Ha megkérdezem, mindig hazudnak. Vagy meg se szólalnak, csak a duzzogás megy. Pedig csak szeretném tudni, hogy rajtam nevetnek-e vagy nem. Mindegy. Amúgy se néznek sose a szemembe, ha kérdezek.
Ha úgy veszem, nem is akarok iskolába menni. Nem szeretek korán kelni. Utálom. Alig ébredek fel, már bumm ott vagyok matek órán. És figyelnem kellene, hogy ne rontsam el. Persze ez marha nehéz. Egyébként sem vágom ezt a számok világa dolgot. Hát nekem a matek egy másik dimenzió, amibe én nem léphetek át. Jó nekem itthon amúgy. Klassz volt a téli szünet. Csak rövid. Itthon maradnék. Hazudhatnám, hogy beteg vagyok. Sima ügy. Persze amikor eldöntöm, hogy maradok, eszembe jut a sok nevetés, érdekes dolog, meg “Balázsbácsi” szép szeme – és vicces is -, akkor meg már menni akarok. Ki érti ezt?
Tavaly még a Pisti is szerelmes volt belém. Mindig elpirult és lesütötte a szemeit, ha rámosolyogtam csupán kedvességből. Semmi több. De idén már lehet, hogy Pisti nem szeret. Év végén, a karácsonyi műsor alatt láttam, hogy a Móniért van oda. Nem csoda. Fiatalabb nálam. Hát így múlik el… A szüneteket szeretem. Friss levegő, kacagás, ugrabugrálás. Azért nem vagyok oda minden percéért, mert a labdákat nem kedvelem. Legutóbb is egy magas passzt – ami nem is nekem jött, én csak beszélgettem ott -, nnna levettem arccal. Nem igazán volt tervben, így a szemüvegemtől megszabadultam kicsit. Meg lett egy kis lila mokec is a szemem alatt. Otthon furán néztek rám, de nem faggattak végül. Tudják, szólok én, ha gáz van. Tulajdonképpen a sok kérdés sem fárasztó. Pedig van ám belőle rendesen! Olyanok, hogy na! Csak lesek néha! A kaja nem rossz. Bár a múltkor a zsemle kicsit száraz volt. Meg kemény. A Dzsordzsi foga beletört. Bár lehet, hogy amúgy is kiesett volna. Elvégre is elsős. Jópofa gyerek. Móka-gyár. Először megijedt kicsit, amikor meglátta a fogát, aztán meg ott szórakozott azzal, hogy a szívószálas üdcsit a lyukon át szürcsölte. Majdnem felröhögtem. De végül csak kuncogtam magamban. Tök menő, de nehogymár még adjam alá a lovat én is.
A dolgozatokat szeretem. Néha jó a csend. Otthon is mindig ricsaj van. Hihetetlen a Norbi amúgy! Elsős és már les! Pont a Móniét! Aki miatt a Pisti ugye kiszeretett belőlem. Nem is értem. A Móni tudomást sem vesz róla. Nagyon senkiről se. A harmadikosok ofőjébe, a “Balázsbácsiba” van beleesve. Megértem. Én is. Csak a “Balázsbácsi” meg a “Veranénibe” zúgott bele. Biztos a nagy cicije miatt. Nekemmeg hát kicsi van… Utálom a sulit. Nem mindig. Csak néha. “Balázsbácsi” meg “Veranéni” miatt most nem jó oda járni. Láttam a szertárnál pusmogni őket. Korán kelni sem szeretek. Nem is jönnék, de muszáj. Meg az elsősök jófejek, szeretem őket. Mázli, hogy én vagyok az ofőjük!

“Téli szünet után” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!