Generációk üzenete

Összes megtekintés: 32 

Senkise vette őt túlságosan komolyan. Ha a férfiak odamentek hozzá – rendszerint kérni egy-egy kifizetődő, gyümölcsözőnek nevezhető szívességet -, jóformán úgy bántak vele, mintha az illető ember afféle szellemi retardált, vagy nyomorék volna. A nők, azok a bizonyos, közismert felkapaszkodott úrinők, akik – valami miatt szinte kivétel nélkül lenézik, kedvükre manipulálják, majd játszanak az emberrel szintén úgy viselkedtek vele, mint egy olyan babusgatásra, gyámolításra szoruló emberkével, aki valami oknál fogva még mindig képtelen felnőni, vagy elereszteni az anyja szoknyáját.
Harmincas éveiben járt akkor, amikor én is megismerhettem. Sötétbarna haját az idő kikezdte. Egyszerre ritkult, és kopaszodott, mégis volt benne valami őszinte, hamiskodás nélküli, általában csak az ártatlan gyerekekre jellemző naivitás a világ, és az emberek felé, ami egyszerre tette őt sebezhetővé, könnyen kihasználhatóvá. Elsőre úgy festett mint egy barátságos Quasimodo, persze ha nem számítjuk hozzá az egyenes járást.
Amikor először volt szerencsém látni, éppen egy gyorsétteremben tett-vett, amivel éppen megbízták. Vagy iszonyúan izzadt az izzó alumíniumos tálcák felett, amiben sültkrumpli szeleteket sütött, majd egy huszárvágással már azonnal átváltott egy másik tálcán lévő bizonytalan eredetű húspogácsák forgatására acél fogóval.
Mintha attól tartott volna, hogy a hús hamarabb megéghet, mint a krumpli, és éppen ezért gyakrabban igényli, hogy megforgassák.
Igazán akkor sajnáltam meg ezt a dolgozó kisembert – hiszen ízig-vérig az volt, hiába is volt bölcsész diplomája, amikor néhány újgazdag, vagy módosabb sznob szándékosan elkezdte a hamburgerek, sült krumplikat a mindig makulátlanul felmosott, és tisztán tartott, sötétbarna csempére szórni, csak úgy a jobb móka, és heccelődés kedvéért.
Ha az ember kicsit jobban figyelt, könnyedén meghallhatta, hogy mit beszélgettek fiúk-lányok vegyesen, egymás között.
– Szerintem ez a csóringer tiszta zanza!
– Olyan a srác komolyan mondom nektek, mintha az anya buckalakó lett volna, az apja meg marslakó!
– Megáll az ész! Hogy kiket alkalmaznak itt manapság! Én biztos kirúgatnám, ha rajtam múlna!
– Fogadni mernék, hogy ennek a gyagyásnak még sohase volt igazi barátnője! Talán az se tudja mi a szex!
Öten voltak fiú, lányok vegyesen, és úgy röhögtek egymás között akár a hiénák, vagy a kiéhezett sakálok, akik minden esetben friss zsákmányra éhesek.
Már nem is tudom, hogy ki volt az, aki igazából elkezdte a mókázást, csak arra lettem figyelmes, hogy egy egész tál sültkrumplis tálca bömbölve a földre esik, majd közvetlenül utána két papír kóláspohár is a földre pottyan hangtalanul, a bennük lévő ragacsos, masszaszerű kóla pedig gusztustalanná teszi az egész padlót.
– Jaj, bocsika! – röhögött fel az egyik divatmajom. –Kaphatok egy szalvétát? Feltörlöm az egészet! – erre oltári nagy röhögésbe kezdtek mind az öten.
A srácot, aki éppen a húspogácsák pirulási idejét szemlélte gondos alapossággal, most szigorú, azonnali utasítást kapott, hogy szedje azokat a meztelen csülkeit, és takarítsa fel a mocskot, amit a vendégek persze ,,merő véletlenségből” maguk után hagytak.
–Hé, hapsikám? Nem látsz a szemedtől, mi?! Azonnal fogd azt a kurva felmosófát és takarítsd össze azt a vackot a négyes asztalnál. – parancsolt rá – gondolom a főnöke -, a meglepett srácra, aki elsőre köpni-nyelni sem tudott.
A mélypont akkor jött el, amikor szerencsétlen srác gyorsan próbált manőverezni, és az egyik sznob paraszt bugris szándékosan kitette a lábát elé, mire persze a srác egy hatalmasat esett a földre egyenesen a kólás, ragadós mocsokba. Bezzeg a sznob, tahós társaságnak sem kellett több, azonnal torkuk szakadtából röhögni kezdtek, mintha egy vad horda kicsinyes, és szánalmas vadállatai lennének.
– Nézzétek! A hülye gyerek még arra is képtelen, hogy a saját súlyát megtartsa!
– Szánalmas egy hájas seggfej vagy pubikám!
– Az llyen idióták mindig is ultra lúzerek lesznek!
Nem tudom már, hogy ténylegesen mikor telt be a pohár? Akkor-e, amikor azt mondták, hogy ultra lúzer, vagy idióta, esetleg seggfej, mindenesetre felkeltem a helyemről, és nyílegyenesen az asztaluk felé vettem az irányt, míg a legtöbb „törzsvendég” jóformán csendben kussolt egész idő alatt.
– Bocsánat de véletlenül meghallottam, hogy miről folyik a vita! Ha nem baj, akkor leülnék közétek!
Egyszerre mind az öten azonnal gyilkos, szúrós pillantásokkal vizslatni kezdtek, és szinte a levegőben függött a bármikor robbanó puskapor kesernyés szaga.
– Hé faszikám! Ki a fene engedte, hogy leülj ide, mi?! – kezdte az egyik sznob majom srác. Erre úgy tűnt, hogy a többi is követi a példáját, mert egyszerre felbátorodtak.
– Igen mi a francot képzelsz ki vagy te?! – ezt már egy szőke ciklon kérdezte tőlem, akinek rágógumi illett volna a szájába, de eh helyett, csupán csak szottyat sültkrumplit majszolt.
– Nos, én is nagyon örülök a kellemes találkozásnak! A nevem Géza, és csak annyit szeretnék elmondani, hogy igazán nem illik bántani valakit csak azért, mert másként viselkedik, máshogyan néz ki, vagy különösebb mint az átlag! Ezt a gyengébbek kedvéért diszkriminációnak hívják. Már ha értitek, hogy miről is süketelek nektek?! – itt jelentőségteljesen farkasszemet néztem előbb a fiatal lányokkal, akik bűntudatosan nem mertek a szemembe nézni, mintha máris tragikusan szégyellnék azt, hogy az imént viselkedtek, míg a három húgyagyú srác úgy tűnt szívesen bekeményítene, persze, hogy imponáljon a többi lánynak.
– Mit ugatsz te itt hapsikám?! – kérdezte az értelmi szónok, nyurga, sznob srác, akiről úgy tűnt ő lehet a társaság vezére.
– Például arról ugatok, hogyha valaki csak úgy a jó hecc kedvéért elgáncsol valakit, akkor az ne csodálkozzon, hogy előbb-utóbb utoléri saját gyarló, és szánalmas végzete.
A két bűntudatos lány – úgy tűnik -, pontosan megértette, hogy mire igyekeztem kissé nyers formában felhívni a figyelmet, mert tekintetükből eltűnt az összes sznobos, fennhéjázóság, gyilkos vigyorgás, és most olyan átszellemült, elárvult arcot vágott mind a kettő, mint akiket hóhér elé visznek akasztani.
– Hé, Zoli! Talán igaza van… Kurvára szemétládákként viselkedtünk azzal a szerencsétlennel… – noszogatta vállbökdöséssel a másik srácot az egyik lány, akinek tartós lelkiismeret-furdalása volt.
– Mit pofázol te kis ribanc?! Neked, ha jól emlékszem nem osztottam lapot! – úgy nézett ki, mint aki mindjárt két jókora pofonnal jutalmazza a szabad véleménynyilvánítás demokratikus jogát, ehelyett azonban úgy megszorította a lány véznácska karját, hogy az felsikoltott.
– No, de kedves barátom! Nem illik így bánni egy ifjú hölggyel! Vagy a te anyád barlangban nevelt téged?!
Erre mind a három srác élénk, kíváncsi, és éles pillantással méregetni kezdett, és úgy fenték rám a fogaikat, mint a kiéhezett hiénák.
– O.K. Ajánlok egy alkut! Azok, akik benne voltak ebben a szemétkedő, gyerekes csínyben azok felállnak odamennek a pénztáros pulthoz, és hangsúlyozottan őszintén bocsánatot kérnek a sráctól, vagy ha ez nem megoldható hívom a zsarukat, ott majd magyarázkodhattok. – mindegyiken egyenkén, komolyan végignéztem.
A két lány annyira maga alatt volt szavaim súlyától, és a látszólagos fenyegetéstől, hogy majdnem sírva fakadt, míg a három balfék srác máris lázas tervezgetésbe kezdett.
– Zsarukról nem volt szó te seggfej! – a vezérsrác már megint csak saját magára gondolt, de hát így van ez, ha valaki főnök akar lenni. Leginkább csakis a saját bőrét félti, mással nem törődik.
– Igen, megteszünk bármit, csak a zsarukat ne, mert anyámék szíjat hasítanak a hátamból, és megvonják a zsebpénzemet. – így a második szintén gizda, elkényeztetett srác, míg a harmadik az asztal alatt előkapott egy közepes méretű rúgós kést, amilyet a régi filmeken is előszeretettel használtak.
– Mit akarsz azzal a késsel öcsi?! – kérdeztem fenyegető, bosszúálló tekintettel, mint akin nem fog sem kés, sem golyó.
– Ha nem száll le rólunk te nagy pöcs kidekorálom a rohadék pofádat! – fenyegetett meg.
– Jaj, ne már! Pedig próbáltam kedves lenni, és ráadásul a hölgyek előtt csúnyán beszélni, igazán kár! – s míg sikeresen eltereltem a figyelmet, addig a társaság többi tagja a srácot nézte, amint némán tűrve megpróbálja felmosni azt a kólás mocskot, amiről ők tehetnek.
Az asztal alatt sikeresen kiütöttem a rúgós pengét a srác kezéből, majd úgy megszorítottam vékony ujjperceit, hogy akkorát ordított fájdalmában, amire ritkán lehetett példa az elmúlt pár évtizedben.
– Auuu! A kurva anyád! Ez rohadtul fáj! Ereszd el a kezemet!
Addig nem eresztettem el neki, amíg a társaság többi tagja oda nem ment a szerencsétlenül járt sráchoz, és őszintén bocsánatot nem kértek. A két lány nagyon meglepett, mert közvetlenül, kedvesen segítettek felmosni a srácnak, és ha jól hallhattam még pár kedves szó is elhagyta az ajkukat.
Amint visszatértek az asztalhoz, ahol én még a fenyegetőző, és most saját kínjában fetrengő srác kezét markoltam, akár egy vassatú, a két lány úgy döntött, hogy éppen eleget voltak már ők itt, és távoztak fejüket lehajtva az ajtón át némán, míg a három srác közül ketten követték. A banda vezére is hamar tovább állt. Csak én maradtam a fenyegetőző ficsúrral.
– Hát akkor most jól figyelj ide te kis rohadék! Engem többet ne merészelj fenyegetni, se a lányokat megfélemlíteni! Ha csak még egyszer akár a környéken valaha is meglátlak gondoskodom róla, hogy a börtönben rohadj el életed végéig! Remélem világos voltam?! – valamicskét engedtem a szorításán miközben folyamatosan fenntartottam a vészjósló, marcona, ellenséges szemkontaktust, hadd szálljon csak nyugodtan inába a bátorság. – Most pedig takarodj innét!
A gyorsétteremben tartózkodók, és az alkalmazottak többsége persze lelkes szemlélődőként megtapsolt, mintha egy felkapott, vagy beképzelt akciósztár lennék Hollywoodból. Mérges neheztelést éreztem a többséggel szemben akik látták, végig nézték az egészet, mégsem voltak hajlandóak semmit se tenni.
Kicsit feszélyezett is a gondolat, de később, ahogy végig gondoltam az egész mozgalmasra sikeredett délutánt, úgy éreztem megérte, hogy kiállhattam valakiért, aki segítségre szorult.
Odamentem hozzá bemutatkoztam, és felajánlottam segítő szándékomat. Ha bármikor szüksége lenne valamire én ott leszek, vagy legalább is igyekszem ott lenni. Nem tudhatom, hogy vajon mi történt volna akkor, ha senkisem hajlandó felemelni a szavát, vagy az öklét érte.

Szólj hozzá!