A ciklámen

– Édesanyám tudom, hogy szereti édesapámat. Mondja, hogy érzi meg az ember ezt a titkot.
– A szív lányom, az ember szíve érzi meg. A szív engedi magához közel a másik ember szívét. Összecsengnek, mint a kristálypohár. Aztán kigyullad egy szikra, ami fénybe borítja a lelkedet.
– Ennyi az egész?
– Mindenkinek más. Meg fogod érezni, nem kell hozzá szó, elég egy kis virág vagy egyetlen feléd sugárzó szempár.
Mariska a fekete haját két cofban hordta. Piros masnival ékesítette fel. Nem zavarta, ha kint a búzamezőn lebegtette utána aratáskor az enyhe szellő. Édesapja után szedegette a markot. Dalolt, akár tavasszal a pacsirta. Néha felemelte a tekintetét. Arcáról letörölte a verítéket. Színes szegéllyel hímzett zsebkendőjét visszacsúsztatta a köténye rejtekébe. A déli pihenőt a távolban lévő harang zúgása rendelte el. Boldizsár még egyszer belevágta a kaszáját a búzatáblába, majd félretette.
A tábla szélében régóta álltak őrt a jegenyefák. Délcegen évről évre magasabb és szélesebb lombkoronán ringatták a madarakat. A megfáradt embernek árnyat adva kínálták a Jóisten földjét asztalként. Boldizsár az első árnyékot adó fa alatt, levette a kalapját és lekuporodott a földre. Anna a felesége, és a rokonok, egyenként követték Boldizsárt. Letelepedtek. A kosár tartalma a télen szőtt abroszra került. Az asztali áldás után Mariska édesanyja a kereszt jelével megszegte a frissen sült kenyeret. Lassan enni kezdtek.
A csendet egy közeledő ló patkójának a hangja szakította félbe. Mariska felemelte a fejét, Mátét pillantotta meg.
– Ennek mi a baja?- kérdezte.
– Majd megmondja, ha hozzánk vezet az útja – tette hozzá Boldizsár.
– Meg hát, hisz beszélni tud, nem néma, mint Sebők.
– Ebben igazságod van sógor.
– Van az már bizonyos. Én a Sebőkkel is tudok beszélgetni.
– Te beszélsz, ő meg tátogat?
– Tátogat az anyád kínját! Értem én, akár mit is mond.
– Szerencsés vagy sógor, hogy ilyen a te lelked.
– Miért, a tied sógor milyen?
– Tudod, én sajnálom Sebőköt. Ő is az Isten teremtménye, de nem tudok rajta segíteni.
– Segíteni én sem tudok, de a szívét közel engedem magamhoz. Szeretetet kell felé sugározni, akkor minden szavát megérted, akár az édesanyja.
– Fáni is nagyon szereti. Nincs annyi kincs, amiért megvált volna a fiától – szólt közbe Böske.
– Jó asszony az, jó bizony. Semmit sem tud az uráról amióta elvitték a frontra.
– Ha Fáni ura haza fog térni, mit fog mondani, hogy néma a fia?- kérdezett rá Mariska.
– Mit? Örülni fog, hogy életben van és van egy fia. Sebők lesz a legnagyobb kincse.
– Igazad van sógor, mindannyiunknak annyi kincse van, ahány gyereket az Istentől ajándékba kaptunk- szólalt meg Jolán nénje.
– Így van Jolán. Minden gyerek az Isten ajándéka, akár tud beszélni akár nem.
A ló patkójának a dobogása egyre erősebb lett, majd elnémult. Máté megállt a jegenyefa árnyékában. Kikötötte a lovát, és egyenesen az ebédelők felé tartott.
– Adjon az Isten mindenkinek jóétvágyat-köszönt és megemelte a kalapját.
– Adjon Isten neked is Máté. Mi járatban vagy?- kérdezett rá Boldizsár.
– Hírt hoztam.
– Csak nincs baj a tanyán?
– Nincs semmi baj. Fáni kapott üzenetet. Él az ura, megsebesült, hamarosan haza fog jönni. A hírre megszólat Sebők!
– Mit mondasz? Megszólalt? Ép róla beszélgetünk. Mit mondott?
– Valami olyan félét, hogy jó hozzá az Isten.
– Jó az Isten, mondtam neki én is. Menj vissza Máté és nyugtasd meg Fánit. Sebők megvár, de a búzának keresztekben van a helye. Este beszélek Sebőkkel. Mi még nem végeztünk a munkával.
– Boldizsár bátyám, mit szólna hozzá, ha beállok segíteni? A munka is előbbre megy, és Fáni néném sem vár magára olyan sokáig.
– Mi lesz az üzenettel?
– Mi lenne, megvárja Fánit.
– Jól van Máté, ha úgy gondolod, segíthetsz. Kell az erő, hogy előbb végezzünk. Mond ebédeltél?
– A nagy örömben nem is jutott eszembe.
– Akkor ülj mellénk. Éhes gyomorral úgy sem megy a munka. Tiszteld meg az asztalunkat. Csekély teríték, amit itt látsz, azt is az Isten adta.
– Köszönöm szépen Boldizsár bátyám.
Máté nem kérette magát, letelepedett a fűre. Elővette bicskáját és falatozott a munkásokkal. Közben rá pillantott Mariskára. Kereste a tekintetét. Mariska szemlesütve húzódott meg az árnyékban. Az ebéd befejeztével Boldizsár Mariskát Máté után állította marokszedőnek.
– Bírni fogod édes lányon vele is a tempót.
– Csak baj ne legyen belőle.
– Milyen baj lenne?
– Megharagszik érte az édesanyám.
– Mért haragudna?
– Azt édesanyám tudja.
– Majd megbékél.
Máté keze igen csak jól jött a délutáni munkánál. Gyorsabban gyűltek a kévék és szaporodtak a keresztek. Mindenki igyekezett, hogy minél előbb Fánihoz érjenek. A nóta, ami délután felhangzott örömüket hirdette. Máté hangja messzire hallatszott. Mariska felnézett, nem akart lemaradni. A tarló végén egymásra nevettek. Mind kettőjük homlokáról csorgott a veríték. Mariska zsebkendőjével törölte tisztára, Máténak a gyolcsinge szívta magába a sós izzadságcseppeket.
Odahaza alig fogták ki a teheneket, ott volt Sebők. Megállt Boldizsár előtt. Egyetlen szó, amit hallani lehetett, nem volt más, mint a Jóisten.
– Jó az fiam mondtam neked már rég. Most menjünk, nézzük meg a levelet.
Sebők átkarolta Boldizsárt, majd táncra perdült. Olyan boldog volt, mint a kalitkából szabadult madár.
Pár hét múlva hazaért Sebők édesapja János. Lábán ott volt egy kötés. Hóna alatt a mankója. Mellette a fején kötéssel egy bajtársa. Mindenki örült. Sebők szalad az édesapja karjába. Jánost egyáltalán nem zavarta, hogy Sebők nem szavakkal, hanem könnyekkel fogadta. Ölelte, csókolta. János egy kis időre a feleségéről, Fániról is elfeledkezett. Számára a fia volt a legnagyobb kincs.
Mariska rájött, hogy miről beszélt az édesapja. Szeretetet kell sugározni, akkor a néma szavát is megértjük, akár az édesanyja.
Az aratásnak vége volt. Mulatságra készültek. Máté és a bandája javában húzta a talpalávalót, amikor Mariska és a szülei megérkeztek. A bekötött fejű katona odalépett egy szőke lányhoz.
– Hogy hívják a fekete hajú lányt?
– Mariskának. Mért, mi dóga vele?
– Egyelőre semmi. Valami azt parancsolja szívemnek, hogy figyeljek rá.
– Akkor csak figyelje, ha magának jól esik!
Mariska, ahogy letette Máté a hegedűt kifelé osont a pajtából.
– Hova mész?- kérdezett rá Rozál.
– Levegőzni.
– A katona rólad kérdezett.
– Kérdezni azt lehet. Mit mondtatok neki?
– Semmit!
– Miért?
– Nem akarom, hogy szóljon hozzám.
– Pedig szép ember, nem betyár fajta.
– Ki tudja kicsoda. Engem nem érdekel!
A katona figyelte Mariskát, le sem vett róla szemét. Amint visszatért, a következő táncra felkérte. Mariska az illendőség miatt nem utasította el. Tánc közben alig várta, hogy Máté újra letegye a vonót. Elköszönt a katonától és lassan kiment az udvarra. A szellő repítette a két copfon a piros szalagokat. Dobálta, ahogy csak bírta. Mariska megigazította. Várt. Máté nem jött, pedig nem szólt a hegedű. Egy kis ideig még figyelte az égen a csillagokat, aztán visszament a pajtába. Ahogy áthaladt az ajtón, tekintete szembe találkozott a katonával. Kék szemében különös fényt látott. Egy pillanatra megállt mellette, aztán továbbillant, akár egy színes pillangó.
Sebők édesapja nem ment vissza a frontra. A bekötött fejő katonát elszólította a kötelesség.
Tavaszra a háborúnak vége lett. Másidők jöttek. A napok és a hónapok újra sietősre vették a dolgot. Mariska régen elfelejtette a bekötött fejű katonát, amikor egy nap, nevetve hozott a tanyára a postás egy levelet.
Cím: Mariskának.
Csikós- pusztára.
Bélyegek árulkodtak arról, hogy mikor indult és honnan a levél. Bejárta az alföldi pusztákat. Amikor íródott a katona egy találkát kért Mariskától. A levélben lapult egy megszáradt ciklámen. A találka ideje nagyon, de nagyon régen elmúlt. Mariska nézte forgatta a levelet és eszébe jutott az édesanyja.
Édesanyjáék az élet vérzivataros idejében földönfutóvá váltak. Boldizsárék tanyája mellett kötöttek ki. Odáig sodorta őket a szél. Micsoda más élet fogadta. Pásztor élet. Csikósok, nyáj, és a puszta. A puszta magányossága a végelláthatatlan mindenség. A nyári nap hevében csak a délibáb köszöntött rájuk. Messze, és elérhetetlen volt, akár az úri kastély. A reggelente megcsendülő porcelán zaja. Az estélyek, ahol minden lépésüket figyelték a cselédek. Elillant akár a délibáb. Csak Anna szívében és agyában marad meg minden. Nem vetkőzte le, próbálta a lányát is úgy nevelni, ahogy őt az édesanyja.
– Jól figyelj rám. Ne beszéljen hozzád más csak az, akinek te megengeded. A többieken nézzél át. Édesapád, egyszer csikót vitt a Dunántúlra. Amikor hazaért kalapjában nem árvalányhaj díszelgett, hanem egy illatos virágcsokor. Amikor meglátott rám nézett, elnevette magát, levette a kalapjáról és azt mondta.
– Anna ezt magának hoztam. Vágtattam, ahogy tudtam, hogy mire magához érek, úgy illatozzon, mint az erdő szélén ahol találtam.
– És utána mi történt édesanyám?
– Amiről már meséltem neked Mariska. A ciklámen illata megfogott, ugyan, úgy ahogy édesapád. Magával hozta gyermekorom emlékét, ha rágondolok, ma is érzem a kis virág illatát.

Mariska nem törődött a ciklámen illatával, amit magába rejtett a boríték. A levelet eleresztette, vigye messzire a Csikós- pusztai szél.

2020 . szeptember 28.

“A ciklámen” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Rita!
    Köszönöm szépen az észrevételedet és a hozzászólásodat. Először úgy gondoltam,hogy szólok, de megosztottam az ismerőseim köz.Így is sokan elolvasták.
    Üdvözlettel: Karola

Szólj hozzá!