A kaparós sorsjegy.

Összes megtekintés: 48 

Nem Pincsi volt az igazi neve, de mindenki így hívta a falu kínai árusát. Nagyon ügyes üzletember lehetett, mert óriási forgalmat bonyolított le a gagyi áruk piacán, mindig hatalmas pénzkötegekkel járt, valahogy nem bízott a bankokban. Egy magyar nőt vett feleségül, és gyermekük is született, egy szép családi házban laktak. Ezt a szép családi házat ment kifesteni a festő, egy ügyes, de csóri szakember. Már majdnem készen volt, amikor látta, hogy nem lesz elég a festék, szólt is Pincsinek, hogy baj lesz az anyaggal. Neki nem volt erre ideje, ezért megkérte a szakit, hogy ugorjon, már el a boltba, majd hozzáteszik az elszámoláshoz a többlet költséget.
Az élet kiszámíthatatlan. Ki gondolt arra, hogy nem lesz elég az anyag? Miért pont a festő ment beszerezni a festéket? Hogyhogy aznap a festő fia is elkísérte az apját a Tescóba? Ki tudja ki mozgatja ezeket a semmitmondó, mégis fontos szálakat a háttérben? Talán sose tudjuk ezt meg, mindenesetre, a Tescóból kifelé jövet a kisinas, nyígni kezdett az apjának, hogy vegyen neki egy képregényújságot, a nagy üzlet újságos, és lottózó részlegében. Az atya, hajlott a dologra, és, ha már ott volt, hozzácsapott egy sorsjegyet is.
Húszmillió forintot nyert vele.
Később Pincsi, csak ennyit fűzött a dologhoz:
Flanc, és a házam se festette ki ingye’..

Hogy mi lett a festő sorsa, azt nem tudom, de nem is fontos, valószínű elköltötte a pénz, vett házat kocsit, ki tudja? A lényeg az, hogy a hősünk, hallotta a szerencsés mester történetét. Igazán nagy számba ment, ismerni olyat akit ekkora szerencse ért. Gondolta tesz egy próbát, mert igen csak ráférne a szerencse. Abban az időben élt, amikor annyi lehetőséget kapott az ország a javulásra, a fejlődésre, de valahogy minden kicsúszott az emberek kezei közül, és bármilyen reményteljes intézkedést hoztak, csak rontottak vele a helyzeten. Ilyen volt a Svájci-kölcsön….
Megvette tehát a sorsjegyet, a legdrágábbat az utó pénzén. Ahogy hazafelé utazott a buszon, érezte, hogy szerencséje lesz. Sosem hitt a megérzésekben, a jóslatokban, most mégis a zsigereiben is tudta, hogy ez a kis papírdarab megváltoztatja az egész életét. Hazaért, és alig várta, hogy leülhessen az íróasztalához. A sorsjegykaparást ugyanis nem lehetett akárhogy elvégezni, annak megvolt a megfelelő ceremóniája. A házba belépve megcsókolta állapotos feleségét, de nem szólt a jegyről, mivel tudta, hogy nagy veszekedés várna rá, ha a neje megtudná mennyi pénzt elvert ilyen marhaságra. A dolgozószobába sietett és magára zárta az ajtót. Leült a székbe, a pénztárcájából előhalászta azt a kétszázforintost, aminek a közepe ezer éve kiesett. Ez volt a kabala- kaparója. Tenyerével elsimogatta a papírdarabot, aztán bal kezével leszorította, a jobbjában pedig, már akcióra készen várakozott a kétszázas. Ekkor, már harmadik hónapja nem tudták fizetni a számláikat.
Kicsit várt még a kaparással, mert tudta, addig amíg az a különleges réteg takarja az eredményt reménykedhet. Nem siette el a dolgot. Volt ideje, mivel a munkáját elveszítette, jóformán egész nap nem csinált semmit. Le is tette a fémdarabot, és hátradőlt a székben. Szeme a napi sajtóra tévedt. Nem járatott lapot, csak reklámújságok voltak. Jobb híján azt olvasgatta unalmában, vagy a WC-n. Az egyik ingyenes hirdetőújságban egy álláshirdetésre lett figyelmes: külföldi építkezésre keresnek szakembereket, és segédmunkásokat. Annyira izgalomba jött a hirdetés hatására, hogy teljesen megfeledkezett a sorsjegyről. Azonnal a telefonja után nyúlt, és tárcsázta a megadott telefonszámot…

Haldoklott. Nincs ezen mit szépíteni, ezt jól tudta ő is, meg a népes családja is, akik mind körülötte forogtak. Nem volt gyászos hangulat a házban, bár mindenki tudta, hogy az öregnek nem sok van hátra, de tudták, hogy jó élete volt, szerették, tisztelték őt, de megértették, hogy eljött az ideje. Ő sem bánkódott. Gyenge szemeivel büszkén nézett a gyermekeire, a gyermekei-gyermekeire, és a legkisebbre, az alig totyogó kis négy éves dédunokájára. Közel harmincan voltak a takaros családi házban, vagy annak udvarán. Grillezéshez készülődtek. Mindenki itt akart lenni, hogy együtt legyen a szeretett családfővel, mikor elmegy. Szerették, és tisztelték őt, azért amilyen példamutató életet élt, és azért amilyen emberré nevelte őket.

A halál, már egy ideje az ágy szélénél állt. Az öreg látta egyedül, de csak nézték egymást, egyikük sem szólalt meg. Mindketten arra vártak, hogy egyedül maradjanak. Halandó ember nem láthatta őt, de az öreg, már a két világ határán lebegett, neki láthatóvá vált az élet eme gyászos napszámosa, hallani sem halhatta más. Mégis megvárták, hogy mindenki más kimenjen a szobából, mert egy beszélgetés várt rájuk, ami a kívülállónak úgy tűnhet, mintha egy haldokló beszélne félre, és egyikük sem szerette volna, ha félbeszakítják őket.
Mikor magukra maradtak az öreg szólalt meg először:

Hát eljöttél értem!
Hát el- a Halál szerette ezeket a beszélgetéseket. Azokat utálta amikor könyörögtek neki, hogy még élni akarnak, de ez az ember láthatóan beletörődött a sorsába.
Készen állok, indulhatunk.
De nem mozdult egyikük sem, csak nézték egymást mereven.
Jó életed volt, szerencsés ember vagy.
Igen tudom, de megdolgoztam érte. Sok baj, és szerencsétlenség ért, de sohasem adtam fel. Minden amit elértem, csak magamnak köszönhetem.
Nos bárki más mondaná ezt nekem, könnyedén megcáfolnám. Jönnék, a sorssal, az Istennel, de neked igazad van, te valóban a magad szerencséjének a kovácsa voltál. Tudod nekem te voltál az emberem.
Embered? Ezt hogyan értsem?
Az öröklét velejárója, hogy egy idő után unalmas lesz, így mindenféle játékokkal szoktuk elütni az időt. Kiválasztunk embereket, és fogadásokat kötünk rá. – a halál leült a haldokló lábához- Nekem te voltál az emberem, én rád fogadtam!
Hát…ezt nem gondoltam…de miben fogadtál?
Hogy mikor adod fel. Igazából, már vagy hatvan éve öngyilkosnak kellett volna lenned, de te mindig valahogy túlélted a saját halálodat…
Ezt végképp nem értem- az öreg nehezen vette a levegőt, a Halál egy kicsit tekert az oxigénpalack szabályozóján, amivel könnyebbé tette a lélegzést.
Tudod, arra fogadtunk, hogy mikor adod fel, de odaát nincsenek fairplay szabályok, ott azért ezzel-azzal belenyúlkáltunk a sorsodba, hogy a magunk malma felé hajtsuk a vizet…Emlékszel a deviza-kölcsönre?
Igen, majdnem mindenemet elvesztettem miatta. Abban az időben sokan lettek öngyilkosok, miatta.
Neked is ezt kellett volna tenned. Igazából az egész miattad volt, hogy feladd. Én mentettelek meg a sorsjeggyel, mert én arra fogadtam, hogy húzod még egy ideig.
Emlékszem a sorsjegy- az öreg a szemével a fiókra nézett, ahol egy több mint ötven éve lezárt boríték volt.
Miért nem kapartad le sohasem?
Nem sokon múlott, de akkor megláttam azt az álláshirdetést és ez kihúzott a szarból. Hé!-kapott észhez az- azt mondod ez a szar, csak miattam volt?
Igen, csak a fogadás miatt.
De egy egész ország beleroppant, rengetegen vesztették el házukat, autójukat, s lettek földönfutók, öngyilkosok.
Nem értheted ezt. Majd meglátod, ahová megyünk, ott ezek a dolgok nem számítanak. Ez a földi lét, csak álom, egy kis kitérő az igazi élet előtt. Semmi jelentősége.
De arra jó, hogy jól szórakozzatok rajtunk- a harag valami új erőt adott a haldoklónak- hát mik vagytok ti?
A Halál vagyok, és a barátod. Mindig segítettelek.
Csak azért, hogy el ne veszítsd a fogadást!
Hát…nem mindegy az indok? Mindig melletted álltam….amikor a vírus miatt nem tudtál külföldre menni, amikor…
Mi? Azt is csak emiatt a hülyeség miatt csináltátok? Az egész világ belerokkant!
Nem értheted, ennek semmi jelentősége. Ez a világ, csak átmeneti állapot, csak ideiglenes az egész. De nemsokára minden világos lesz neked.
És mi volt a fogadás tétje?
Egy alma.
Mi? – az öreg majdnem belehalt a megdöbbenésbe. (fekete humor)
Nem lényeges, egy alma, egy semmiség, nem a díj a lényeg, hanem maga a fogadás.
Akkor az egész életemet, a szerencsémet, ezt a boldog családot, csak annak köszönhetem, mert ti unatkoztatok?
Hülyén hangzik, de végül is igen. Először arra ment ki a játék mikor nyírod ki magad, később arra változott, hogy mikor kaparod le azt a francos sorsjegyet..Mindig új, és újabb kellemetlenségeket szabadítottunk rád, pontosabban a többiek, hogy elkeseredésedben ne maradjon más reményed, csak az a vacak papírdarab, de én mindig nyújtottam neked, valami egérutat amivel megúszhattál minden bajt. Szűken ez az életed, egy fogadás.

A haldokló kitekintett az ablakon. Odakinn gyerekek szaladgáltak majdnem meztelenül. Hangosan kacagtak, mert valamelyik felnőtt a vízzel locsolta őket. Pár nő a legkisebb dédunokát becézgette, a legidősebb fia a grillsütőt próbálta begyújtani. Láthatóan jól érezték magukat, de ő tudta, hogy miatta van itt mindenki. Mindenki hiánytalanul, mert szeretik. Annyira szeretik, hogy azt akarják, hogy amikor meghal, ezt a boldogságot vigye magával, nem a fájdalmat, a sírást, vagy a veszteséget.
Nem! Az nem lehet, hogy mindez, csak egy buta fogadás miatt alakult így. Ennek semmi értelme. Ránézett a halálra, aki le nem vette szemét az éjjeliszekrényről.

Sosem érdekelt mi lehet a sorsjegy eredménye?
De igen! Ám úgy gondoltam, amíg nincs lekaparva addig reményt ad nekem. Először semmit nem jelentett, csal elfelejtkeztem róla, aztán ahogy egyik megpróbáltatás a másik után ért az adott nekem erőt, hogy túlvészeljek mindent. A kabalám lett.
Nos, nemsokára meghalsz! Kaparjuk le….
Az öreg észre vett valamit a halálon. Nem tudta mit rejt a sorsjegy! Ez a lény mindent megadna a titokért amit az a kis papírfecni rejt. Hohó kis barátom, most megfogtalak!

Nem! A boríték felbontatlan marad!
Ne viccelj- a sötét lény talpra ugrott- ha akarom elveszem erővel!
Hehehe- nevetett elhaló hangon az öreg- ha megtehetnéd, akkor nem vesztegetnéd az idődet ezzel a szócsépléssel. Nincs hatalmad az akaratom ellenére cselekedni. Magaddal vihetsz, de nem kényszeríthetsz olyanra, amit nem akarok megtenni.
Figyelj- próbált barátságosabb hangot megütni a halál- nem voltam őszinte. Legvégül arra fogadtam, hogy halálod előtt lekaparod azt. Tedd meg nekem ezt a szívességet, elvégre ezt a boldog családot, a házat mindent nekem köszönhetsz.
Neked!- talán az utolsó erejét használta el a haldokló, hogy kiadja haragját- Neked? Francokat! Csak játszottatok velem! Elhiszem, hogy nektek ez a földi lét, semmiség, de nekem minden! Gyűlöllek amit velem tettél! Soha nem kapod meg amit akarsz. Indulhatunk!
Figyelj, hidd el ez nemsokára úgysem lesz fontos neked. Bízz bennem, már régen magammal kellett volna vinnem téged, de látod meghagytam az életed. Én veled vagyok hidd el!
Nem, te sosem voltál mellettem. De van egy ajánlatom! Vagy én, vagy a sorsjegy!
Mi? Ez lehetetlen, ezt nem tehetem meg.
Azt mondtad régen el kellett volna vinned, de emiatt a hülye fogadás miatt hagytál még szerencsétlenkedni a földön. Ha ez igaz most is megteheted. Tied a sorsjegy, de akkor hagysz még élni. Szép családom van, boldog vagyok velük.
A halál elcsendesedett. Nem volt őszinte az emberrel. Hogyan is mondhatta volna el neki, mennyi mindent feltett erre a fogadásra, talán ésszel fel sem tudta volna fogni. Az egész univerzum létezése függött attól, hogy nyerjen. Lehajtotta a fejét, és döntést hozott.

Rendben ember, kapsz még időt, nem is keveset. Add át a sorsjegyet!

Kinn a kertben mindenki elnémult, amikor az öreg kicsoszogott közéjük. Még a legkisebb gyermekek sem mozdultak, csak nézték a szeretett Dédit, aki valami új erőre kapott. Odacsoszogott a grillhez, belenézett:
Így meg fog égni fiam!

A halál mohón kapott a sorsjegy után. Már messze járt az emberek által észlelhető világ határain jócskán túl. Várak rá, semmi kommunikáció nem folyt köztük, az ő szintjükön nem is volt rá szükség. Mindenhatóak mégse voltak, igaz bármit megtehettek a földdel, a földi emberekkel, de ebbe a kis sorsjegybe, még ők sem voltak képesek belelátni. A halál elővette a borítékot, és felnyitotta, de mivel nem volt ebben gyakorlata elbénázta a dolgot, a belsejéből a sorsjegy kihullott, és a súlytalanságban ott lebegett ezek között a hatalmas lények között. A sorsjegy, ami már vagy harminc éve le volt kaparva….

Szólj hozzá!